Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 5. szám · / · Laczkó Géza: Sey Tamás levelei
Torkomra szalad a fenyők homálya fojtogatva, a mező szétömleszti lelkem az érzéketlen völgy fölött, szobám kikerget magából, éber éjszakám társtalan és forró, álmatag nappalom délibábos alakjával játszik.
Megállok mezőmön, arra fordulok, amerre kilátása tágul s fohászkodva szólítom nevét...
- Alice!... Alice!... Alice...
Aztán valami gyönyörűség ömlik végig lelkemen: - Enyém! Nem volt, nem lesz, most enyém. Lelke lelkembe szívódott, mint árny az árnyba, szerelme melegét, puhaságát most is érezem. Piciny foga megkoccan fogamon, ajkamon ajka álmodik, arca simasága két tenyerem közt ég, keze kezemben az enyém. Enyém a gondolata, amely bús őrzőangyalként lebeg fölöttem, enyém a csókja, mert csókolt, enyém az ölelése, mert átfogott, enyém keblemen megbújása, enyém egészen. Lelkem ujjongva röppen ki a mezőre, táncol a forróságon hullámzó levegővel, kis virágfejeket csókol bókolásra, megnevetteti a szellőtől remegő rózsafa lombjait, komoly szimfóniára lengeti a fenyőket, héjaszárnyon úszik a magasban, madárcsipogással fütyörész a berekben és lángol, lángol az égen, mert ő a Nap.
Fölrezzenek a magam elé kábultságból: ezüstfátylas alakja szétfoszlott a ragyogásban...
- Alice!... Alice!... Alice!... - zokogom a szélbe nevét, mert ő is sírt vállamra borulva s én nem csókoltam föl minden egyes cseppjét könnyeinek.
Ó, mért vertél meg, Istenem, a kétkedés kalmár átkával? Lángoló szívemet mért verted hétszeres, hideg páncélba? Mért az okoskodás? Miért az írás? Mért a lélekbe vájó kéz flagelláns mozdulata?
Ó, mért nem adtál szerelmet, amely elöntse a világot, mint széljós esteken az ég piros haragja? Szerelmet, hogy tetejéről erdőt szétrúgó orkánhoz hasonlót! Vagy mint az éjjeli lanyha eső susogott volna hidegen, borzongatóan, hűen!!
Szeretem, kimondhatatlan szeretem.
A mindennapi élet taposó-malmában loptam lassú ütemű járással az időt, egy sóhaj, egy mosoly, egy derült pillantás mogorva munka közt: ennyi volt szerelmünk morzsaléka egy végtelen nap tompa robotjában.
Szemének mélyét ismerem csak, a lélekbe vivő sötét tárna-beomlást, színe már homályosodik emlékezetemben, gyönge, puha tagjait ruha födte mindig, nem kérdeztem meg ifjúságát, nem mondta el, hogy él, mit tud, mit érez a világról, kitől tudom meg eztán?
A mámort ittam föl csak a kehelyből, se aranyát, se ötvösmívét, se ékköveit meg se néztem. Elfogult, gonoszkodó, kicsinyes paraszt voltam mesebeli, nagylelkű, úri királyok pompás lakomáján.
Mert szeretem, szeretem, édes öreg barátom, és azt sem tudom, kicsoda.
Bűnbánattal, alázattal, megtörve és esengve állok meg mezőmön s úgy imádkozom nevét a hideg égre:
- Alice!... Alice!... Alice!