Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 5. szám · / · Laczkó Géza: Sey Tamás levelei

Laczkó Géza: Sey Tamás levelei
Regény
Augusztus 8.

Reggel, ahogy kilépek, a hangját hallom, amint a kövér asszony urát sétálni hívja. Mennek. Alice szokása szerint mosolyogva, gömbölyűn, puhán imbolyog, a férfi szolgálatkész merevséggel, kedvesen dünnyögve váltogatja mellette rugós lábait. Nem várt rám? Igaz, hogy késő van, tizenegyre jár, szörnyen elaludtam, de mért siet?

Siessen. Bánja a fene. Azt a kegyetlen irgalmasságát ennek a szemfödél égboltnak. Hát az! A változatos és sokszemű láncban én is csak egy szem vagyok. Jó. Mehet.

Lassan visszahúzódom a veranda széliről. Ellépegetek a másik sarkáig. Átellenben a fás udvar. Kerítése előtt baromfiak őgyelegnek s lökögetik csőrüket mag után a földnek. Hopp, ez héja! Szépen csak lecsapott valahonnan, egy kirántani valónak hátába kapott két karommal s most vonszolná, emelné, de a csirke nehéz. Pajtásai őrült sikoltozással, a vén tyúkok kétségbeesett glugluval rohannak el a vész helyéről, amonnan léptek hallatszanak, én rá kiáltok s az elegáns betyár ijedten, némán rebben el. A csirke szédülten támolyog társai után. Ez az! A héja! Miért ne vinné el, ha bírja!?

Kilépek, merre is repül? Nini, a málnázó felé! Nézzük csak... hogy magunkba ne kelljen néznünk!

Az út a fenyősorba ér. Fölöttem a héjakeringés egy-egy íve világos-barnán megvillan. Itt nyafognak valahol csemetéi. Körültekintek. Fehér széttépett pihe egy fenyő-fiúcska lábánál. Belépek a sűrűbe s ott, egy kéttenyérnyi tisztáson hátraszegett fejjel, oldalnak esve egy süldő nyúl hever halálhályogos szemmel. Oldala nyitva, véres, ezer hangya sürög a fekélyes seben, két finoman, gyámoltalanul egymásra hajlott első lába középen csontig rágva, bundáján néhány óriás légy, száz mozdulatlan hangya ül. A héja csemetéi tegnap is nagy lakomát csaptak. Undorító. Az élet csak lánc-gyilkolások, lánc-kegyetlenkedések ostoba szövevénye?

Gyerünk a réten vissza. Ott derülten, egyenesen tűz a nap.

Fehéren csillog valami szövet néhány virág között. Vízszintes pókháló. Szerkezetre olyas, mint a háló, amelyet a magas trapéz művészei alá szoktak kifeszíteni a cirkusz porondja fölött. Egyik vége felé körülményes tölcsérkébe fordul az alja, a tölcsérke egy lyukba nyúlik s ott áll gonosz, briganti pofával a pók. Na jó, egy nagy legyet fogok neki. Nehéz ma az üzlet, üres a háló. A hangyák alatta sétálgatnak, a tücskök, szöcskék fölötte ugranak el. A dongó felhúzott vállal hanyatt esik a ragadós szövetre. Döglöttnek teszi magát. Megbiztatom. Kecmeregni kezd. A pók nem mutatkozik. Nem kell neki. Mért nem kell? Nem kell. Egyszerű! Az ember is úgy van vele, ami nem kell neki, elfordul tőle. De ni, egy szemfüles darázs jön dongva. A háló alá repül, ott hanyatt fordul, átharapja a hálót, a lyukon benyomja a fejét s két rettenetes ollójával neki a légy torkának. Mély, levélt sem lendítő, nyugalmas csönd... és borzalmas... hallom, tisztán hallom e miniatűr tigris állkapcsainak csattogását. Rémítő és undorító. Aztán az egyik szárnyának esik. Körülharapdálja. Újra hallik a rettenetes csattogás. Végre tövén harapja le a maradékot, a háló alá billen hanyatt,újra visszafordul s mint a tigris a fél ökörrel, a szájából jól kilógó nagy dongószárnnyal hősiesen elrobog.

Eh, ostobaság! mit nézem?

Vajon merre mentek azok?

S ha utánuk mennék?