Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 5. szám · / · Laczkó Géza: Sey Tamás levelei

Laczkó Géza: Sey Tamás levelei
Regény
Augusztus 6.

A vágyak reggele! Így hívom. Csodálatos idő. A gyep még hűvös, a fáknak nedves az árnyuk, a nap fáradt erővel tűz, a levegő ősziesen lebbenéstelen, ólompárás lanyha kék s az égen hosszú, réteges messze felhő-gerendák állnak mozdulatlanul. Enyhe s tán kellemes szomorúság rezzen a szíven. A vágyak reggele!

Fáradt vagyok. Ó, nem, nem testben, lélekben ám. Ha látom, ha mellette ülhetek, ha rám néz, ha rám kiált, mosolyra olvad bennem minden s csak őérte vagyok. Így egyedül azonban a barna gond mellém telepszik s ha csak egyszer is rápillantottam, gondolat, kéz eláll, szemem káprázóvá merevül, a füvet nézve lábaimnál némán meg se mozdulok.

Bolondos nap volt a tegnapi. Délután följöttek a városkából a lányok, fiúk. A nagy fenyők alatt sört ittunk, erdész-, bányásznótát énekeltünk, a réten hempergőztünk és alkonyatkor lecsalták kis társaságunkat a hegyről be messze a városkába moziba. Ez alkalommal a szakállas tanár úr otthagyta mámor fogta koponyájú Plátóját, Aristotelesét s morogva bár, de velünk tartott. Közben összeakadt az egyik lánnyal, akivel igen komolyan, de néha nagyot nevetve beszélt angolul - kizárólag kétértelműségeket. A feleségétől egyszer megkérdezte, vajon becsukta-e otthon a szekrényt, egyébként egész este nem törődött vele. Mire a cukrászdán, ahol minden elfogyott s a kocsmán keresztül, ahol nem volt sör, a mozihoz értünk, ki ki állandó jelleggel csatlakozott valakihez. A jegyeket némi szemhunyorgatások után az egyik erdész ifjú osztotta ki. A tanár urat angolja mellé dirigálta, nekem s Alicenak mint csöndes és ártalmatlan tagoknak, külön hátul jelölt ki két támlás dísz-helyet. Alicenak az urára vetődő megvető pillantása bájos-édessé váltan olvadt át reám. A társaság mohón, zajosan betolakodott a terembe, mi ketten másfelé menendők, egyedül maradtunk.

- Asszonyom! - mondtam féltréfásan karomat nyújtva.

- Kérem! - hajlott meg Alice s belém kapaszkodott.

Így mentünk végig szorosan egymásnak dűlve egy hosszú folyosón. Egyszerre csak Alice kikapja karját, előreszalad, megfordul, megáll, bevár s mikor elébe érek, arcomba súgja hetykén s mégis remegve:

- Szeret?

- Igen! - felelem komoly megindulással.

Egy hálás tekintet, gyöngéd kézszorítás, belépünk.

Mögöttünk berregett a vetítő-gép, fölöttünk egy ragyogó pontból széjjel nyíló sugárkéve fakadt, elöl a függő vásznon Psilander, a dán gavallér feszengett csábítón és unalmasan. Velünk senki se törődött. Alice megfogta kezem, az ölébe vonta, néha egymásra tekintettünk, úgy néztük a képet, remegve, hogy hosszú legyen. Szünetben szelíden összemosolyogtunk s biztosítottuk egymást, hogy elég jó mozi. A társaságunk tőlünk jó külön vadul viháncolt, hangosan magyarázta, ami történt, a német közbe-szöveget csodálatosan fordítgatta, a szereplőket meg-megbiztatta: "Marcsa, vigyázzon, kiesik az automobilból." "Jakab, légy szigorú és következetes!"

Mi meg ott hátul egymásba süppedtünk s lelkünk zenéjéhez igyekeztünk hozzáhangolni testünk remegését.

Ostoba játék!

Gyerek-időmhöz való tejfeles-szájú lángolások, mit kerestek itt e mellett a kis vidéki Bovaryné asszonyság mellett?

Elvontam kezem az öléből, de rögtön megrestelltem s hogy valamit csináljak vele, zsebkendőmért nyúltam. Nagy körülményesen megtörültem a homlokomat, összehajtogattam a kendőt, zsebembe illesztettem, a helyén többször megtapogattam, végre mohón, erőszakosan kerestem a kezét. Amint tenyerem alá simult kis ökle, fogam összeszorult, mély lélegzet tolakodott tüdőmbe s úgy megszorítottam, hogy Alice fölszisszent. Ijedten nézett rám, de aztán, láttam, feje kissé hátrahajlott, szempillája lezárult s a legboldogabb mosoly nyújtózott szerte kéjesen arcán.

Szeretem? Boldog, hogy szeretem? Vagy a vér hullámverése csak mindez?

Ahogy a fülledt teremből kiléptünk, a bolondos hegy-völgy kis városka mély, csillagtalan sötétben töprengett a Paradicsom-hegy alatt. A városkában lakók nevetve vettek búcsút tőlünk, no jó kis kellemetlen út áll előttünk. Koromsötét. Az országút mogorván szürkül lépteink alá, míg a városban járunk, a két oldalt két kis toronnyal megtűzött kapun túl világosabb, de a temetőt elérve elcsapunk jobbra tőle s egy hegyoldali út bizonytalan sárga kígyóján kanyargunk előre. A tó! A töltés most is éles vonala mögött egy mélyre süllyedt vakzöld, misztikus mező, két szélén szembe a két uszoda mint alvó csöndes paraszt-házikó. Amott azonban fenyegető tömör sötétség tornyosul az égre: a rovnyai hegy. A tanár úr beszünteti az éjjeli természet dicséretét, mindnyájan elcsendesedünk s a vezető karfán csúsztatva kezünk, lihegve kezdjük meg a mászást.

Alice meg én legvégire maradva összeölelkezünk. Jobb kezem a karfán, a bal Alice derekán szép lassú, tapadó, egyforma, szerelmes ütemben ballagunk. Alice teljesen reám hagyja magát, jobb karja átölel, feje vállamra hajlik, úgy lépeget botlás nélkül, amerre vezetem. A többiek előttünk libasorban tapogatóznak a karfán előre.

Alice egy pillanatra szorosabban ölel magához, sóhajt s nevető nyugodt hangon felkiált:

- Istenem, de síkos ez a karfa!

- Az azért van, lelkem, - hangzik valahonnan legelölről a tanár úr hangja - mert az éjjel feljövő parasztok már évek óta fogogatják.

Alice nevet, teste ölelésembe borzad, de tudj isten, én valahogy restellem e vakmerő alibi-bizonyítást. Mindegy. Nem érek rá gondolkozni. Lábam az úté, kezem a karfáé, karom Aliceé s minden gondolatom, érzésem a keserves, szégyenteljes, s édes, mégis édes fölkapaszkodásé az éjszakában, amely bizonytalan fekete selyemmel hímez arabeszkeket, homályrózsákat fekete bársonyán. Elöl-elöl világos pont fakad, lyukakká szakadoz szét a sűrű alján: az erdő széle.

- No, hál isten, mingyárt otthon vagyunk! - kiáltok hangosat.

- Ne még, ne még! - súgja Alice s csókja mellemen ég ruhámon át.

Aztán leszakad rólam s elpereg a sötétben, mint az ihar szárnyas gyümölcse. Megkönnyebbülök. A beszéd visszatalál ajakunkra, a szálló fehéren áll amott utunkba, néhányan az ajtó zárán kotorásznak, mi többiek le-lehajolva keressük egymás arcát, összeütközünk, bocsánatot kérünk, nevetve, tapogatózva támolygunk be az étterembe. A hideg vacsora az asztalon, eggyen mindnyájunknak. Valaki székre áll, lámpát gyújt, nagy szűken elhelyezkedünk. Suttogva szólunk, fojtva nevetünk. A jó öreg kocsmáros hunyorgó szemekkel megjelen, fölkelt, hogy sört hozzon. Derék férfiú! A falatot, kortyot senki se számolja és nevetünk, mert egy estére mindnyájan megfiatalodtunk.

Étel, ital, álom mámorától megszédülten búcsúzkodunk. A pajtáskodás vacsorája! Mennyivel szebb, önzetlenebb, nyugodtabb érzés a barátság, mint a szerelem. Mily jó, hogy ez a mai viharos, szenvedélyes szonáta ezzel a szelíd, szordínós pár akkorddal végződik - gondoltam szobámba lépve, ahol a hűvös éjji levegő langy öleléssel várta megérkeztemet. Két ablaka a földszinti teraszra néz. Az éjszaka bámul be rajtuk fölhúzott szemöldökkel szigorúan és kérdezőn. Lassan vetkőzöm. Gyertyát gyújtok, de rögtön újra eloltom. Zavar. Mintha benépesült volna szobám tőle. Csönd. A sötét nehezen lélegzik.

Az ajtómon két kis koppanás. Mi az? Fölfigyelek. Újra kettő. Sietek. Halkan nyitok s egy sóhajjal beomlik valami éjjeli alig-ruhában Alice.

- Azzal jöttem, hogy a retikülömet lent felejtettem az ebédlőben - fuldokol a szó csókkal vegyest ajkán.

Átölelem. Ágyamra ülünk, párnámon drága nyomot mélyít kicsiny feje s csókunkat a visszavonhatatlan, visszahozhatatlan maró bánata korbácsolta éhesebbé, teljesebbé. Arcát simogatom utóbb, ujjaim bögye halántékán szivárgó könnyel találkozik.

- Mi az, az Istenért, Alice?

- Hogy el kell veszítenem magát!

- Miért? De soha!

- Egy hét és utazunk.

- Ó, csak egy hét - gondolom magamban - milyen kín és milyen megnyugvás.

- Elmegyek, Tamás, de a gondolataim itt maradnak.

De miért könnyezik folyton? Ezek az egyszerű, sőt voltaképp csak udvarias szavak hogy valók ez igazi, égető, szüntelen csorduló könnyekhez?

- Most már menjen, Alice, észreveszik.

- Igen! - s felveszi a ridikült az ágyról, ahova letette. Szava, mozdulata egyszerű és engedelmes, bánatos. Kezemet arcához melengeti, óvatlan meg is csókolja. Míg az ajtóhoz ér, egy öröklét. Fülem mohón figyel minden vélt és igazi éji neszt. A kulcsot nem is hallom fordulni a zárban. Az ajtó egy résnyit nyitva marad. Se lépés, se ruhasuhogás, csak néha padló reccsen. Az ajtót vigyázva beteszem, széket húzok mellé s a nagy darab, vak fatáblának fordulva arccal akaratom ellenére is vágyva súgom nevét:

- Alice!... Alice!... Alice!