Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 5. szám · / · Laczkó Géza: Sey Tamás levelei

Laczkó Géza: Sey Tamás levelei
Regény
Augusztus 5. vasárnap

Reggel 6 óra.

Párás a levegő. Felhő-árnyékok cicáznak lomhán a Tanád oldalán. A nap minden meggyőződés nélkül, de eréllyel tűz ferdén a fák közé. Hideg izzadtság lucskában ébred az erdő alja. Hűvös van.

Egy ilyen éjjeli bagolynak, amilyen én vagyok, különös és jó most írni. Lényem köznapi része még az álom nyűgében szendereg s tapogatózva útjukra induló gondolataim tréfás, kedves észrevevésekre botlanak Alice gyönyörű teste körül.

Te, öregem, csodálatos. Ezzel a szerelemmel újra kezdődik számomra a szerelem. Első esténk, mint kis gimnázistáé, izgatott, gyors, szótlan és időelőtti örömös volt. Másodszorra még meg se kívántuk igazán a gyönyört, már hátunkon végigsuhintott bűvös vesszejével, mint hajdan, éhes egyetemi siheder korunkban. Tegnapelőtt már Alice karja lefejlett szeméről és csókkal tetéztük összeborulásunkat. És tegnap, tegnap mi voltunk vágyaink ura, meg nem szakadó csók közben sújtott belénk lelkünk összevillanásának süket villáma.

Ostobaságokat írok. Mód fölött.

De hajnal van, most szól a kakas, a görbecsőrű madárkák gyöngéden pípelnek a lucfenyőkön, egy mókus itt ül ablakom előtt a kis Marisáék fáján, cseresnyét majszol, rám pillant, kis vörösszőrű kezecskéi szétnyílnak, a mag lepottyan, maga fölszalad a legfelső ágra... egy lendület, egy farkcsavarintás s mint valami kapocs pattan a szomszéd fa legszélső lombjára.

Délután 2 óra.

A reggelinél mindnyájan kicsípve jelentünk meg. Agg, patkós és vasalt szandáljaimat legényes vászoncipővel cseréltem föl, a tisztesség okáért kalapot vettem a kezembe, ha már a fejemre nem is teszem, aztán az erdei karfás úton, el a Klinistolna mellett az egész társaság berobogott a városkába misére. A gyönyörű rézfedelű tót templomba csak bekukkantottunk, siettünk le a német templomba a "szagos misé"-t végighallgatni. A nemes beosztású hajó rút zöldestarka festékkel márványutánzattá van mocskolva, de a szép, régi, fényesre ült, fogdosott faragványos padok, amelyekben bal felől a kendős asszonyok, jobbról a kalapos dámák ülnek egyformán illedelmes áhítattal, hajdani jobb időkre emlékeztetnek. Mi hátul állunk a szenteltvíz-tartó mellett. Alice fejet hajt, keresztet vet, összekulcsolja kezét és imádkozik. Nézem. Most esdve fölpillant, hirtelen gyötrelmes vonás villódzik meg szája körül, alig észrevehető, feje már lehajlott, de két kis kezének ujjai görcsös kapocsban fonódnak egymásba. Szenved. A bűn félelme? Vagy fél, hogy elveszítheti? Magunkért imádkozik vagy csak magáért? Apró verejték-gyöngyök ütköznek ki homlokán, zsebkendőjével elsimít rajtuk, körülnéz, egy padnak tart s láthatóan kimerülve leül. Én is körülpillantok: se ismerős, se idegen, nem vett észre senki semmit. Miféle vihar zúgott át ezen a pici, puha lelken egypár perc alatt?

Az orgona most elhallgat s egy szép, férfias, melodikus hang elkezdi az oltár mellett a világ legszebb énekét, a gregoriánus Miatyánk-ot:

"Pater noster, qui es in coelis, sanctificetur nomen tuum, adveniat regnum tuum..."

Lelkem kiismerhetetlen tengerének legmélyebb rétegei megrendülnek: a nőben s a dalban az ember és a világ legmagasztosabb rejtélyei zengtek föl íme előttem. Érzelmem rokon zengésre hangolódott tőlük, értelmem földhöz sújtva fetreng azonban, mint Saul a damaszkuszi úton.

- Megyünk! - súgják a hölgyek.

Szemöldököm összerándul, a lélek tengerrengése csónakringató hullámzássá udvariaskodik, futólag vetem a keresztet s mint könnyed gentleman, csekély fejbólintással válok meg Uramtól, Istenemtől...

A templom előtt víg már a társaság. A hölgyek buggyos selyemruhája illetlen léggömbbé duzzad a szélben, nevetnek, pletykáznak... Alice rám tekint, az orgona utánunk búg bánatosan híva s úgy nézünk össze, mint vesztett csata után a foglyok a vallató ellenség között.

A következő program-pont a cukrászda s onnan majd a Bogyához megyünk. Nekem igazán mindegy. Vele vagyok itt is, ott is. Ott süteményt eszünk, itt sörrel öblögetjük. Késő délben indulunk útnak haza a hegyre, a nap kegyetlen kedvvel kancsukázza hátunk, Alice kifulladva, pirosan, zavart mosollyal igyekszik el nem maradni a sietőktől, rám-rám tekint s én boldogan loholok mellette.