Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 5. szám · / · Laczkó Géza: Sey Tamás levelei
Ha a Tanád csúcsáról tekintesz alá, össze-vissza horpadt, púpozott aljú katlannak látod a völgyet. A legcsodálatosabb fenyők itt nőnek, a tölcséres hegyoldalakon, amelyeken vízszintes utak húzódnak körül, mint Dante poklának körei. Az út belső felén kicsiny árok húzódik s teraszos menetének külső széléről meredeken szakad alá a völgy. Legelő tehenek csengője csilingel a tölcsér oldalán szélesen nyíló, lent csúcsban összefutó tisztásokon, a fák között legyek táncolnak zümmögve a gyér sugároszlopokban, az árokból páfrány pálmája hajlik szét kacérul, kidöntött, meghántott fenyőszálak világos vonalai vágják egyenként, csoportosan, egyenesen, keresztbe, haránt, ferdén az erdő sötétjét, amelynek mélyéről magános, méla fejsze csattog, mint szegény Heinének erdeiben. Kint perzsel, vakít a nap, itt hűvös, párás borzongás suttog szerte. A teraszos erdei körút vékony ösvény-kígyót bocsát a mélybe magából, rátérek, omlós, köves földje megcsusszantja lábad s utána pajkos gyerekként ijedten tűnik el megbújva tobzos, apró gallyas, csúszós fenyő-avarban, fiatal, vad hajtások, törpe mogyorók, szederindák, mohás fű között. De amott újra kibukkan s így csalogat csavarogva a mély iránt. A fenyők sötétje most megbomlik, zöld tükördarab hideg, vonzó, érces fénye csillan a sötét törzsek óriás léckerítése mögött. Sietve gázolok s egyszerre elém tárul, mint valami gigászi zöld tenyér: a csöndes hodrusi tó. A gyepes töltésen végigballagok, a túlsó végén leheveredem egy kábító illatú sárga virág mellett s elnézek a tavon. A kőtöltés íve, ahogy végződésbe hajlik, nincs szem, amely meglássa, meddig kő és honnan tükrözés. A tekintetnek el kell siklania a zsilipház lenyúló két gerendájáig, hogy egyenes vonaluk törésénél fizikai tudásával megállapítsa, de látni ott se lássa a víz színének kezdetét. Két fehér pillangó táncol messze a víz fölött, minden mozdulatukat kísérő két másik pillangó táncol alattuk. A parti sűrű fenyők alatt parti sűrű fenyők nőnek fejjel a mélybe, a vízszéli bókoló világos-zöld bokor felé egy tündéri árnyalattal tompább ragyogású ikre hajlik föl. A fák közt valahol egy résen bevilágít a nap, mert a pillangók elé éles arany vonal gyúlik a tavon keresztbe. A négy fehér táncos egyszerre villan vakító fehéret s mintha már elég lett volna a kimondhatatlan gyönyörűség, lágy szellő berzenti végig a víz tükrét s a mozdulatlan táj mozdulatlan képe zöld remegésben fodrosodik ezüst lemezkékkel telehintetté.
Visszafelé együtt jöttem fel Vele.