Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 5. szám · / · Laczkó Géza: Sey Tamás levelei
Mezítláb ülök a rét füvében s az álommal küszködöm. Az éjjel sokat forgolódtam ébren ágyamban, délelőtt lent jártam a völgyi faluban s most bágyadt vagyok. Bágyadt, száraz és fakó, mint ez a rét, amelynek füvét megaszalta tövén a könyörtelen nap. Engem is megpörzsölt a szenvedélyek napja: a nagyravágyás, a hír szomja, női testek gyötrő szomjúsága. Semmire se vittem, a bűn messze fölöttem röpült el s érzéki szomjam magában epedt. De elmaradtak valahol, édes öregem, az irodalomra, a másokéra, amely úgy fáj a beteg léleknek, sose gondolok, nevemet itt még a fákba se vésem s minden szoknya-lebbenésre felpezsdülő vérem most nyugodtan csörgedez. Szép hosszú hajamat rövidre vágtam, előkelő dekadens borotvált arcomat sűrű fekete szakáll köríti s ami bőr tőlük szabadon maradt fejemen, rézvörösre sült. Reggelenként jó gyantás, illatos borovicskát iszom s amióta itt vagyok, egy sort sem olvastam, mert vagy az van a könyvekben, ami a fenyőzúgásban, s akkor fölöslegesek, vagy más van bennük s akkor károsak.
Te, a falun túl, egy kopasz emelkedésen áll a kálvária. A stációk két öreg hársfasor között kapaszkodnak a három kereszthez, amelyeknek közén kőből faragva, színesre festve életnagyságú Szűzanya és Magdolna siratják fájdalmukat. A részegítő, meleg, lágy, tüdőfoltozó hársillatot messze hordja a szél s esténként ha a sárga virágfejektől tarka zöld óriási lombgolyó alá telepedsz, a fa, mint Memnon szobor, zümmögni kezd. Száz és száz tömzsi molett kis erdei méh fúrja magát zümmögve a virágokba... A zümmögő hárs! - jutott rögtön eszembe. Jó cím! Csak megírandó témát kell még hozzá találni. De elnevettem magamat. Szó sincs róla! Hát nincs már egy észrevevésem, meglátásom, benyomásom se, amit ne vagdalnék szét, ne öntenék körül mártással s ne ruháznék fel valami hangzatos névvel derék fogyasztóim, az úgynevezett olvasóközönség számára? Már ott vagyok, hogy utálom az írót, az olvasót, a kiadót. La gent écrivailleuse! Eh, nincsenek is, mert tagadom őket. Fölöttem fehér, éretlen mogyorószemek kandikálnak ki kettesével-hármasával mély zegzugba vágott zöld csipke gallérjaikból, a tücskök meg őrült szorgalommal cirpelnek szerte a napsütött mezőn. Ez a fontos, nem az, hogy a nagy író most megjelent kis regénye gyönge s a kis író nagy regénye csodálat.
Tiszteltetem az irodalmat, akasszátok fel magatokat, temessétek el egymást, de nekem megbocsássatok, hogy végtisztességteken meg nem jelenhetek, mert egy méhecske, aki éppen most bámulja körül szapora zümmögéssel fehér lábaim csöndes jelenlétét a zöld réten, minden érdeklődésemet tökéletesen lefoglalja.