Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 5. szám · / · Laczkó Géza: Sey Tamás levelei

Laczkó Géza: Sey Tamás levelei
Regény
Július 15.

Az emberre rászakad a baj s az ember alázattal meghajtja fejét: ..................! Milyen szép, nemes, isteni s mégis mily henye, nyegle mozdulat. Ne hagyd magad! Ó, hogy értem most a törvény előtt faggatott bűnösöket, akik tagadnak, tagadják a nyilvánvalót, száz tanú esküs vallomását semmire vélik - s jól teszik. Az élőnek joga van az élethez, a napon tenyészőnek még több naphoz, az árnyékban sínylődőnek sugárhoz, joga van, hogy megmaradjon magában és fajában egyaránt.

Nézd a fenyőt! A szálló mögött százados vén törzsek állnak lent az árnyékos mélyben kopaszon, de fönt, ahol az Isten illatos fuvallata neszez, ahol az orkán csapkod, ahol a nap forró híg aranya ömlik alá kéken, ott lengő bóbitával. Ha egyedül áll rétszélen, erdőhatáron s nem csavarja ki karjait a szél, szinte földig zöld ruhába öltözik s himbál, remeg, mint lenge kúp. Ha óvatlan vagy gonosz balta kap derekához, bő gyógyító gyantás könnyel sírja be a sebet. A gyönge hajtás öreg törzshöz simul, magasra nyilall, ki a nap felé s hogy ne roppanjon derékban ketté, gyámjával bölcsen összenő. Újra elválik talán, meg egybeforrad kétszer-háromszor is. A letörött sudár gyökérről bocsát új hajtást s a bóbitája szakadt törzsön végig apró tűleveles ujjacskák nyúlnak ki szerte földtől a törésig, mintegy segítséget kérve. Gyönyörű, szálas, büszke, egyenes törzsek, amilyen az ember lehetne, ha nem volna ember. Ha a szél megcsavarja kicsiny korában, vár, míg erőre kap, aztán nyílegyenesen tör fölfelé részt kérni a sugaras életből. De az öreg fenyők összefognak, haragosan kocogtatják össze a magasban száraz, de ruganyos ágaikat, suhogtatják egybe áthatlan ernyővé a zölden lombosakat, a fiatal sudár nem hagyja magát, vízszintre hajlik s úgy keres magának odább nyílást fölfelé. Errefelé nagyon sok a kőomlás befutotta hegyoldal, a szárnyas fenyőmag odaröpül, megbújik a kövek közt, gyökeret ver s ahova ember és barom lába nem taposhat, suhogó reménynek kis csemetéi kelnek, nőnek a távolabb erdőnek őrsudaraivá.

A legteljesebb életerő, amit valaha láttam, ezekben a fenyőkben tűnt elém.

Ó, én hajladozó lelkem, légy erős sudár, érzés-ágaid legyenek kemények, ruganyosak, mint a fenyőéi, a szent élet-öröm zöldje sose rohadjon le rólad, ha jön a bánat ősze, tudj gyökeret verni a kövek között is s ha vércse-sikítás suhan, varjú-károgás lebben zsenge bóbitád körül, himbálózz meg komolyan és sose feledd, hogy zord magasságok nemes fenyője vagy!