Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 5. szám · / · Laczkó Géza: Sey Tamás levelei
Ha este lefekszem a nyitott ablak mellett, arcom mintha fürdenék a beáramló levegőben, amely körülsimogatja, körülcsobogja víznél lágyabb, frissítőbb hullámaival rebbenő szempilláimat, erdő-zúgással zsúfolja mámorossá fülemet, gyantás fenyő-illatot visz szét porral itatott, fonnyatag tüdőmbe.
A völgyi kis állomáson pár órát vártam, de nem unatkoztam, mert valahol hátul, messze a nagy teherkocsiktól, a lázas gőggel keresztülrobogó óriás amerikai mozdonyoktól, széles, csillogó sínpároktól, álldogált egy kis vonat, amelynek szemléletébe gyerekes, nevetős szerelemmel merültem el. Egy kis fióka mozdony, kicsinyke néhány vagon várt türelemmel ott sorára. Előbb elzúgtak, elszáguldtak a nagyok, aztán indult el csak ő kényes kis lassú, csöppet ziháló menetben be, be a zöld hegyek közé. A parányi ablakon kimerengve, szemem, tüdőm beleveszett a békés nyugalommal húzódó illatos zöldbe. Egyszerre csak kopasz lejtőjű hegy tűnt fel balra, amelynek csúcsán haragos zöld lomb-üstökből kettős fehér torony világlott ki a magasba. A kis vonat elkezdett kanyarogni s a hófehér Kálvária hol jobbról, hol balról úszott elénk. Végre egy széles kanyarulat után a vonatocska nekilendült, sípolt s hirtelen leszaladt egy völgybe, mint az elkószált fiú anyja ölébe. Még meg sem állt, már lent voltam s rohantam az egyetlen kocsi felé. Milyen fürge és cselekvő lettem egyszerre! - gondoltam magamban s nevetve nyújtóztam föl az ócska hintóra. A jó öreg kocsis, akinek a fia tábori pap Albániában, sorba elmagyarázta szépen, hogy fönt amott az a régi főiskola, az a barna, mellette a fehér, az az új, ez a régi épület, amelynek homlokzatán a Szűz előtt térdeplő Calazanti szent Józsefet mutat a fakón is üde falfestmény, a piarista rezidencia, az a vörös tetős zegzugos épület az új gimnázium, ez a négy kis kerek torony közé kapott kimagasló torony a Leányvár s ez a másik igénytelenebb, a híres Klopacska s amott messze fönt az a hegy, amelynek tetejére fel kell másznunk, utamnak célja.
A szálló, egy össze-vissza tíz szobás szálló, a tetőn áll százados fenyves erdő szélén. Ablakomon ahogy kinézek, öreg kopasz fenyő törzsek rovátkolják el a kilátást előlem. Sötétzöld bóbitájuk métereseket leng a magasban s mint távoli víz zúgás, úgy mormol. Ez a misztikus, lágy, komoly zene lelkembe költözött azóta s gyógyítón lengeti ritmikussá gondolataimat.
A mező, amelyen ülök, térdemre fektetve e kis füzetet, pemetefüvet terem. Sárga érett száruk fölnyúlik a sarjú hajtások fölé s kis kalászaik halkan remegnek a szélben. Bizony, pemetefű! Magam állapítottam meg a minap, szokásom szerint fűszálakat rágicsálva, a pemetefű-cukor illata töltötte el számat. Milyen furcsa, hogy arról a rossz, kesernyés patikacukorról ismertem fel a természet adományát. Istenem, ilyenek a végképp városivá degenerált ember kicsinyke mezei fölfedezései!