Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 4. szám · / · Nagy Zoltán: Jelenések
Vándor! ki erre jársz, szemed ha szélben
Hajlongó fák között e kőre lelt,
Kérlek, ne hidd, hogy én valaha éltem.
Bizarr szeszély állítá ezt a jelt,
De nincs halott mélyén a puszta dombnak.
Emléket itt a Semminek emelt
Egy bús bolond, betegje balga gondnak,
Ki élt, remélt, búsult saját dalán
S örült könnyén a hervadó falombnak.
Ó jaj nekem, ha gondolod: talán
Éltem s tünődöl elveszett nevemnek
Betűin s létem régi hajnalán.
Légy átkozott és sírj mikor nevetnek
Ha megzavarsz a Semmi lágy ölén
S ne tudd, mi boldog, akit elfelednek!
Ó kérlek, menj! Vidítson, mint jövén,
Zöld lomb, bogár, aranyló napsütés,
Feledd a szót a völgy kopott kövén
S megáldalak! Az édes enyhülés
Legyen tiéd s mi már enyém: a Béke,
A Tökéletes Megsemmisülés
Elmondhatatlan édessége!