Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 4. szám · / · Nagy Zoltán: Jelenések

Nagy Zoltán: Jelenések
IX. (Zsoltár az elfelejtett istenhez)

Még az az egy, ha elfelejteném!
Mint a tükör a képet, lég a hangot,
Rossz álmát gyermek ünnep reggelén!

Közelt és távolt, sírást, víg kalandot,
Embert, mezőt, a percet és az évet
S szivem verését, halkuló harangot!

Még az az egy, ha elfelejtenének,
Mint elfelejtik azt, ki sose volt,
Eloszlanék, mint elhangzik az ének!

Mit ér, hogy búvik föld alá a holt?
Még emlékeznek rá mint elevenre
S a bánat éjén feljön, mint a hold.

Im rég meghaltam én. De még nevemre
Emlékszik fül s szavamra még a lég
S emlékszik még nehány szív bús szívemre.

Vagyok mint csillag, melyet látni még
- Mert jő a fény húsz éve már az ürben -
Holott lehullt s üres már ott az ég.

Be kár a vágyért, szégyenért, mit tűrtem.
Jó szóért, szívért, mely felém hajolt,
Be kár a fűért, melyre én leültem!

Ó add: emlékem fogyjon mint a hold,
Oszoljék el, mint illat őszi légben,
Lehelj reá s mondd: ámen! pára volt!

Ha gondolat még itt-ott őrzi képem,
Cseréld ki már, mint elhervadt virágot
Frissel cserélnek vázák hűs vizében.

Felejtse el a napsugár, hogy látott
S a betükre, mik nevem alkoták,
Ne emlékezzék senki többé rájok.

Ragyogjon fény, zöldelljen gyenge ág,
Dongjon darázs, zúgó viz mintha folyna,
Fejét ingassa álmodón a mák

S legyen, mint hogyha nem születtem volna.