Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 4. szám · / · Nagy Zoltán: Jelenések
Sötétedett. Az oszlopok tövén
Nehéz füstként gomolygott már az árnyék
S megült a templom sok kopott kövén.
S csak ültem, mintha még valamit várnék...
Igen, jó hírt! Ó jobb már nem lehet...
- De aki hozza, olyan messze jár még!
Vagy tán itt volt már rég... Ó meglehet
Hogy nem talált s leírta itt e kőre...
Csak én nem értem a rovott jelet!...
Vagy elmúlt már, amire vársz, te dőre
S szíved már részeg rég leszűrött bortul,
Míg egyre vársz a szőllőültetőre?...
- Ó jaj, szemem bús mustja forrva csordul:
Igen, tudtam, tudtam, de elfeledtem
A hírt, mitől még minden jóra fordul!
- Emlékezés! Im útra kél kietlen
Pusztádon már a szívós akarat
S tévedt lovasként meg-megáll ijedten.
Mit nézzen? Fát? Keringő madarat?
A drága hír nyomát ó hol keresse?
Fusson? Vagy jobb ha egy helyben marad?
S fáradt lovasként kémlelőn néz messze
S rémlik, távol, lapos szélhordta dombon
Valami mozdul... Vajjon arra lesz-e?
S a nyelvemen van, szinte már kimondom...
Rebben, fordúl valami ott a légben
És eltűnik a mélylő horizonton...
...S ülvén az egyre sűrüdő sötétben,
Lelkem vivé hömpölygő álmok sodra
S már nem tudom, álmomban-é vagy ébren,
Holdassá lett az árny habkönnyű fodra
S felrémlett: itt, hátam megett áll épen
Az elfelejtett isten régi szobra!
Áll nesztelen a kékes árny mezében
S nem sejti senki... Csend ragyog felette...
Áll meztelen az éj titkos neszében.
Nevét is már mindenki elfeledte,
Szentségtörőn csak én eszméltem rá ma,
Hogy volt, hogy van s a zsolozsmát szerette...
Ó régi isten, elmult népek álma,
Elmult álom, könnyekkel öntözött,
Ó halld imám! Kiről ki sem tud már ma,
Boldog vagy te az istenek között!