Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 3. szám · / · Nagy Dániel: Börtönök bús lakója
Todorevszky gróf Csizik főhadnagyot szórakoztatta...
Csizik főhadnagy az ágyon feküdt, nem az ágyban, az ágyon csak úgy ruhástól, csizmástól, porosan, ahogy az éjszakai marsot végig csinálta.
Todorevszky gróf szórakoztatta. Tisztes távolból, tisztes magatartással. Szép Ilonkáról beszélt, a szénáról, a pocsolyáról s arról, hogy mikor a Nemes úrfi gazdasszonyát felzörgette, mit hazudott neki. Azt hazudta, hogy Szép Ilonka egy generális felesége, ő meg a generális inasa, kocsin jöttek, a lovak megbokrosodtak, ő a pocsolyába esett, a generálisné ő méltósága meg nagy izgalmakat állt ki: külön szoba kell neki.
- S lett, volt, van. Mikor a főhadnagy úrért mentem, azt voltam bátor mondani, hogy a generális úr elé megyek. Hehehe.
Csizik főhadnagy végig hallgatta, tízszer is végig hallgatta s jól szórakozott. Nem a mesén.
Egyszer-egyszer annyira belemélyed a szórakozásba, hogy a Todorevszky szavait egyáltalán nem hallotta.
Nem is az érdekelte.
A Todorevszky gróf pocsolyás képe érdekelte.
A bonvivánt érdekelte, aki a feleségét elvitte mellőle. Todorevszky érdekelte. A fiú, a férfiplasztikum, a kard nélkül hódító lovag, ő, a szép felesége csókjával játszó ember: a bonvivánt s azért csak Todorevszky. Egy, aki pocsolyában fekszik s húsz fillérért a kezét csókolja.
Nézte. A szája járását, a keze tremmorját, a szeme merevségét, a ruháját, a koravénségét, a színtelen haját, sorba, az egész szesztől elégett rongyot: Todorevszkyt.
Nézte és jól szórakozott. Nem mosolyogva szórakozott: mogorva arccal, hóhérhideg arccal. Mint az alvégi gyermek, akinek aranymadara volt álmában és sas ragadta el tőle: másnap ürgét önt ki a lyukból, a földre hasal, a tátogó ürge fölé könyököl, tudja, hogy nem a sast fogta meg, azért a kis ürge kínját, órákig elnézi. Nem nevet rajta csak úgy nézi. Nézi: tátog. Egy állat...
Nézte...
Szép Ilonka, még nem érdekelte. Tudomást vett róla, de még nem nézte meg. Majd. Pihen először. Megfésülködik először.
Az lett volna a forma, hogy mikor tudomást vett róla: megnézi. Todorevszkyt meg cukorkáért küldi, s mikor visszajő Todorevszky, már nem engedi be, az ajtót csak annyira nyitja fel, hogy a cukorkáért kinyúlhasson. Ő nem. Ő más. Ő pihen először. Megfürdik, megfésülködik, nem percekig nézve a tükörbe, csak még a haját elválasztja. Monoklit tesz fel, bemegy hozzá, semmit sem szól hozzá, ha kérdez sem válaszol, a szemét sem veti rá: sétál előtte, hagyja, hogy a leány nézze őtet. Nézze: a férfit. Vegye észre, hogy bezárt ajtók mögött egyedül van vele. Várja. Iszonyodjon. Aztán elé áll vagy ül s legfeljebb ennyit mond:
- Nos?
Élesen nézi s megint nem szól egy ideig. Csak akkor szól majd, ha nem bírja tovább a leány, reszket és sikolt. Akkor szól:
- Nézd: én a te Urad vagyok. Mi: az erősek, a Föld Urai. Ti: semmik. Én: végig seprek köztetek, mert haragszom rátok, gyűlöllek titeket.
Így valahogy. Ő más.
Ő rongyos kardbojttal járó főhadnagy volt, csontember: sem az élet nem érdekelte, sem a halál.
- Te, - mondta, mikor eléggé kiszórakozta magát - hívd a szolgámat.
Todorevszky ugrott, hívta, szólította.
- Még nem érkezett meg kezit csókolom.
- Akkor hívd, mikor megérkezik.
A kezét a homlokára kulcsolta, pihent és Jóskát várta...
Sokáig várta. A Nemes úrfi gazdasszonya, már az ebédet főzte, Jóskára még mindig várni kellett. Fát Todorevszky gróf hordott a konyhára, pedig ez is a pucer dolga lett volna. Nemes úrfi nem tartott cselédséget: Nemes nagyságos urat Pesten meg Párizsban gyászolta, otthon csak öreg Andris, meg a gazdasszony ténsasszony őrködött. Todorevszky gróf azért hordta a fát, azért, hogy a legkisebb úr egyelőre ő volt a házban.
Jóska Szép Ilonkát kereste s még dél felé is azt kiabálta, hogy megöli magát. Nem olyan hangosan, mint mikor lesújtott rá a gyász, de az eszében volt, a száján is kiejtette, ha nem is olyan hangosan.
Kétszer is elment már a Nemes-kastély előtt, Szép Ilonka kétszer is olyan közel volt hozzá, hogy csak három-négy ablakot kellett volna áttörnie érte. Ott kuporgott a Nemes úrfi irodájában, mozdulatlanul, mint a Jóskáék kis templomában a fehér kis Jézuska, s ha hangosabban kiabálja Jóska, hogy megöli magát, talán még ablakot sem kellett volna áttörni érte. Meglehet, hogy akkor minden másképp lett volna, mint ahogy lett. Az ablakon könnyen átbújik a hang s ha csak egy pici bújt volna is át, talán minden másképp lett volna, mint ahogy lett.
Todorevszky gróf az utcára ment, ott várta. S mikor harmadszor is arra cipelte a nagy batyut, elibe állt.
- Itt lakunk testvér.
Jóska megállt, a vörös szemeit Todorevszkyra meresztette, s mintha rossz álomból ébredt volna, vagy mintha szédítő ringlispílen forgott volna eddig: zavart volt, nem értette a helyzetet, Todorevszkyt nem ismerte meg, a Nemes-házat sem ismerte meg, vörös szemei tágra meredten néztek s hamarjában csak azért nem ismert fel velük semmit, mert a Szép Ilonka halottkoszorús arca röpködött a szeme előtt.
Todorevszky gróf a batyuszíjba ragadt s befelé húzta.
- A főhadnagy úr azt parancsolta, hívjam magát.
Húzta. Jóska úgy lépegetett utána, mint a vásári cigány majma, ha estig táncoltatják.
Ha Szép Ilonka nem ül olyan mozdulatlanul, hacsak egy kicsit is kilesett volna a kulcslyukon mikor az ajtó előtt ment el Jóska, vagy legalább, ha Jóska kiáltott volna egy kis nagyot mikor az ajtaja előtt elment: még talán mindig minden másképp lett volna, mint ahogy lett.
Todorevszky bejelentette.
A Csizik főhadnagy ajtója elé állt, nem engedte el a batyuszíjat, csak úgy jelentette.
- Főhadnagy úr, kezit csókolom, itt a szolga.
Jóska most kezdett ébredezni: a Csizik főhadnagy elnyúlt teste, a szemébe kapaszkodott. A batyuból kikászmálódott, az ajtóba maradt, a két kezét a nadrágszárhoz lapította s a vörös szemeit Csizik főhadnagyra meresztette.
- Megjöttél?
Felesleges kérdés volt: láthatta, hogy megjött. Ott állt a szeme előtt: jól láthatta, hogy megjött. Még állt, még nem lépett hozzá, még nem kérte tőle Szép Ilonkát. Még maga sem tudta, hogy kérni fogja, még Csizik főhadnagy sem tudta.
Nem válaszolt a kérdésre, mintha nem értette volna.
- Gyere csak fiam... a csizmám még nem húztad le, húzd le kérlek.
Todorevszky gróf oldalba bökte, akkor az ágy felé lépett.
- Hallod... Különben... Miért félsz úgy fiam?
A lábát felé nyújtotta, Jóska a csizmáért nyúlt, lehúzta.
- A másikat is.
Azt is lehúzta.
- Add ide őket.
A csizmákat a kezébe fogta, a Jóska arcába dobta őket.
- Részeg vagy fiam. Estig elbújhatsz, alhatsz valahol, csak arra vigyázz, hogy össze ne találkozzunk addig.
*
Este sem találkoztak mingyárt...
Jóska aludni ment. Már nem kiabálta, hogy megöli magát, már egészen kijózanodott. Már tudta, hogy hol van, mindent tudott. Az alvóhelyet már kijózanodva kereste. A kastély mögé ment: a kastélykertbe nagyon jó alvóhely van. Hűvös, csöndes: bánatos embereknek való hely.
A batyuszíjat a nadrágzsebbe szorongatta s úgy határozott, hogy akkor fog elaludni, mikor besötétedik egy kicsit.
Még be nem sötétedett, egy nagy fa tövében ült, a szemét vörösítette s Szép Ilonkával beszélgetett. Jól kibeszélgette vele magát, mindent elmondott neki, minden szépet, igazi szépeket: liliomokról, gyöngyharmatokról, kéklő egekről, pirosló egekről, igazi szépeket.
A Szép Ilonka vasrácsos ablaka a kertre nyílott, nyitva állt s ha nem ül le a nagy fa tövéhez, hanem arrább megy vagy száz lépést s oda valahová a faltövéhez ül és ott kezd búcsúzkodni Szép Ilonkától, talán behallatszott volna a nyitott ablakon s talán még mindig másképp lett volna, mint ahogy lett.
Mikor besötétedett, még arra kérte a jó Istent, hogy egymás mellé tegye őket, aztán az alváshoz készülődött. A batyuszíjat a faágra hurkolta, a katonasapkát a földre tette... nem tudni hogy akarta csinálni, csak mikor már a fára is felmászott félig: a kertajtót felnyitotta valaki. Visszahúzódott és a kertajtót nézte.
A kertajtóban feketecsomó állt, ördögnek is beillett volna, kóborló léleknek is, szegény legénynek is. A vállán puska, a fején kucsma, a hátán szűr. Úgy állt a kertajtóban mintha titkos jelre: füttyszóra, denevér - suhogásra, bagolyhuhogásra várna. Öreg Andris volt.
Elgyött.
A puska az őrkamrában állt: eljött érte. Szolgálatba jött. Nem muszáj volt másnak is tudni, hogy nem szolgálatba jött, elég ha maga tudta. Már reggel úgy határozott, estig meg még jobban elhatározta, amit határozott. Keményszívű ember volt, a felséges Isten nagy megpróbáltatásokat diktált rá a szívére, nem csoda, hogy kemény szíve volt.
- Megloptál gyerek.
A puskáért jött. Nem akarta a fiát agyonlőni, csak a puskát akarta hazavinni. Nem akart a fia után kutatni, tudta, hogy hazamegy a fia. Tudnivaló volt. Ha ma nem, holnap. Ha nem őtet szereti Szép Ilonka, hanem a fiát szereti, azért fog hazamenni, hogy Szép Ilonka panaszait kérje számon. A puska otthon lesz. Ha őtet szereti Szép Ilonka, nem a fiát, akkor meg azért fog hazamenni, hogy Szép Ilonka hazahívja. Azért hívja haza, hogy megmeneküljön tőle. A puska otthon lesz. Ő megmenekülteti. Nem lövi agyon Jóskát, csak úgy beszél vele majd, hogy a puska is a kezében lesz. Ha meg úgy szabatott ki az ember sorsa az égben, hogy akarata ellenére is lőnie kell, hát úgy szabatott. Mikor a nagy szent természet átka kavarja az ember eszét, úgyis jó.
- Egy szentbizonyos, - mormogta a kertajtóban s a kucsmát jól a szemére húzta.
- Egy szentbizonyos.
Az volt a szentbizonyos, hogy vagy Jóska fog meghalni, vagy ő, vagy Szép Ilonka. Ha őtet szereti Szép Ilonka s ha úgy szabatott ki a sorsa az égben, hogy akarata ellenére is el kell sütnie a puskát, akkor Jóska fog meghalni. Ha nem őtet szereti Szép Ilonka, akkor... megint ahogy kiszabatott az égben. Vagy Szép Ilonka egyedül, vagy ő is vele akkor. Egy szentbizonyos! Vagy ő, vagy Jóska, vagy Szép Ilonka meg ő. Ez: szentbizonyos.
A puskát végigsimította s a kastély oldalánál megindult lassan. Tudta, hogy nincs otthon Nemes úrfi, azért indult a kastély oldalánál, hogy a Nemes úrfi irodájából mégis világosság látszott. Azért indult, hogy az ablakon benézzen. Azért, nehogy mikor a kapun ki akar lépni, nehogy mégis Nemes úrfit találja szembe magával. Azért, nehogy megkérdezze minek viszi haza a puskát?
Még nem jött fel a hold, még nem ébredt fel, denevérek se repkedtek, még nem ébredtek fel, a nappalélők aludni mentek, az éjjelélők még nem ébredtek fel, szép ünnepi csönd volt: halottünnepi csönd, halottünnepi homály, szürkés sötétség, hamuszínnel áttört sötétség, jó kémkedési idő, jófigyeletű nesztelenség. Arra indult, a Szép Ilonka ablaka felé.
Szép Tivadar szép Ilonkája, egy tigrisbőr kanapén ült s egy megfürdött embert nézett. Megfürdött, megfésült ember volt, monoklis, szivarozó ember, ő nem nézett Szép Ilonkára, csak Szép Ilonka nézte. Úgy nézte, hogy a két kezét az ölébe szorította, meggörbülten ült s csak a szemét fordította utána, amikor elsétált előtte, nem a fejét. Segítséget várt, segítségért könyörgött, nem hangosan, mert nem mert hangosan könyörögni. Ha hangosan könyörög... ki tudja? Hiszen öreg Andris már húsz lépésre sem volt az ablaktól. Jóska meg öreg Andristól nem volt messzebb húsz lépésnél - ki tudja hogy lett volna ha hangosabban könyörög? Mikor Csizik főhadnagy belépett hozzá s mikor az ajtót bezárta maga után: megérezhette volna, hogy hangosabban kellene könyörögni, ha nem is ösmerte a világ másik felét. Vagy ha nagyon megijed az ember: csakugyan nem tud kiáltani?
Öreg Andris is túl öregesen lépkedett, őtet is vihette volna az ördög gyorsabban egy kicsit. Jóskát is. Ő is öregesen lépkedett.
Az apjától akart elbúcsúzni, csak bátorsága nem volt még hozzá. Mikor felösmerte öreg Andrist, a szívén csavarodást érzett s utána húzta a szíve. Elköszönni tőle. Csak apja az apja a gyereknek s ha végképpen el akarja hagyni, csak megkíván a szíve valamit.
A könnyeit állítgatta s úgy gondolta, hogy nem mondja meg, miért búcsúzik el, semmit nem fog szólni az apjának, csak megcsókolja s csak magában mondja, hogy Isten áldja meg.
Öreg Andris, már az ablak alatt állt, s ha lassan is ment Jóska ő is csak odaért. A keze után nyúlt, a szájához akarta emelni, csakhogy az öreg Andris keze nem hajlott a szája felé: olyan keményre volt merevedve, mintha vasból lett volna odaöntve a vállához.
Jóska lehajolt, úgy csókolta meg. Nem akart szólni, csak úgy akarta megcsókolni a kezét, de mikor a szájával megérintette, akaratlanul is elszólta magát.
- Édes apám.
Olyan hideg volt az édes apja keze, mintha halott ember keze lett volna.
- Én vagyok édes apám.
Öreg Andris nem felelt, a fejét nem fordította arra, semerre sem fordította, a szemei üvegesek voltak s az ablakot nézte velök.
Jóska a karját fogta s ahogy ő is az ablakra nézett, az ő ujjai is kővé váltak. Az öreg Andris karján kőkeményen rándultak össze s mikor összerándultak: a homályos sötétségen olyan fájdalmas jajkiáltás hasított végig, mintha az emeletről taszítottak volna le valakit. Öreg Andris kiáltott. Jóska szorította-e meg olyan nagyon, vagy azért kiáltott-e, hogy Csizik főhadnagy éppen akkort ült Szép Ilonka mellé, nem tudni...
A szobába sötétség lett, Csizik főhadnagy a villanyt lecsavarta, s leült-e vissza Szép Ilonka mellé, vagy mit csinált a sötétben - már nem lehetett látni.
Öreg Andris Jóska felé fordult, a kemény szíve szikrát vetett s már nem hasította a sötétséget a szava, már rekedtes volt.
- Ki van itt?
Felösmerte, hogy Jóska van ott: a melléhez kapott, a ruhájába markolt s a puskát a földre csúsztatta.
-Mit keresel itt?
Jóska hebegett valamit, az ablakra mutogatott s mikor az első szót kibírta mondani, ezt mondta.
- Ilonka édes apám.
Behallatszott-e a hangja, vagy Csizik főhadnagy fogta-e meg bent a Szép Ilonka kezét: Szép Ilonka olyan éleset sikoltott, hogy Jóskát is, meg öreg Andrist is az ablakhoz rántotta a sikoltása.
- Én vagyok itt Ilonka. Réti József vagyok - ordította Jóska s az ablak vasrácsát rázta.
- Meg én, - mondta öreg Andris. Én, az apja. Réti Andris.
Belülről egy tűzgolyó közeledett az ablakhoz s az ablakszárnyak bezárultak.
Jóska felordított:
- Főhadnagy úr!
Az ablaküvegen át, még látszott a tűzgolyó: Csizik főhadnagy a szivarját szítta.
Jóska az öreg Andris kezéhez kapott... a puskát az arcához szorította, a tűzgolyóra célzott, a puska eldördült, a tűzgolyó a földre hullt s Csizik főhadnagy úr halott volt.
Öreg Andris a puskáért nyúlt.
- Te... kit?
Jóska a kertajtó felé szaladt, öreg Andris utána...
Todorevszky gróf meg csendőrökért szaladt, Szép Ilonka meg a folyosón futkosott s a Jóska nevét kiabálta...
- Jóska... Istenem.
- Ilonka... édes Istenem.
Összeölelkeztek, összesírtak.
Öreg Andris öreg ember volt, nem tudott olyan gyorsan szaladni, s mikor odaért, már nem ment egészen "oda", nem bírt egészen odáig menni, a lábaiban nem volt annyi erő, nem látott odáig menni: a szemei előtt koromfekete lett a világ, csak a Szép Ilonka fehérruhája fehérlett ki belőle, meg a Szép Ilonka fehér karjai, ahogy a Jóska nyakán átfonódtak. A nagy természet szent átka a falhoz szorította, a mellét egészen a kiszakadásig húzta lefelé.
A csendőrkard csörögni kezdett, a folyosó végén csendőrszurony villant.
- Senki ne mozduljon!
- Gyere, - súgta Jóska, - Amerikába megyünk.
A csendőrök visszarántották.
Öreg Andris előrébb jött, a puskát a falhoz támasztotta, a két kezét keresztbe tette s a csendőrök felé nyújtotta:
- Tessenek bilincset tenni rá... Ne ráncigálják azt a gyereket.
Mikor a tömlöcajtót rázárták, az ablakhoz állt: a messzeségbe nézett, Amerika felé, a kék tenger felé, ahol az ég összetalálkozik a földdel, ahol habtündérek úszkálnak a vizen: amerre Szép Ilonkát vitte a víz.
- Bolond vagy Andris... a famíliád is bolond volt, az öreg apád is avvolt...
A homlokát a vasrácshoz szorította és sírni kezdett, lassan sírdogált mintha halotti nótát húztak volna a fülébe, mintha koporsó után ballagott volna. Ő, öreg Andris, börtönök bús lakója.
(Vége.)