Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 3. szám
Most ért Budapestre a Laussanneban s Vályi Félix barátunk szerkesztésében megjelenő kitűnő
(I.-S.)
A világháború a világ négy tájékán hallhatatlanul felgyűlt súrlódások, félelmek s érdekösszeütközések erdője gyanánt főképp két alapfeszültségnek volt kitörése. Az első az, mit a cári politika teremtett meg a volt Oroszország s Törökország, valamint az Osztrák-Magyar monarchia között. A második a Német birodalom csodálatos fejlődéséből állt elő, mely Nagy-Britanniának tengeri és gazdasági felsőbbségét szorongatta. E két ellentét 1914 óta éppoly állandóan útjában áll egy tartós béke megkötésének, mint ahogy megzavarta háború előtt az egyensúly fenntarthatását.
Az egyik feszültség most szűnt meg, - az orosz forradalom, legalább egyelőre megszünteti az ellentétet Oroszország s az ő nyugati szomszédai között. Ezek megállapítják, hogy Oroszország külpolitikája megszűnt számunkra fenyegetést jelenteni, s nincs már okuk folytatni a háborút, mert a forradalom elbuktatta nemcsak a cárt, de Miljúkov urat is, a régi imperialista politika utolsó zászlótartóját, s mióta a győzelmes tömegek egyáltalában nem törődnek a Konstantinápolyra, a Szorosokra, a Kis-Ázsiára és Perzsiára vonatkozó szerződésekkel.
Igaz, az orosz világ belső fejlődése homlokegyenest ellentétes a központi hatalmakéval, de az nem ok arra, hogy a két politikai világnézet szükségképp össze is ütközzék egymással.
Oroszországot nyilván még sokáig elfoglalják belső küzdelmei, mielőtt összeszedhetné magát. Óriás problémák előtt áll, melyek ekkora méretben még sehol sem vetődtek fel, melyek nincsenek tisztázva még elméletben sem s melyeket még bonyolít Oroszországnak Európa és Ázsia közé iktatott földrajzi s etnográfiai helyzete. El lehet-e gondolni, hogy egy ekkora nehézségekben vergődő nemzet, mely ezenfelül még őszintén pacifista és idealista is, akár bujtogatással, akár erőszakkal, rá akarhassa tukmálni szomszédaira az ő társadalmi rendszerét? Nekünk pedig éppen nem jutna eszünkbe, hogy az orosz dolgokba beleértsük magunkat. Mi tartunk rá, hogy ura maradjunk sorsunknak, nem akarjuk, hogy az orosz forradalom forgataga magával sodorjon bennünket, de éppen ezért óvakodunk is, hogy beleavatkozzunk Oroszország ügyeibe. A régi európai rendszer hamis úton járt, mikor az ismert eszközökkel védekezett volt a francia forradalom továbbterjedése ellen. Megtámadta Franciaországot s be akart avatkozni belső életébe, maga azonban nem gondolt rá komolyan, hogy megváltozzék, mert hiszen az ígéreteket, miket némely kormány szorultságból tett, sohasem tartották meg. Távol áll tőlünk a gondolat, hogy beleártsuk magunkat az orosz dolgokba, melyeknek megvannak a maguk külön fejlődési törvényeik, - ellenben elkerülhetetlen, hogy a magunk belső életét igenis reformáljuk, bár megmaradva a történelmi alapok s a mi külön érdekeink szilárd talaján. Hűnek maradni a nemzeti szellemhez s legjobb hagyományaihoz, de teljesen alkalmazkodva az új szükségekhez s az új gondolatokhoz: ez az a feladat, amellyel szemben állunk.
*
Azzal, hogy a nemzetközi politikából kitörülték az ellentétet, mely bennünket Oroszországgal szembe állított, az események egyben rácáfoltak a pánszerb s a pánromán gondolatra is, s e réven is megszüntettek egy sor okot, mely segített a háborút megnyújtani.
De nyugaton látom sötétülni a szemhatárt. Azt hiszem, nem volna okos a központi hatalmaktól, ha a keleti harcvonalon való felszabadulásukat arra akarnák használni, hogy megtörjék a nyugatot. Inkább: nekünk azzal kell gyümölcsöztetnünk kelet megbékülését, hogy ugyanekkor kibékülünk a nyugattal is. Az a becsvágy, hogy az angol hatalom megtöressék, előttünk veszedelmesnek látszik, mert egy sor új háborút vezetne be ugyanakkor, mikor az egész emberiség béke után eped. Csak úgy kerülhetjük el, hogy a mostani fegyveres küzdelem elviselhetetlen gazdasági háborúba ne menjen át s új összeütközéseknek egész korszakától ne váltassék fel, ha, még mielőtt akármelyik fél egészen megtöretett volna, rajta leszünk, hogy megegyezéses békét kössünk olyan összeegyeztetés formájában, mely minden népnek létfeltételeit tiszteletben tartja.
Ehhez az első lépés, miután Oroszországgal való viszonyunk megjavult, megkeresnünk az alapot az angol-német közeledés számára.
Megvallom, hogy én kezdettől fogva nyugatról vártam a békekezdést, s hogy brit államférfiak lesznek s angol mérséklet szelleme lesz, akiknek s aminek köszönhetjük. Eddig az események megcsalták várakozásomat, - mindezen napig Angolország rendületlenül kérlelhetetlen s Londonban kell keresni a békekötés legfőbb akadályát. A háború kitörésétől fogva minden angol kormány, az Asquith első liberális kabinetje, ugyancsak Asquithnak koalíciós kabinetje, valamint a Lloyd George kabinet állandóan a háború legvégig való vitelének szükségét hirdették, mert az ő ítéletük szerint kora béke csak fegyverszünet volna s tartós béke nem lehetséges másképp, mintha Németország katonailag legyőzetik és a német alkotmány is megváltozván, a nemzetközi jog is reformáltathatik.
Az első reménysugár, mely rávilágít olyan eshetőségre, hogy Angolország mégis eltérhet ez átkos felfogástól, Lord Lansdownenak a Daily Telegraphhoz intézett s ott 1917. november 29-én megjelent levelében csillan fel. A levél alapgondolata az én érzésem szerint annak a valóságnak felismerése, hogy nem lehet megnyújtani a háborút anélkül,hogy az emberiséget a legvégzetesebb katasztrófának ne vessék prédájára, még mielőtt az ígéret földjére eljutott volna. Noha a Lord Lansdowne gondolatai csak az ő személyes véleményét tükrözik, nagy fontosságúaknak ítélem s örömmel üdvözlöm ezeket. Mindig hibás dolog elfojtani a józan ész szavát, kivált ha komoly férfiútól származik, olyan elsőrendű hivatottságtól, mint a Lord Lansdowné, ki bírja nemzete fülét s kit nem néznek dilettánsnak, hanem a szó legjobb értelmében gyakorlati államférfinak. Noha e percben nem áll mögötte szervezett politikai erő, noha legtöbben, kik eddig Lansdownenal együtt Nagy-Britannia külpolitikáját vezették, kárhoztatják levelét: nevének tekintélye s az a rész igazság, mely kijelentéseiben foglaltatik, annyira megtámadhatatlan, hogy bizalommal várhatni bátor cselekedetének gyümölcseit.
Lord Lansdowne igazsággal jelenti ki, hogy nem szabad a végtelenségig alárendelni a kortársak érdekeit egy távol jövőnek, mert közben a népek elveszíthetik életerejüket s nem tudják majd a messzi szépségeket élvezni, melyeket most előttük csillogtatnak. Ez az igazság áll bizonyára a központi hatalmakra, de még inkább áll, kivált a keleti harcvonal megbékülése után, a nyugati hatalmakra. Nem ismervén sem a mostani erőviszonyokat, sem a stratégiai helyzet részleteit, nem akarok jóslatokba ereszkedni a küszöbön álló harcokról. De tudom, hogy Oroszországgal való különbéke esetén a háború kétszerte gyilkosabb lesz a civilizáció élén járó nemzetek közt, s oly kegyetlen keménységet ölt majd, aminőt még ez az úgy is elég rettenetes háború sem ért meg. Kénytelenek leszünk minden rendelkezésünkre álló erőt összeszedni a döntő küzdelemre, olyan erőfeszítéssel, amilyennek alatta marad minden eddigi erőfeszítés. Anélkül hogy előlegbe venném az eredményt, annyit előre láthatunk, hogy rettenetes veszteség következnék el emberi értékekben, s elzüllése mindennek, ami még európai civilizáció megmaradt. Mennyi új gyűlöltségtől, új bosszúállástól, új pusztulástól kellene tartanunk!
Ami Franciaországot illeti, ennek sebezhető oldala a csekély születési szám. A veszteségek melyekkel e háború okozott neki, okvetlen életképességét érintik s kétségessé teszik jövőbe vetett reménységeit. E veszteségek számra felülmúlják a két tartomány lélekszámát, melyért a háborút folytatja. (Az 1910-i népszámlálás szerint Elzasz-Lotharingiának lélekszáma 1.874.000). Ami területét a háború tönkretett, négyzetkilométerben több, mint ezeké a tartományoké. Milyen jövő vár rá, ha a csapatok, melyek a keleti fronton sikerrel védtek egy olyan stratégiai vonalat, amely hosszabb minden frontoknál, mik a történelem során valaha is rá voltak bízva egyetlen hadseregre, most a nyugati fronton jelennének meg? Olaszország fontos területekhez jutott volna, anélkül, hogy bele kellett volna elegyednie a háborúba. Ma rettenetes életbeli és minden természetű értékbeli veszteségek után elvesztett területei felülmúlják nagyságra vágyainak tartományait. S ki felel a jövőről?
Egyedül Anglia ért el eddig valóságos sikereket. Kezére jutottak a német gyarmatok, s ő az egyedüli hadviselő ország, melynek földjére nem lépett idegen hadsereg. Bent van Bagdadban s Jeruzsálemben. De több katonát s több hajót veszített, mint történelmének bármely háborújában, s olyan zárlattól van befogva, melyet 1914-ben lehetetlennek hitt volna, s mely nehezebbé teszi életét, mint azelőtt. Tengeri felsősége már nem érintetlen. Pénzügyi tekintetben már nem övé az első szerep.
Ha három esztendei háború után ez minden eredmény, mik lesznek a jövő kilátásai, ha az orosz hatalom, amelyen a siker legfőbb reményei épültek, végképp leteszi a fegyvert? Clémenceau úr a nyugati szövetségesek hadicéljait egy szóban foglalta össze: győzelem. S hátha az események ugyancsak egy szóval felelnek neki: vereség? Vajon a szó, mely ennyire szívéhez van nőve, megérdemli-e az áldozatokat, melyekkel okvetlenül adózni kell, mialatt maga a dolog ennyire kétséges marad?
Ma az entente nincs legyőzve. Még Olaszország is, melyre most a központi hatalmak néhány kemény csapást mértek, folytatja a hősi ellent állást. Béke, amit ilyen körülmények közt köthetnének, számolni tartoznék e valósággal. Aki most kívánja a békét - s mi őszintén kívánjuk - nem szab egyik hadviselő fél elé sem megalázó föltételeket. De ki áll jót a jövőről, ha a hadiszerencse végképp Németország s az ő szövetségesei pártjára állana? Ma minden osztrák vagy magyar kormányt elsöpörne a közvélemény, ha hódító vágyból visszautasítana egy tisztes békét. De a helyzet egészen megváltozhatik, ha az entente újra visszautasítja.
Tegyük hozzá, hogy most még olyan föltételekkel juthatna békéhez, melyek önérzetével megférnek s melyek a benne összeállott nemzetek számára megőrzik helyzetük teljességét, míg az előnyök, melyeket a háború megnyújtásától vár, csak Amerikának esnének javára. Ellenfeleink számítása mindeddig azon a reményen épült, hogy Oroszország továbbra is leköti majd a központi hatalmak haderejének egy jelentékeny részét s hogy az entente hadiereje fokról-fokra fölülkerekedik, mind Amerikának a színen való megjelenéséig, mely aztán döntő módon véglegesítené e túlsúlyt. Ez a számítás most semmivé válik, mert az ellenségeskedésnek a keleti fronton való megszűnése a nyugati fronton a központi hatalmaknak juttatja a haderőbeli túlsúlyt. S föltéve, hogy az entente ellent állása elegendő, hogy bátorságban tudja bevárni, amíg az amerikai beavatkozás foganatos lesz, európai ellenfeleink helyzete mindenesetre mind bonyolultabbá válik. Az Egyesült Államok szerepe nem fog arra szorítkozhatni, hogy aránylag korlátolt erővel eldöntsenek, megadva nekünk a kegyelemdöfést, egy már félig megnyert győzelmet. Egy megingó ententeot kell majd megtámogatniuk s igen jelentékeny erőkkel kell majd melléje állaniuk, hogy fölsegítsék. Kérdés, hogy képesek lesznek-e ily erőkifejtésre, hogy az idő valóban az ő számukra dolgozik-e s hogy meg fognak-e birkózni tudni a szállítás és élelmezés nehézségeivel a rengeteg sokaság számára, amely a győzelemhez kell. De föltéve, hogy az entente kibírja mindvégig s amíg az Egyesült Államok megmentik, vajon Amerikának ilyen sikere nem jelenti-e Amerikának túlsúlyát ugyanakkor, amikor Európának lefokozását? Sokszor vádolták Nagy-Britanniát, hogy a mások vérét szereti ontani a mások javára. Vajon ma az-e a becsvágya, hogy angol vért ontson a mások javára és tart-e rá, hogy kikaparja a gesztenyét - Amerikának? Gazdasági tekintetben London már ma sem a világ közepe. S ha az Egyesült Államok ez ő katonai beavatkozásukkal megmentik az ententeot, akkor a diplomáciában is nekik jut az első szerep. S mekkora lesz a hatalmas amerikai Unió vonzása Kanadára s Ausztráliára, ha e két gyarmatország észreveszi, hogy olyan célért ontották vérüket, mely nem vág saját érdekükbe? Mivé lesz a Nagyobb-Britannia eszménye szemben a diadalmaskodó panamerikanizmussal? Vajon a Roosevelt imperializmusa megfér-e a Joseph Chamberlain politikai örökségével?
Az Egyesült Államokon kívül Japán az, kinek oroszlánrész jutna a győzelemből, mely a háború továbbnyújtásából eredne. A japánok már rátették kezüket Kínára, kikötni készülnek Oroszország ázsiai kikötőiben, Vlagyivosztokban már ott is vannak - nem kell-e félni, ha egy nap Indiát is fenyegethetik, ami sokkal kevésbé képzelt veszedelem, mint amely a cári Oroszország felől fenyegette?
S ha mind e kérdések szava nem elég, hogy igazat adjon a Lord Lansdowne nézeteinek: ki tudná útját állani, hogy az az egyre növekedő elégedetlenség, mely a háborúellenes néptömegek lelkét betölti, ne jusson el a társadalmi rend teljes felborításához? A háború most döntő szakaszához érkezett. Már egy esztendeje, hogy a mi ajánlataink alapján meg lehetne kötni a békét. Óriás felelősség hárul a kormányokra, melyek ellene vetik magukat. Ha rákényszerítik a népeket, hogy elvérezzenek egyéb kilátás nélkül, bármennyit áldozzanak is még (nem szólva egy teljes vereség eshetőségéről), mint hogy mégis csak megegyezéses békéhez jutnak, vagy, legjobb esetben, függetlenségbe az Egyesült Államoktól és Japántól - pedig az orosz különbéke nem hagy számukra több eshetőséget: ha ennyire túlmennek a józanság határain: hogy tudnak majd felelni a feleslegesen ontott vérért, hogy tudják majd útját állhatni, hogy az európai társadalmi rendet, mely ennyi szenvedést tudott lehetségessé tenni, a tömegek dühe el ne söpörje? Miért ne gondoljunk a példára, amit Oroszország mutat? A cárság s vele a polgári világrend összeroskad a felelősség súlya alatt, mely e háború miatt rávetődik. A kormányok, melyek visszautasítják a békét, mikor az már lehetséges, nem hunyhatnak szemet a veszedelem előtt, mely rájuk vár, ha a világháború, ahelyett, hogy békére vinne, mely beforraszthatja a sebeket, átmegy polgárháborúba, mely különben szenvedélyes és különben pusztító, mint a mostani küzdelem. A történelem tapasztalatai nem arra valók-e, hogy tanulságul szolgáljanak a vezérlő osztályoknak? Csakugyan minden nemzetnek meg kell járnia a szenvedések iskoláját - s kinek-kinek a maga kárán kell-e megérnie a felfordulást, melyet elkerülhetne, ha volnának szemei, hogy lásson?
Ám az Entente vezérei felteszik, hogy minden ajánlatunk mindmegannyi hazugság s valójában nem akarunk méltányos békét. Hát próbáljon bennünket falhoz szorítani, hát üljön le velünk a zöld asztalhoz, ahol rákényszeríthet bennünket, hogy felfedjük kártyáinkat. Ha a mi békés hajlandóságaink kétségesek, ezt nyomban leleplezheti s a központi hatalmakra vetheti a felelősséget a vérért, mely még tovább ömlenék. Próbáljon megverni bennünket saját fegyvereinkkel. Az entente teljesen megbízhat a központi hatalmak őszinteségében, mert ez őszinteségről életérdekeink állnak jót. Ezek tiltanak el bennünket minden kétszínű játéktól, mivel ellenfeleinknek kezében a mód, hogy akkor tépjék le rólunk az álarcot, amikor akarják.
A központi hatalmak minden hivatalos kijelentése ugyanazon határú megegyezési lehetőségeket zár magában, aminőket Lord Lansdowne szabott meg. Ami Németország hadicéljait illeti, ezeket Kühlmann német külügyi államtitkár úr pontosan megjelölte október 9-i beszédében, mondván, hogy
...Franciaországnak Elzász-Lotharingiára való igényén kívül nincs a béke megkötésének feltétlen akadálya, nincs kérdés, amit tárgyalással s megegyezéssel meg ne lehetne oldani, úgy hogy ezentúl annyi vérnek s annyi vagyonnak pusztulását semmi sem igazolhatja a népek s a történelem előtt.
S ezt a kijelentést csak nemrég húzta alá Czernin gróf is. Lord Lansdowne a maga részéről a belga kérdést szorgalmazza, kijelentve, hogy Belgium teljes függetlenségének helyreállítása főfeltétele a brit politikának. Ezt teljesen meg lehet érteni: Belgium függetlenségének elve megfelel az angol külpolitika régi hagyományainak s Nagy-Britanniának egy valóságos érdekét foglalja magába. Belgiumért mindig ömlött angol vér, - a Marlborough s a Wellington erőfeszítései belga harcmezőkhöz fűződnek. Még 1870-ben is Anglia kész volt vagy Franciaország vagy Németország ellen beavatkozni, ha akármelyik a belga semlegességet kérdésessé tette volna. A mostani háborút is a belga tragédia tette Angliában népszerűvé. S valóban: Belgium német kézen igen kétségessé teszi Anglia biztonságát. Kühlmann úr előtt mindez nem ismeretlen, és ha ő ezek után kijelenti, hogy Elzász-Lotharingia kérdése ma már az egyetlen nehézség, ebből levonhatjuk a következtetést, hogy Angliának alapvető igénye előtt nincs akadály. Ilyenformán persze az is magától értetődik, hogy Franciaországnak le kell mondania a két tartomány visszaszerzéséről. Ennek fejében megmenti Belgiumot, mely oly hősiesen harcolt a testvér nemzetért, s felszabadítja saját idegen kézre jutott területeit egy becsülettel és dicsőséggel teljes küzdelem után.
A feltételek, melyeket Ausztria-Magyarország szabna, még éppen nem bonyolítanák egy megegyezés lehetőségeit. A mi külügyminiszterünk elfogadta a hódítás és kártalanítás nélkül való béke elvét, fenntartva azonban a jogot, hogy változtasson álláspontján, ha az entente visszautasítja a békét. A monarchia hivatalos álláspontja tehát a legengedékenyebbek közül való. S a mi két államunkban nincs komolyan veendő áramlat, mely meghazudtolná e programot hódítások kedvéért, mik felboríthatnák az egyensúlyt s elviselhetetlen helyzetet teremtenének. A magyar országgyűlés delegációjában én fejtettem ki, a mi esetleges szerzeményeinkhez szólva, a legmesszibb követelést. S én sem kívántam többet, mint olyan csekély határkiigazításokat, miknek tisztára védelmi természete szembeötlő, kivált ha számba vesszük, hogy mindössze néhány ezer lakost jelentenek s néhány négyzetméter hegyes vidéket. Ezek a szerzemények semmiben sem érintenék a nyugati hatalmak érdekeit s igazán nem szolgálhatnának okul, hogy még több millió emberi teremtést cipeljenek vérpadra.
A brit államférfiak a háború kitörése előtt kijelentették, hogy Szerbia őket nem érdekli, s készek voltak semlegesek maradni, ha Franciaország vonatik bele az összeütközésbe. Ma a szerb nép megmaradása nem kérdéses, mert elhatározták, hogy visszaállítják. Nem kívánjuk, csak egy egészen csöpp részét a régi Szerbiának, mely temetőnek sem volna elég azok számára, kiknek fel kellene áldozniuk életüket, ha a háború még egy pár hónapig folyna. Senki Ausztria-Magyarországon nem gondol Szalonikra, mint ahogy olyan gyakran ránk fogták. A Balkán felől csak egy óhajtásunk van: hogy ott olyan egyensúlyát teremtsék meg az erőknek, mely kezessége legyen a békének s biztosítsa a Balkán birtokát a balkáni népeknek. A bolgár nemzeti egységnek a bolgár fegyverek által való megvalósításában nincs semmi bántó. A szerb állam helyreállítása, kikötővel az Adriára s kereskedelmi szerződéssel, mely biztosítaná számára a gazdasági fejlődést és békét, s mindez, noha Szerbia a háborúban legyőzetett, nem látszik elfogadhatatlan feltételnek. Románia, mely, nem nézve fegyvereinek vereségét, megtartaná mind a területeket, mik övé voltak, kivéve a Kárpátok lejtőjét, melyre, mint az események bizonyítják, szükségünk van védekezésünkhöz s ahol alig lakik emberi lélek (nem vagyok benne bizonyos, hogy egy falu is akad-e ott): egy ilyen módon helyreállított Románia semmi olyat nem jelentene, ami a nyugati hatalmak életérdekeit bántaná. Mindezen feltételeket mérsékelt voltuknál fogva egy tisztességes béke minden barátja elfogadhatja. Valonának visszavétele, biztosítékokkal az albán törzsek szabad fejlődésére, valamint a görög függetlenség helyreállítása még kevesebb mozzanatot foglalna magába, mely veszedelme legyen az európai egyensúlynak s ellenkezzék egy tartós béke alapgondolatával.
Ami a lengyel kérdést illeti: ez sem akadálya már a békének, miután megoldása magától az orosz elnyomástól megszabadult lengyel néptől fog függni, megfelelően a monarchia hivatalos programjának, amint azt legutóbb az osztrák kabinet elnöke meghatározta. A mi lengyel politikánk legkövetelőbb megformálása sem megy túl egy lengyel állam megalakulásán, mely a Habsburgok monarchiájához úgy fűződnék, hogy teljesen egyenrangúan állana a többi ott társult állam mellett s mely biztosítaná nemzeti létét és fejlődését. Ilyen megoldás nem volna veszedelmes az európai békére nézve, sőt ellenkezőleg. Mondhatni, hogy ez Ausztriával és Magyarországgal társult Lengyelország kezessége volna a békének, mert befolyása a Habsburgok monarchiáját összekötőjévé tenné Németországnak s a nyugati nemzeteknek s előkészítene ezzel egy olyan kibékülést, mely elengedhetetlen feltétele minden állandó békének. E szempontból Angliának és Franciaországnak Lengyelország iránt érzett hagyományos hajlandósága még fontos szerepet játszhat.
*
Maradna a nemzetközi jog reformja. Ezen a téren nem lesz nehéz a nyugati hatalmakkal találkoznunk. E pontban a Czernin gróf kezdeményezése túlment minden többi felelős államférfién s bármely országén, kiknek nyilatkozniuk kellett a fegyverkezések korlátozásáról. Maguk a nyugati szövetségesek sem mehetnének messzebb, miután Czernin az általános leszerelést ajánlotta s minden nemzetközi összeütközés számára választott bíróságot, hogy a jövőre kizárja a háborúnak minden lehetőségét. S ha talán az entente nem is kíván ily tökéletes pacifizmust, semmi sem állja útját, hogy szóba álljon Czerninnel, mert az osztrák-magyar miniszter nem azért dolgozott ki egy program-maximumot, hogy megakadályozza vele azt, ami a mostani körülmények közt megcsinálható. Azzal a kifogással, hogy a nemzetközi jogot akarják reformálni, nem szabad folytatni a háborút, minekutána egy egyezményes békével tökéletesen meg lehet javítani. Lloyd George úr maga is kénytelen elismerni az ő 1917. december 15-i beszédében, hogy mi nem utasítjuk többé vissza a nemzetközi jog reformját, de szembeveti velünk a "megbüntetendő rabló" tételét, mielőtt a jog uralmáról lehetne beszélni. Nem volna-e nevetséges, kérdi ez a háborús apostol jobb ügyre méltó hévvel, tetten kapott rablókkal - ezek a rablók mi volnánk - kötni szerződést, amely biztosítaná büntetlenségüket azzal a föltétellel, hogy a jövő rablókat ők is üldözőbe veszik majd? Lehet, hogy egy ilyen idealista valóban kitenné magát a nevetségnek. De diplomáciai szempontból Anglia bölcsen cselekednék, ha letenne arról, hogy úgy kezeljen bennünket, mint a tetten ért rablókat. Először is, mert még messze vagyunk attól, hogy "tetten értek" legyünk. Aztán meg, mert nincs nemzetközi hatóság, mely elég pártatlan volna, hogy pontosan eldönthesse, melyik félen találtatnak a bűnösök s igazsággal mérje ki a megérdemlett büntetéseket. Hozzáalkalmazva a Lloyd George beszédmódját a való helyzethez, kérdem tőle: nem jobb-e, a közösség érdekében, abbahagyni a küzdelmet olyan téren, hol az erősebbnek joga volt a szabály, miután hatóság nem áll felette, s inkább igyekezni olyan jogi és rendőri szerveket teremteni, melyek elejét tudják venni a jövő összeütközéseknek, semmint megfojtani akarni ellenfelüket mindenáron, kitéve magukat annak, hogy nagy verést kaphatnak s a végén minden esetre az erősebbnek jogát látják diadalmaskodni?! Lloyd George úr azt hiszi, hogy a nemzetközi rendért senki sem kezeskedhetik, csak ha majd a bűnösök megkapták büntetésüket. Ám ha a büntetést fegyveres ítélet méri ki, afféle középkori istenítélettel, ez nem a jog ellenállhatatlan erejét bizonyítaná, csakis azt, hogy az marad fölül, aki erősebb. Ez a régi igazság nem érdemli meg, hogy új véres küzdelmekkel igazoltassék.
Nagy-Britanniának első minisztere azt mondja, hogy a népek közt való jogi vonatkozások reformja, a nemzetek szövetsége, a kötelező bíráskodás, mely módot ad rá, hogy a jog ellen vétők megbüntettessenek: mind e szép szólamok csak úgy válhatnak valósággá, ha az angol győzelem lehelt beléjük lelket.
Bizonyára, olyan új rend, mely egy szép formula képében megerősítse Angliának a világ felett való hatalmát, nem igen valósítható meg másképp. Első Napóleon is azt remélte volt, hogy miután végképp kimutatta, hogy ő legyőzhetetlen, tud majd valami jogi-diplomáciai formát adni becsvágyainak. Ám a világnak az az új rendje, mely meg tudja védeni a nagy és kis nemzeteket, a jognak az az uralma, melyről Angliában álmodnak s melyet Lloyd George úr állandóan ígér, nem fog előállani valamelyik hadviselő fél győzelméből, - nem születhetik meg, csakis a lelkek és szivek teljes megváltozásából, a háború iránt növekvő utálatukból, valamint a háborúnak tökéletes meddőségéből. A nemzetközi jogot nem lehet uralkodóvá tenni, csakis ha a béke nem megparancsolt béke s ha föltételei nem elfogadhatatlanok a pillanatnyilag legyőzött felekre nézve. Nem válhatik uralkodóvá, csak ha e háború minden borzalma s teljes haszontalansága minden népet rákényszerít, hogy elismerje, hogy jobb az állam érdekeinek védelmét bíróságra bízni, mint fegyverekre. Az új szellem, a nemzetközi vonatkozások új fogalmazása a fontos.
Aki nem akarja befejezni a háborút másképp, mint az erősebb jogának megfelelően, mikor ma meg lehetne vetni egy állandó béke alapjait, aki mindenáron büntetni akarja bűnösnek kijelentett ellenfelét egy egyoldalú és elfogult ítélet erejével, annak nincs joga, hogy az emberiség apostolának szerepében tetszelegjék. Meg akarni teremteni az igazság uralmát a földön, szép szavakba öltöztetve a bosszúállás és uralkodás szellemét, mellyel tele vannak: ez tökéletes tagadása a nemzetközi jog új fogalmazásának, ez hadüzenet az új szellemnek, mely belengi a világot. A mi felfogásunk bizonyára nem felel meg egy Lloyd George telhetetlen indulatának, de senki sem tagadhatja, hogy az egész soron ne volnának már meg egy méltányos megegyezés lehetőségei. A mi óhajtásaink egy ponton sem zárják ki kinek-kinek az érdeke tiszteletét, semerre nem akarjuk megalázni egy ellenfelünket sem. Ausztria-Magyarország sehol sem veti magát ellene egy állandó megbékélés politikájának.
S volna még tekintélyesebb ember, ki ne látná, hogy ilyen politika érdekében volna Franciaországnak s Olaszországnak is? E két ország már sokat nem várhat a háborútól, legfeljebb új szenvedéseket. De lélektani okokból egyik sem gondolhat rá, hogy a békét kezdeményezze. A nagy francia nemzet háborús láztól beteg, amelyet mi igen megértünk. Minden idegével vissza akarja szerezni két elvesztett tartományát. Nem akar lemondani fájdalmainak főtárgyáról, mely annyi vérébe és annyi könnyébe került. A dicsőség kell neki, mint a falat kenyér. Hadseregeinek erőkifejtése, mely a háborúban is méltó volt múltjához, megszerezte számára mindenek tiszteletét, de a döntő győzelmet, melyet elválaszthatatlannak hitt zászlajától, nem szerezte meg neki. A béke, melyet a mostani körülmények közt érhet el, bizonyára nem adhatja meg neki azt a mámorító dicsőséget, amilyenre vágyik s amilyet annyiszor ízlelt történetének során. Nem tudja rászánni magát, hogy egyezkedjék olyan ellenséggel, ki még rajta tartja lábát imádott hazáján, s inkább fegyveresen akarja azt megszabadítani, semhogy diplomáciai eszközökkel üríttesse ki. Ezért nem hiszem, hogy bármily békekezdés Párizsból jöhetne. Londonnak dolga, hogy megkezdje az általános béketárgyalást, miután Angliában az érzelmi okoknak nincs akkora szerepük, mint aminőhöz Franciaországban jutottak. Hogy Nagy-Britannia oly csodálatos birodalmat tudott teremteni és fenntartani, azt nemcsak rendületlen kitartásának köszönheti, de annak is, hogy bámulatosan meg tudta tartani hidegvérét és sohasem vesztette el szem elől alapérdekeit. Soha nem folytatott haszontalan háborút. Valahányszor érdekei békülékenységet parancsoltak, elfogadta a békét. Ha ma hozzájárulna a két tábor megbékéléséhez, semmi méltatlant nem követne el legjobb hagyományaihoz, melyek történelmének nagyságát teszik. Csak most kétszáz év előtt is XIV. Lajos ellen viselt hatalmas háborújára emlékeztetek: mihelyt abban Anglia észrevette, hogy az európai helyzet teljesen megváltozott s a háború továbbnyújtása csak a Habsburgok rengeteg birodalmának használna: sarkon fordult s aláírta a békét XIV. Lajossal. Minden más ország elvérzett volna az amerikai függetlenségi háborúban. Hasonló helyzetben Franciaország végső kimerülésig harcolt volna. Anglia meghajlott a bevégzett valóság előtt, elismerte az Egyesült Államok függetlenségét s megmentette a maga nagyságát.
Még a napóleoni háborúk példája is, melyet Lloyd George úr annyit idéz, sántít egy kissé. Anglia nem mindig volt kérlelhetetlen a hódítóval szemben. Békét kötött a diadalmaskodó első konzullal, s ha nem tudott megegyezni a császárral, s ha kénytelen volt harcolni ellene mindvégig, ez nem azért volt, mert az angol akarat hajthatatlan volt, hanem mert az első Napóleon becsvágyai féktelenek voltak. Ez minden győzelmét arra használta, hogy elfogadhatatlan föltételeket szabjon s a maga uralmát szorítsa rá Európára. S még e becsvágyak ellenére is Anglia gyakran hajlott rá, hogy megegyezzék vele. Még az utolsó percben is, az 1814-i châtilloni kongresszuson kész volt aláírni s békét Napóleonnal s meghagyni neki Franciaország trónját. Ha az akkori szövetségesek bevonultak Párizsba s elkergették a császárt, ez nem annyira Angliának volt munkája, mint inkább Napóleonnak hibája, ki nem akart belenyugodni semmi megegyezésbe s kivel a megértés politikája eleve bukásra volt ítélve.
*
Nagy-Britannia magának, szövetségeseinek, nekünk, az egész világnak nagy szolgálatot tehet, ha megmenti az emberiséget egy leírhatatlan felfordulástól s Európát a jóvátehetetlen bukástól, melyre a végigvitt háború juttatná. Csak a lord Landsdowne tanácsait kell megfogadnia. Szövetségesei bizonyára hallgatnak majd rá. Magyarország és Ausztria melegen fogják támogatni. Ami kérdésünk érintve volt, mind elintéződött a háború eddigi eredményeivel. A küzdelem, mely Franciaország, Anglia és Németország közt továbbfolyik, sehol nem érinti külön érdekeinket. Rendületlen hűséggel maradva meg szövetségeseink oldalán s mindvégig teljesítve minden kötelességünket, őszintén kívánjuk a békét. Készek vagyunk vállalni a becsületes alkusz szerepét annál is inkább, mert állandó érdekünk, hogy Németország s az ő nyugati szomszédjai közt, kivált Anglia s Németország közt szabad és baráti megértés fejlődjék ki, amely nélkül nincs tartós béke Európában.
Budapest, 1917 karácsonyán
Gróf Andrássy Gyula