Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 2. szám · / · Figyelő
Ezt a regényt egy fiatal leány írta, aki egy gyermek nyílt szemével és egy éles, határozott kritikájú, érett ember ítéletével néz körül a világban. Amit látott, azt jól meglátta, - sokat kitalált vagy elképzelt, az is sokszor olyan eleven benne, mintha látta volna. Megcsinálni pedig úgy tudja a dolgát, mint egy kész, erős, dolgában biztos író. Új emberrel szemben ritkán volt ennyire az az érzésem, hogy önálló, az egész többi világtól különböző egyéniséggel állok szemben.
Fiatal leánynál első sorban az lep meg, hogy egész lénye inkább a gondolat, mint az érzés szférájában mozog. Van lírája, őszinte, néha koncentrált hevességű, de le van fojtva s egy-egy jelenetben annál nagyobb feszítő erővel lobban ki. Egészen más, mint a mai írónők átlaga: nincs benne semmi abból a zaklatottságból, érzéki vibrálásból, hisztérikus exhibicionizmusból, amelyben az írónők túlnyomó része a művészetben való kiélést keresi. Erősen szemérmetes, megriad a nyers érzékiség képei elől, melyek ellenszenvvel töltik el. A szerelemben is fontosabb neki a lelki kiélés. Gondolkodásában sincs meg a modern intellektuális nők nyugtalan kapkodása: erősen pozitív természet, ami gondolatot megragad, abba erősen belekapaszkodik, végig is gondolja. Nekem úgy tetszik, új asszonyi típus mutatkozik benne: a második generációbeli nő. Az első generációnak még új volt a szellemi élet, művészet és tudomány, habzsolva vetette bele magát, falánkul kapkodta magába fölét és habját, mint a szegény ember, aki hirtelen csöppen bele a bőségbe, sőt néha mint a vadember, aki először találkozik a kultúrával egy hordó pálinka alakjában. Volt ebben valami - sokszor kellemetlen - parvenü íz. A második generáció már nyugodtabban, természetesebben kezd élni a maga kultúrájában, okosabban állapítja meg hozzá való viszonyát, nincs meg benne az első szerzők ostentatiója, - ez már az örökös, aki mint valami magától értetődőbe illeszkedik bele a magasabb rendű atmoszférába.
A regény egy csak lelkileg consummált szerelem története. A magyar leány a tengerparton kerül össze az orosz férfival. A leány ábrándos, sóvárgó, de a maga saját útját máris erős ösztönnel kereső teremtés, a férfi igazi orosz: exaltált, zseniális, töprengő, szélsőségek közt hányódó művészlélek. Az öntudatlan szerelmi közeledést Velence városa és a háború kitörésének izgalma lobbantja ki vallomásra. De a háború választja is szét őket: az orosznak mennie kell haza katonának s a leány nem bír vele menni, erkölcsi lehetetlenség neki most, a baj pillanatában átmenni, orosz asszonnyá, az ellenséghez. Rettenetesen szenved, de pillanatra sem tágít a maga törvényétől. Munkában keresi elveszett érzelmi egyensúlyát, katonákat ápol a hadi kórházban, egész lényét odaadja a vállalt ügynek, külvárosi gyermekeket tanít az iskolában, mind jobban belemelegszik ebbe a hivatásba, benne találja meg újra élete elveszett értelmét. A szerelem lassanként, a természetes gyógyulás módjára, mind jobban tudata mélyére süllyed, anélkül, hogy pillanatra is kiveszne belőle, úgy marad meg benne, mint a harmóniáját keserves küzdelemmel visszaszerzett lélek komoly, fájdalmas alapszíne és mint egy szomorú szépsége életének. Egyszer kilobban ez a szerelem: a lány megtudja, hogy az orosz fogságba került, Stájerországban van, - szerelmes készséggel utazik oda, de már nem találja ott, közben elvitték, kicserélték. Akadna más szerelmi alkalom, egy szimpatikus, ügyes fiatalember, akivel megelégedett életet élhetne, a környezete is errefelé biztatja, ő is próbál belemenni a dologba, de a döntő percben, mikor a barátkozás alól kilángol a férfi szerelmi vágya, visszadöbben, az egyetlen, igazi szerelem közbeáll, - nem tud új szerelmet még eltűrni sem. Kezébe kerül az orosznak egy filozófiai könyve a buddhizmusról, elmerül benne, lelki kapcsot talál vele, a gondolat világában egyesül szerelmével, megtalálja végleges egyensúlyát s élete értelmét a tanítómunkában. Még egyszer találkozik az orosszal, tíz év múlva, megpróbálják újra kezdeni a tíz év előtt félbemaradtat, de a tíz év elmúlt felettük, életük tartalma, célja változott, a szerelem teljesen lelki kapoccsá vált, a nagy, teljes, testi-lelki egyesülés lehetősége már elmúlt, nem lehet újra kezdeni. Ezzel a rezignációval záródik be a regény.
Közben sok alkalma nyílik az írónak ábrázoló készsége érvényesítésére. Nagyon tisztán és világosan lát és határozott, eleven kontúrokkal rajzol alakokat és szituációkat egyaránt. A háborús hangulat fejődése az első napok hősi romantikájától és remegő aggodalmától a háborús undorig, a hadi kórház nyomorúságai és szennyességei, a magyar úri család háborús élete, a magyarrá lett rutén lány tragédiája, akinek az apját a máramarosi orosz betöréskor mint kémet felakasztották s aki emiatt elmegy bújában harctéri ápolónőnek és halálos sebbel, meghalni jön haza, - a rutén lány szerelme, egy fantasztikus, fél-filozófus, fél-művész festő, - a nőiségét öntudatosan élvező tanítónő - mindezek az alakok pontosan, az egész többi világtól, hátterüktől elválasztottan vannak ábrázolva. Átfutó alakokat is, akik csak két-három jelenetben tűnnek elő - például az orvostanár - két-három vonallal, de tisztán és elevenen láttat meg. Ugyanilyen conciz és világos a stílje - egy kész író kifejező eszköze.
A mesének összekomponálásában vesszük észre a kezdőt. A háború motívumára szüksége volt, de nehezen küzd meg vele és nem tud ép bőrrel kimenekülni belőle. Csak úgy kihullatja a regényből s a történetet előre vetíti tíz esztendővel a háború utánra. Az események ilyen jövőbe vetítése engem zavar, olyan regényben, amely teljesen a reális körében mozog, nyoma sincs benne a fantasztikumnak. Az előadás is némely ponton valamivel alacsonyabb hőfokra van hűtve, mint ahogy szeretném. A maga egészében és kvalitásaiban azonban ez a regény és írója felzsendülő új regényírásunk legtöbb figyelemre méltó jelenségeinek egyike.