Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 2. szám · / · Figyelő

Tóth Árpád: Szilágyi Géza: Menny, pokol, háború

Szilágyi Géza a maga jeles írói nevét kétféle munkássággal is szerezte: úgy is mint érdekes, merész szavú költő, s úgy is, mint ötletes és nem kevésbé merész szavú cikkíró. Most megjelent novelláskönyve e két fajta jelességnek különös bonyolódású egymásra hatását mutatja s mint irodalmi produktum elsősorban éppen ennek a két nem könnyen elegyíthető "faculté"-nek érdekes diszharmoniában szembeszegülő együttese által kelt figyelmet.

Költőre vall Szilágyi novellás könyvében az, hogy úgy mondjuk, apokaliptikus beállítás. Mennyországban és pokolban játszódnak le elbeszélései, angyalok és ördögök világa keretezi körül a rettenetes háború véres jeleneteit: a költő Fantázia emeli kitárt, erős szárnyain földön túli világokba a sok földi szenvedést és gonoszságot, hogy ott egy igazabb és tökéletesebb világrend ítélőszéke elé helyezze őket. Ebben a mohó és dühös hévben, mellyel a költő mintegy állandó michelangelói pózban egyre elkeseredett "Utolsó Ítélet"-eket fest a lelkek elé, van valami mélyen megragadó. A festmények igen különösek: a méretek megdagadnak, apró esetek, jelentéktelen figurácskák gigászi és torz tömegűvé súlyosulnak, a színek vad feketesége és rőt tüze dominál, a költői "igazságszolgáltatás" nagyon is hangos, arkangyali trombita-zengésű, - de tagadhatatlan, hogy éppen ezek következtében kél az olvasóban bizonyos mélységes megrendülés, aminőt sohasem kelthetne benne a harcterek úgynevezett közvetlen irodalma, a haditudósítások zagyva "színessége".

Szilágyi novelláiban a cikkíró éppen itt jelentkezik, ahol az említett arkangyali trombiták harsannak fel. A novellák egy-egy szereplője egyszerre csak mintegy elfordul a többi szereplőtől, elénk lép s lendületes dikcióba kezd. Halljuk a Halál monológját s az éji Szélvihar zúgó jeremiádját. Az ilyesmi persze megtépi a novellák kompozícióját, de magának a dikciónak kompozíciója tökéletes, egy félelmes logikájú agy halmozza elénk imponáló erővel zord tételeit.

Szilágyi érdekes és heves erejű novelláinak kapcsán két kritikai megjegyzést kell tennünk. Az egyik az apokaliptikus milieu rajzára vonatkozik. Nem tartjuk sikerültnek az író ama eljárását, mellyel a túlvilági környezetet itt-ott meglehetősen budapesti formájúra alakította. Nála a pokolban kávéház van s óráról nézik az időt, a mennyben felvevő irodákról, meg szubvencionált égi hírlapokról hallunk. Mindebben tán van némi fanyar humor, de nagyon sokat veszít vele a dantei és michelangelói színezet. Másik megjegyzésünk az író különös stílusát illeti. Véleményünk szerint túlzott mértékben él a megszemélyesítéssel s a nagyon színes jelzőkkel. Az afféle megírás például, mely szerint valakinek füle mellől eltakarodik a hangokat elkorbácsoló süketség: kissé már sok is a jóból. Ez nem képzavar, - Szilágyi, a gondos és szenvedélyes stilista, - aligha esnék képzavarba, de már a másik véglet: - annyira ki van építve a kép, hogy már nem is kép: nincs meg a szükséges frissessége és közvetlensége.

A könyv ízléses Tevan-kiadásban jelent meg, címlapját egy remek Dürer-féle apokalypsis-metszet díszíti.