Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 2. szám · / · Figyelő
Ezeknek a novelláknak nagy része - s éppen a legértékesebbje - csupa elképzelt, kigondolt téma, az emberi dolgoknak, a természetnek s az egész életnek valami múló impresszió furcsa és lázas világításában való feltündöklése. Kosztolányi nem érezteti az élet végtelen, szabad perspektíváját, amely felé a kitárt kar boldog szemléletével és tiszta vágyával fordulhatunk, hanem a maga lírájának, megközelítő pontossággal mindenesetre impresszionistának nevezhető lírájának lencséjét tartja szemünk elé, hogy minden sugarat egy pontba lássunk vetülni, abba a pontba, amelyet szeszélyes és fölényes fantáziájával éppen ragyogtatni akar előttünk.
Kedvem volna novelláról novellára kimutatni, mily öntudatosan, mennyi józan s csaknem hideg és erőszakos számítással kényszeríti szemünket e lencse fölé, hogy minden idegenkedésünk és tiltakozásunk után végül mégis ragyogni lássuk valamely múló, nem igaz igazság ködös csillagát, oly tündökléssel, mintha az igazság napjába nézne szemünk.
Nézzük mindjárt az első novellát, a "Káin" címűt. Kosztolányi, a költő, olvasgatás vagy tűnődés közben, hirtelen oly világításban látja maga előtt Káint, az első gyilkost, mely világítás, úgy érzi, szép, új és igaz. Ebben a pillanatban mi, olvasók, csak újnak és különösnek látjuk ezt. De most előlép a háttérből a költő helyett az okos és öntudatos író, az egy szóhoz, egy színhez, egy hanghoz fűződő asszociációk bűvésze - én sem kerülhetem ki ezt a szót, melyet majdnem mindenki használ, aki Kosztolányiról ír - és a kitűzött cél felé lendűlt fantázia egész hangszerelésével mintegy körülfon bennünket, a szó szoros értelmében behálóz, hogy halljuk, amit ő hallott és lássuk, amit ő látott. Eleinte még tiltakozik az öntudatunk, mint az álmosodó szem a bódító méreg hatása ellen, fel-felnyílik a szemünk csodálkozva és ijedten meredve egy-egy nagyon is erőszakos és önkényes beállításra, a hangulatkeltésnek egy-egy hibás és durva eszközére (pl. a Káin és Ábel közti titkos és végzetes s szinte szükségszerű ellentét éreztetése érdekében egymásra halmozott túlzott beállítások, köztük ez a mondat: "Egy leányt valaha mindketten szerettek."), de végül legtöbbször mégis lehunyjuk szemünket és készséggel adjuk át magunkat az álompor hatásának.
Hogy mily kitűnő készséggel és fölényes józansággal tudja Kosztolányi élményszerűvé tenni az ötletszerűt, de egyszersmind hogy igen gyakran mennyire csak ötletből indul ki s hogy ezzel elkerülhetetlenül hibák és kisiklások is járnak, - arra jó példának látom a "Rabló" című novelláját. Az egész egy nagyszerűen megírt tárcanovella: a rabló, aki alapjában véve jó ember s csak holmi nyomorúságos sors lökte oly sötét mélységbe, hogy a bűnre határozza el magát, - de mindjárt a premierjén megbukik, első rablását sem követi el, mert az asszony, aki útitársa a vasúti fülkében s akit áldozatául kiszemelt, hirtelen rosszul lesz és összeesik, s éppen a rabló gondos és figyelmes ápolása téríti magához. A sötét tervekkel útra kelt, kloroformmal felszerelt, mindenre elszánt embernek ez a váratlan megváltozása lélektanilag is teljesen indokolt: a rabló, aki nem szívesen szánja magát erre a "pályára", kapva kap az alkalmon, hogy rossz helyett jót tegyen áldozatával. Csak egy hiba van a novellában: Kosztolányi ugyan kész alapötlettel és kompozícióval fogott hozzá a megíráshoz, de csak később, már írásközben jutott eszébe, hogy a hőst nem rablónak, hanem rabló-jelöltnek írja meg s az egész esetet, mint ennek a kezdő rablónak a premierjét. Legalább is erre vallanak a novella első bekezdései, pl. ezek a mondatok: "...a rabló letette kemény kalapját. Kopasz, zsivány fejére szürke selyemből való házisapkát biggyesztett. Olyan volt így, mint egy kedélyes vidéki patikus". (Különös ez az utolsó mondat szándékosan és félremagyarázhatatlanul egy megrögzött és elszánt gazember képét adja, holott később olyannak ismerjük meg a rablót, akinél egyáltalán nem megemlítendő furcsa véletlen, ha úgy néz ki, mint egy kedélyes patikus.) Vagy később: "mert a rabló kissé aggályos, túlontúl elővigyázatos férfiú volt. Tudta, hogy a rablásokat nemcsak technikaian, de lélektanian is elő kell készíteni..." még odébb: "kissé maga is meghatódott ezen az istentelen és kajánul
Persze nem kell az ilyen tévedéseknek túlzott jelentőséget tulajdonítani, különösen ha ugyanennek az írásmódnak teljesen sikerült, tiszta képet adó produktumaira, pl. a "Szürke glória" vagy az "Óvoda" címűre gondolunk. Általában meg kell állapítanunk, hogy ennek a könyvnek az írójában a novellistát nagyban támogatják az impresszionizmus és szimbolizmus szempontjai felé hajló lírikus és az öntudatos, józan és számító újságíró, támogatják, néha el is nyomják kissé, de végeredményében ez összetétel egyenetlenségeiért bőven és ragyogóan kárpótolnak azok az értékek, amelyek éppen ennek a furcsa összetételnek a telítettségéből születnek. Mert minden öntudat és okosság, minden józan fölény és művészi készség hiábavaló volna, nem tudná velünk elhitetni és a valóságba vetíteni a világ semmi impresszióját, ha nem lett volna ez az impresszió magának a költőnek igaz élmény, - ha pillanatnyi is - tehát valóság.