Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 2. szám
Keményen tűz le a nap. Poros úton, hosszú sorban, nagy csapat búcsús halad. Nem volt eső, - szomjasan, lankadtan eresztik le a fák is piszkos levelüket. A csapat élén fiatal markos legényke viszi a keresztet. Utána kopasz vén ember, pápaszemmel nyergelt orra belelóg a nagy imádságos könyvbe. Fáradt, rekedt, éneklő hangon olvassa a lorettói litániát, amiért 300 napi búcsú jár, ha az ájtatos hívő egyszer elmondja. Ki tudja hányadszor mondja ma már? Ki tudja hány napi búcsú jár érte? Talán már nincs is annyi napja hátra, ebben a siralom völgyében.
Eljutott már odáig:
- A szentséges rózsafüzér királynéja.
Kórusban zengi rá a sok vékony hang, - mert jobbára vászonnép:
- Könyörögj érettünk.
- Magyarország Nagyasszonya.
- Könyörögj érettünk.
Tovább olvas a vén ember. Gyenge hangon, de erős hittel:
- Oltalmad alá folyamodunk, Istennek szent anyja, könyörgéseinket meg ne vesd szükségünk idején, hanem oltalmazz meg minket mindennemű veszedelemtől, mindenkor dicsőséges - és áldott Szűz. Mi asszonyunk, közbenjárónk, szószólónk: Engeszteld meg nekünk Fiadat, ajánlj minket Fiadnak, mutass be minket szent Fiadnak.
- Imádkozzál érettünk Istennek szent Anyja!
- Hogy méltók lehessünk Krisztus ígéreteire - feleli rá a zarándok csapat.
Megvan. - A vén ember áhítattal csapja be a nagy könyvet. Hóna alá fogja, bandukol fáradt testtel, de apostoli hűséggel tovább. Poros ábrázatát melyen barázdákat szántott az izzadtság, olykor végig törüli a nagy, kék zsebkeszkenyővel.
Rozi - a Kovács Rozi - a Hajdú Vincéné is ott ballag a csoportban. Fiatal, vékonyka arca olyan mint egy kisasszonyé. Finom selymes, szőke haját jobbára eltakarja az előre húzott keszkenyő, - hogy a nap ne égesse a szemét. A karján karkosár, meg nagykeszkenyő. Meleg van, meg por van, hát éppen úgy lehúzta a cipőjét, mint a többiek. Festett szoknyáját fölgyűrte a kötésbe, kilátszik a hófehér, kinyerselt alsószoknya. A mint lép, olykor kivillanik rózsaszín, formás bokája. - Olyan finom, olyan kisasszonyos, mintha nem is parasztasszony volna. Arcán valami fáradt, beteges kifejezés ül. Nagy beteg volt szegényke. Az utolsó gyereke, a Vincus, majd elvitte. Azóta is ilyen göthös, hervadt liliom formájú. Betegágyán megfogadta a boldogságos Szűznek: Ha megsegíti, hát elmegy Máriatalba. - Istenem, csak segítene rajta egészen a boldogságos szűzanya. Egykedvűen tapossa a port a többi után. Kicsit nehéz a kosár - meg a nagy keszkenyő, másik karjára veszi. Eszébe jutnak az apróságai - a gyerekek. Mit csinál most a Jánoska? No, eddig mán otthon van az iskolából, hacsak a mester ott nem fogta. Hát a Maris? Milyen éhesek lehetnek szegénykék. Jó hogy annyi kalácsot sütött magának az útra, hogy a gyerekeknek is maradt belőle otthon. Hát a kis csöppség, a Vincus? Hogyan hibázhatik neki a csöcs. Az édes anyatej. Mikor úgy turkál apró kezecskéivel az ing között, ahonnan az életet adó drága kincs folyik. Istenem milyen gyönyörűség nézni. A nagyobbak csak el vannak, de ki tudja, az embere meg-e eteti az apróságot a tejbe áztatott zsemlyével? Szüntelen csak a kicsinyen jár az esze. Ha tehetné, hát haza szaladna megszoptatni.
Fölérnek a hegyekbe. Itt még nehezebbjére esik neki a járás. Szüntelen hegynek föl. Nem szokta ezt ő meg. Ő, a sík vidéki asszony. Gyenge, halavány pirosas ábrázatán végig folyik az izzadság. Törülgeti a csipkésszélű zsebkeszkenyőjével. Istenem! Mégis csak milyen bolondok ezek a tótok, hogy ilyen görbe vidékre jönnek lakni.
Egy idősebb asszony rászól:
- Te Rozi, oszt fölbírsz gyönni a hegyre?
A beteges menyecske egy kicsit elröstelkedik, hogy az a vénasszony kérdi, tőle, a fiataltól.
- Valahogyan csak föl körösztanya.
- Nem köllött volna még elgyönnöd, igen gyönge színed van még. Megárt, oszt megromlik a tejed.
- Majd talán csak megsegít a jó Isten! - reménykedik a beteg asszony.
Összeszedi minden erejét, mászik, hegynek föl. Az egyik legény megszánja.
- Hoccide a kosaradat Rozi. Ölég magadat cipelni.
A menyecske hálás pillantást vet, de azért tartózkodik:
- Köszönöm. Majd csak elbírom már.
- Hoccide no. Meg a nagykeszkenyődet is. Mit figurázol. - szól rá paraszt gyengédséggel.
Átadja a kosarat, meg a nagykendőt. Most már mégis könnyebb.
- No így majd csak kibírom odáig, - szól egészen fölvidulva. - Köszönöm a jóságát István.
- Há'szen mi van ezen köszönni való. Még ha egy zsák búza volna.
- Majd megfizet érte a jó Isten.
- Meg. A császár. Küld szómahajóval pénzt, - nevet a legény, s rávigyorog Rozira.
Sok a nép már a búcsújáróhelyen. Koldusok. Igazi - és hamisnyomorékok. Az ember inkább undorodik, mint szánja őket. Nyomorúságukat olyan szemérmetlenül mutogatják. Hívők. Erős hitű szegény asszonyok, kik gyógyulást remélnek a szent szűztől. Testi betegek, kiket hozzátartozóik támogatnak. Lelki szenvedők, kik áhítattal tárják ki szívük titkolt sebeit a Boldogságos előtt.
Rozika ott térdel a szűzanya oltára előtt. A színes ablak fénye ráesik arcára, s a finom, beteges arcot valami földöntúli glóriával vonja be. Olyan mint a falon lógó szent nők. A szent Veronika, a szent Ágnes, meg a többiek. Még szebb, mert azokat csak gyarló emberi kéz teremtette. De ő, maga az élet. A fájdalmas élet. Az eleven fohászkodás. Kezében az imádságos könyve. A gyónás utáni imát betűzi. S míg a lelke fölszáll, fehéren a földi szennytől megtisztulva, a szája alig észrevehetően mozog. Csak akkor ád valami halk hangot, ha egy "S" betűhöz ér. Azután elimádkozza azt a három Miatyánkot, meg három Üdvözlégyet, mit a pap föladott. Gyenge térdei már zsibonganak a kemény kövön, de nem érzi. Szemei a fájdalmas szűzön. Lelke magasan szárnyal, eget vívó erős hittel, amilyen csak egy szegény parasztasszonyban lehet. Azután meg a gyerekeire gondol. A Jánoskára, a Marisra, a csöppségre, a Vincusra, aki majd elvitte a másvilágra. Az urára, arra a se nem jó, se nem rossz, savanyú emberre, aki mellett olyan az élet mint a hetes őszi eső. Dolgos, iparkodó, - de mi haszna, olyan mintha fából volna a szíve. Nem veri meg, de nincs egy jó szava se hozzá. Csak olyankor veszekedik, ha azt az istentelen ákovitát issza.
Fölkelt. Olvasóját zsebre tette. Fogta a cókmókját, indult kifelé. Még keresztet vetett a szentelt vízzel, azután nagyot lélegzett az Isten szabad levegőjéből. Milyen jó is a levegő itten. Estére járt már. A nap, mint egy nagy piros vércsöpp ült a fák tetején. Azután mind lejjebb-lejjebb szivárgott a törzseken, míg elitta a föld. Rozika megéhezett, hát előszedte az elemózsiát, mit magával hozott, letelepedett a fűbe. Elnézte a kalácsot, mit maga sütött. Kicsit nehéz volt a tésztája. Nagyot sóhajtott. Hej! Nem ilyen tésztát dagasztott ő azelőtt, míg erős volt az ökle. Könnyűt, hólyagosat, - mint a szappanhab, - hogy majd elszállt, mint a pihe. Evés közben eszébe jutott, hogy a doktor azt rendelte, hogy bort igyék. Bor kell neki, attól majd erőre kap. Bemegy hát a kocsmába. Otthon úgy se juthat hozzá.
Félve, gyámoltalanul, asszonyosan telepedett le az egyik asztal sarkára. Három deci bort kért. Csendesen, apró kortyokat iszogatva fogyasztotta az italt. Kalácsot evett hozzá. Közben ijedten, révetegen jártatta körül a szemeit a sok idegenen. Egyszerre megakadt a szeme valakin. Úgy emlékezteti az az ember valakire. Úgy formázza a Jánost. Szakasztott olyan. Csak a bajsza nagyobb, meg a nyaka jobban előre görbült. Ki lehet az? - Várta, hogy majd az ember arra néz. De nem nézett. Előtte félliter bor állott. Kezében vörösnyelű madi bicsak. Egykedvűen falatozta a száraz kolbászt. Bele-bele mártogatta a darabokat a sóba, meg a paprikába.
Rozi csak nézte azt a férfit. A szíve, az ő ványadt kis szíve elkezdett bolondosan lüktetni: Megszólítsa - ne szólítsa? - Hátha nem az. Istenem. Csak erre nézne.
A boldogságos szűz, - akihez délután olyan buzgón imádkozott, - kegyes volt hozzá - és meghallgatta. Mert az ember egészen megfordult - és az ajtó felé nézett, ahol két részeg tót nagy hangon veszekedett.
A János az! Persze hogy a János! Ujjongott a kis beteg szíve. Megismerte. Ott van a jobb orcáján az a sebhely, amit bicsakkal vágott rajta, - egyszer búcsúkor - a Kádár Pista. Emlékszik rá. Ő ne emlékezne. Hiszen miatta kapta, mert a Kádár Pista részeg volt, oszt folyton oldalba bökte őt a könyökével a táncnál, úgy hogy szinte sajgott. Oszt a János rászólt, hogy vigyázzon. Amire meg a Kádár Pista azt felelte: De félted a szajhádat no. Ne félj, nem törik el, - nincs cukorból. Oszt azért a "szajha" szóért a János úgy képen teremtette, hogy a cimbalomba esett. Mikor föltápászkodott, elővette a bicsakját nagy hirtelenül - a János észre se vette - nos a képibe vágta neki.
Most már várta, hogy az ember majd oda néz - és az is megismeri őtet. De az csak nem nézett. Fölkelt hát bátortalanul. Odament a férfihez. Rátette a kezét a karjára, beteg mosolygással a szemébe nézett:
- Jó estét János.
A férfi fölnézett az evésből, rábámult:
- Addj Isten.
- Meg se ismer?
Az ember zavarodottan nézett hol az arcába, hol az alakjára az asszonynak. Várta, hogy majd csak talál valamit, amiről ráismer.
- Rozi - mondta bizonytalanul.
- Az. Ugyi igen megváltoztam.
Az ember mégegyszer végig szalajtotta a szemeit az asszonyon. Azután meggyőződéssel bólintott:
- Meg.
- Beteg voltam igen. Sokáig feküdtem.
- Mi bajod volt?
- Kicsinyem van. Oszt igen nehéz szülés volt. Még most is azt nyögöm.
- Az első?
- Nem. Harmadik.
- Mindig is olyan gyönge viola voltál.
Az asszony meleg szeretettel nézett a férfi arcába. Eszébe jutott: Mennyire más volna, ha ennek a felesége lehetett volna. Férfi. Igazi férfi. Nem olyan, mint a savanyú faember otthon. Szinte simogatta a tekintetével azt a forradást ott a jobb arcon. Kíváncsi lett: Mi hozta ide? Talán házas, nos a feleségével gyött. Kerülgette hát a kérdést, mint macska a forró kását.
Végre mégis csak nekidurálta magát:
- Hát maga is gyónni gyött?
A férfi a fejét rázta csendesen:
- Nem.
- Hát?
- Asszonyokat hoztam ide. A kertésznét, meg a gépésznét.
- Szolgál? - Amint látom kocsis.
Az ember újra intett.
- Az.
- Hol? - tudakolta tovább az asszony.
- Vedrődön a kasznárnál.
- Házas? - kíváncsiskodott Rozika.
János ránézett az asszonyra, - kicsit méltatlankodva, kicsit hetykén - de csöndesen felelte:
- Emlékszel rá Rozi? Azt mondtam, vagy te leszel a feleségem, vagy senki.
Az asszony kicsit elröstellte magát - de azért hízelgett neki a felelet. Mentegetőzve mondta:
- Azt hittem az csak olyan szó volt.
A férfi csendesen megrázta a fejét. - Méltatlankodott:
- Akkor rosszul ismertél Rozi. Hiába voltál három esztendeig a szeretőm?
Elhallgattak mind a ketten. Az ember folytatta az evést. Az asszony pedig csak nézte-nézte. Hosszan, szótlanul, - mintha igen érdekelte volna, hogy hogyan jár alá -fel, János álla kapcája.
Végre mégis az asszony fogott újat:
- Jó sora van?
A férfi a vállát vonogatta.
- Se nem jó, se nem rossz. Mint afféle cselédembernek... Hát neked?
Rozika nagyot sóhajtott:
- Bizony nem a legjobb.
- Hát mi bajod? - tudakolta János.
- Ne is kérdezze.
- Talán sokszor megver az urad?
- Ha legalább megverne. A még a kisebbik baj volna.
- Hát?
- Olyan az az ember, mint a langyos víz. Se hideg, se meleg. Soha egy jó szava nincsen hozzám. Csak gyön-megy. Azt se tudja az ember, mi lütte. Olyan mindig, mint akinek a macska beleevett a tejébe.
- Mért mentél hozzá.
Rozika szívéből keserű sóhajtás szakadt föl:
- Bárcsak ne mentem volna.
- Persze. Ugyi jobban tetszett a módos Hajdú Vincénének lenni, mint a szegény Karácsony Jánosnénak.
Szava hideg, metsző volt, s úgy átjárta a szegény kis menyecske szívét, mint az éles kés. Kérően, kicsit szemrehányóan nézett a férfira, mint egy megriadt őzsuta:
- Hogyan beszélhet ilyent János. Tudhatja, nem a magam jókedvéből mentem hozzá. Anyám, meg az apám szorítottak rá.
- Sose mentegesd magadat, - legyintett kezével a férfi, de gúnyja kiérzett hangjából. - Hát ki vehetné rossznéven tőled. Csak az olyan bolond kívánhatott olyant - mint én vagyok... - nehéz sóhajtás tört elő melléből, végigtörülte homlokát, aztán utána tette: De nekem igen rosszul esett.
Az asszony engesztelően nézett rá nedves kék szemeivel. Megfogta a kezét.
- Haragszik még János.
Az ember csöndesen kihúzta öklét az asszony tenyere alól.
- Nem haragudtam én soha... Csak rosszul esett.
Az asszony leeresztette a fejét. Nedves szemei még csillogóbbak lettek. Nehéz, önmagának szemrehányó keserű sóhajtás tört ki belőle.
- Öleget megbüntetett érte az Isten.
János az asszony szeme közé nézett. Látta, hogy könnyesek. Megfogta a kezét. Gyámkodó hangon mondta:
- Ne pörölj az Istennel Rozi. Az Isten jó. El kell szenvednünk, amit ránk mért. Majd csak megsegít. - Vannak szép gyerekeid. Ugyi? Örülj azoknak.
- Az az egy vigasztal - mondta beteg hangon Rozika. Különösen a legöregebbik. A Jánoska. A maga nevére körösztültettem - kedveskedett a férfinak. Öleget is szapultak érte. Azt mondták, hogy nem az uramé.
- Hát?
- A magáé - bökte ki Rozika - és olyan lett, mint a pipacs.
- Az nem lehet igaz - rázta kételkedően a fejét a férfi.
- Persze hogy nem - tódította a menyecske. Iszen több mint esztendejire született hogy... - pironkodott csöndesen, hogy majd elszaladt a nyelve. - Pedig - Isten bűnképpen ne vegye - sokszor gondoltam: Bár úgy volna... Így is legjobban szeretem a három közül. Csak azért, mert úgy hívják, mint magát... Sokszor az eszembe jut János.
Csillogó szemeit a férfire vette. Nézte hosszan a régi vonásokat, a kicsit hajló orrt, a sárgás bajuszot, a sebhelyet. Szerette volna megcsókolni, - Isten bűnképpen ne vegye. Nem úgy mint azelőtt. Nem. Csak úgy, mint mikor a papnak csókol kezet.
És ahogyan az asszony nézte hosszan, az ember vonásai lassanként egészen ellágyultak. Egyik kezével megfogta az asszony kezét, a másikkal eléje tolta a poharát:
- Igyál Rozi.
Az asszony belemártotta a nyelvét. Nem igen mert inni. Kezdett már a feje szédülni. Nem szokta ő a bort. Szemei ragyogtak. Arca tüzelt. Most megint a régi Rozika volt. A Kovács Rozi, aki Karácsony Jancsit szerette. Mind a két kezével átfogta a férfi öklét - és szeretettel simogatta azt a munkában megkeményedett kezet.
- János, ha még egyszer leány lehetnék.
A férfi kérdően nézett rá:
- Akkor? ... Akkor megint a Hajdú Vincéhez mennél - mondta kegyetlenül.
Az asszony nem felelt, de szemében nehéz könnycsepp jelent meg a kemény szóra.
A férfinak megesett a szíve. Megfogta az asszony kezét, morzsolgatta, gyöngörgette - úgy, mint valaha régen. Melegen a szemébe nézett.
- Hát? Mit tennél?
De a korsó - amelyiket olyan csúnyául odaütöttek - eltörött, hiába simogatták most már, azért csak szét ment.
Ráborult a férfi karjára - és könnyezett keservesen.
János csak nézte-nézte az asszonyt. Sajgott a szíve érte. Lám, hát mégis csak igazán szeretett.
Kímélve, gyöngén fölemelte az asszony fejét.
- Vigyázz Rozi. Hátha meglát valaki, oszt elmondja az uradnak.
- Nem bánnám én. Csak még egyszer a magáé lehetnék.
Az embernek nehéz veríték gyöngyözött a homlokán... De csak legyűrte magát. Megtörülte a homlokát, azután jóságosan rászólt az asszonyra.
- Legyen eszed Rozi. Most bomolnál meg. Gondolj a gyerekeidre.
Elővette a bugyellárisát, - fizetett s amint a kocsmáros visszaadott a pénzből, két hatost oda tolt az asszony elé.
- Ne. Vegyél a gyerekeidnek búcsúfiát.
Azután, - mint akik leszámoltak már egymással, - csendesen, szótlanul léptek ki a langyos éjszakába.