Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 2. szám · / · Boross László: Breszt-Litovszk

Boross László: Breszt-Litovszk
III.

A nyilatkozatok, melyek angol kormányférfiak részéről új évig elhangzottak, a breszt-litovszki békealappal nem férnek össze.

Lansdowne lord ugyan a Daily Telegraph közönségéhez írt levelében ajánlatosnak jelzi a hadicélok oly revideálását, hogy béke lehessen, mielőtt az emberiség kimerült. Ez lehetséges, mert nem okvetlenül szükséges elérni az összes hadicélokat, melyekről szó esik. Lansdowne szerint Angliában senki sem gondol arra komolyan, hogy Németországot feldarabolják vagy a nagy kereskedőnemzetek sorából kizárják. Ami pedig Ausztria-Magyarországot illeti, - más brit államférfiak szerint is Anglia szívesen egyetértene azzal, ha az entente hadicéljait Magyarországra és Ausztriára, illetőleg Európa keleti szférájára vonatkozólag barátságosan revideálnák.

Lansdowne levele annak idején nagy port kavart fel. Angliában Henderson csatlakozott hozzá, - Lloyd George szerencsétlenségnek mondta, mert könnyű félreérteni. A Lloyd George interpretációja szerint, mellyel Lansdowne azonosítja magát, Lansdowne nem mondott mást mint Wilson. Ismeretes, hogy mit mond Wilson. Lloyd George azt mondja, hogy mind a kettőnek - tehát Lansdowne-nak is - igaza van. A háborút pedig - éppen ezért - folytatni kell a döntő győzelemig.

Vajon mért akarják Anglia és Amerika folytatni a háborút a döntő győzelemig, ha olyan hadicéljaik vannak, melyekről feltehető, hogy mi egyetértünk azokkal? Mert bizonyára egyetértünk az angol hadicélokkal, ha ezek szigorúan betartják a Lansdowne-féle megszorításokat.

Ha keressük a választ erre a kérdésre, talán időszerű lesz megint Grey hattyúdalára utalnunk. Eszerint Angliának a háborút folytatnia kell, míg Németország megteheti azt, hogy szembeszálljon egy nemzetközi békeszövetséggel és nemzetközi békebírósági határozatokkal is, melyek nem érnek semmit, ha nem kötelezők mindenkire nézve. Grey a nemzetközi békeszövetség korszerű példájával nyilván azt akarta szemléltetni, mennyire szükséges az európai egyensúly, melyet Németország felborított volna. Grey egyszersmind apellált az Egyesült Államokra. Miután Bethmann Hollweg naivan olyképp felelt Greynek, hogy hisz Németország bármily hatalmas legyen, nem áll a nemzetközi békeszövetség útjában, mert hajlandó az élére állni, - és miután azonfelül Bethmann Hollweg megüzente a szigorított búvárhajóharcot: Wilson hadüzenettel csatlakozott az angol felfogáshoz. Ezt a felfogást Wilson külön amerikaias koncepcióba is foglalta később, - válaszában a pápa békeajánlatára. Eszerint az entente népei addig harcolnak, amíg a fennálló német kormány helyett a német néppel magával köthetnek békét, amíg ezt elérve nincs, addig nem lehetnek egyenlő értékűek a békére szerződő felek aláírásai, a német aláíró mindig mondhatja, hogy a békeszerződés csak egy papírrongy, mint mondta Bethmann Hollweg a belga semlegesség garantálásáról. Hogy mikor lenne Wilson demokratikus feltétele teljesítve, arról ő világosan nem nyilatkozott. Nehéz is volna megmondani, hogy a Hertling kormány miért nem olyan demokratikus eredetű, mint az entente államok parlamentáris kormányai? A pápának küldött válaszjegyzék és Michaelis megbuktatása olyannak tüntetik fel a német birodalmi gyűlés helyzetét, hogy minden alkotmányos joggal élhet, mellyel élni akar. De azon elv szerint, hogy az entente nem akar Németország belügyeibe beleavatkozni, - Wilsont nem is érdekelheti ez. Ő nyilván arról akarja megítélni, hogy mikor áll az emancipált német néppel szemben, hogy mikor lesz hajlandó Németország olyan békefeltételeket teljesíteni, aminők nélkül Grey szerint a nemzetközi békeszövetségnek nincsen szankciója. Tehát ugyanarra konkludál mint a két koncepció. (A francia koncepció, mely szerint a háborút folytatni kell Elzász-Lotharingia visszafoglalásáig, - azon a gondolaton épül, hogy amíg Németország lemond arról, hogy nemzetközi békeszövetségnek is diktálhasson, addig vissza lehet foglalni Elzász-Lotharingiát is.) Az angol és vele a szövetséges kormányok eddig azon az állásponton voltak, hogy az angol békeprogramot győzelem nélkül nem lehet a hadi helyzetre applikálni. Lloyd George többször kifejezést is adott annak a meggyőződésének, hogy a döntő győzelem előtt a békéről nem lehet szó.

De - így vélekedik az alsóház egy szónoka - nem elég a háború folytatását a győzelemig csak óhajtani, hanem tudni kell a módját is. A jelek arra vallanak, hogy Lloyd George nem tudja. Lloyd George sokat vár - az amerikai segítségen kívül - a legfőbb haditanács működésétől. Azonkívül beterjesztett nemrég az alsóházhoz újabb újoncozási javaslatokat, melyeknek az lenne a rendeltetése, hogy felemeljék az angol hadierő létszámát. Újévre Lloyd George és Clémenceau bizalomra buzdító sürgönyöket küldtek Orlandónak. Tehát Lloyd George a győzelmet a jelenleg folyó kontinentális hadjárattól várja.

Csodálatos ez! A legérdekeltebb emberek, úgy látszik, általában nem vesznek komolyan semmiféle még oly világosan észhez szóló következtetést, ami zavarhatná konceptusukat, - amíg bíznak még abban, hogy valami mehet úgy, ahogy eredetileg gondolták. A nyugati harctéren eddig egy teljes frontáttörés se sikerült. A győzelem más-utú keresése nem kínálkozik. Az angolok a nyugati harctéren színre reménytelenül vagy csak "deus ex machina" reményében harcolnak. Nem mintha az angol hadsereg rossz volna. Sőt! Az első klasszishoz tartozik, amivel nem dicsekedhetik minden nagyhatalom hadserege. Ennek dacára Pershing amerikai tábornok azt a jelentést vitte a nyugati harctérről Washingtonba, hogy a nyugati német front áttöréséhez még négy millió katonányi túlerőre és öt-hat évre volna szükség. Ez még jóval a karfreiti olasz debacle és Breszt-Litovszk előtt történt. Azóta nem javultak az angol esélyek.

Cenzúrázva

Lloyd George-nak már nincs az alsóházban szilárd többsége. Az a többség, mely belőle - több mint egy éve - miniszterelnököt csinált, tudvalevőleg a konzervatívok, unionisták, munkáspártiak és lloyd-georgeista radikális liberálisok alkalmi szövetségéből állt, mely elől Asquith a liberális párt zömével jóindulatú ellenzékbe ment. Az ír nacionalisták ekkor passzív szerepet játszottak. Lloyd George alsóházi többsége azóta megbomlott.

A munkáspártiak bizalmatlanok, amióta Henderson a hadi kabinetből a stockholmi útlevelek miatt kilépett. Az események azóta igazolták is Hendersont, a stockholmi útlevelek megtagadása megingatta Kerenszki pozícióját. Úgy látszik, hogy Henderson azóta is céltudatosan halad a maga útján és hívei szaporodnak.

Lansdowne levele, melyről már említést tettünk, arra mindenesetre rávilágít, hogy a konzervatívak nem érzik magukat annyira lekötelezve Lloyd George-al, mai miniszterelnökükkel és egyszersmind régi ellenségükkel szemben, hogy őt adott esetben hátba ne támadják. Nem cáfolja meg az erre irányuló hajlandóságukat, hogy Lansdowne lord elsiette a dolgát, mikor levelét a Daily Telegraph közönségéhez megírta. Sőt! Ez az elhamarkodott aktus csak erősíti feltevésünket.

Furcsán érezhették magukat az unionisták is, midőn vezérük, Carson kijelentéseit a Lloyd George-kabinet egy másik minisztere, Cecil Robert, az alsóház ülésén dezavuálta. Igaz, hogy Carson egyszer már kilépett a kabinetből és azóta megint belépett. Az is igaz, hogy Carsont egy minisztertársa, Bonar Law, már védelmezte is egyszer, még pedig azzal, hogy Carson nagyon jól tudja, hogy a Rajna jobb partja merre van.

A lloyd-george-isták Lloyd Georgeot a liberális pártból az ő kormánytöbbségébe annak idején személye iránt való lelkesedésből követték. Ebben a lelkesedésben akkoriban osztozott az egész angol, sőt entente-közvélemény. Ez a lelkesedés azóta erősen lohadt. Most nagyjában az a közvélemény, hogy Lloyd George nem váltotta be a személyéhez fűzött várakozásokat. Lloyd George egy esztendeje a háború erélyesebb és sikeresebb folytatásával, a győzelem siettetésével biztatott. Sokaknak az a véleménye Lloyd George egyesztendős rezsimje után, hogy az ígéretét nem tudta valóra váltani. Senki se vonja ugyan kétségbe, hogy Lloyd George szónoki ereje páratlan, de más a győzelem siettetése, amit Lloyd George kilátásba helyezett és más a páratlan szónoki erő.

Az ellenzéki liberálisok élükön Asquith-el már nem jó-indulatúak. Mikor Lloyd Georgenak a legfőbb haditanács ügyében mondott párizsi beszéde miatt bonyodalmak kínálkoztak, elkedvetlenedett a vezérkar, megdöbbent a közvélemény, - Asquith a bonyodalmakat az alsóház elé vitte. Igaz, hogy Lloyd George akkor is páratlan erejű szónoknak bizonyult, Asquith pedig nem tudta megmondani, hogy mi volna jobb, mint a legfőbb haditanács. De annak a jelével kétségtelenül nem maradt adós, hogy kész megbuktatni Lloyd Georget, az ő megbuktatóját, - mihelyt programot tud, mellyel kormányra léphet.

Annyi bizonyos, hogy az ír nacionalistáknak mindig több koncessziót fog tehetni Asquith, mint Lloyd George az unionisták társaságában.

A fordulat felismerése nehezen lett volna elkerülhető. És ezután Lloyd George politikájában sem maradhatott el a fordulat, melyet katonai megfontolások nem tudtak volt előidézni. Feltehető, hogy Lloyd George megint egyszer frissebb és lendületesebb akart lenni, nyílt és titkos ellenfeleinél. Hírlik, hogy Lloyd George nem akart oly elutasító magatartást tanúsítani a maximalistákkal szemben, mint Clémenceau. Lloyd George ekkor hivatkozhatott Lansdowne lordra, de Hendersonra és a békeáramlatnak az angol közvéleményben és orgánumaiban általánosan észlelhető terjedésére is.

Különbéke van a levegőben.

Az angolok számára csak egyetlen módja racionális a háború folytatásának. Ez olyan, hogy ennek különbékék csak kedveznének.

A Napóleon ellen indított koalíciós háborúk alatt előfordult, hogy a különböző kontinentális hadviselő államok, melyek Angliával szövetségben álltak Napóleon ellen, megszorulva békét kötöttek Anglia nélkül. Anglia fegyverben maradt és bírta. Eközben számított arra, hogy a kontinens nem lesz a békéjével sokáig megelégedve és akkor Anglia régi szövetségesei esetleg újak is a háborúba megint beavatkoznak az angol fegyverek oldalán. És valóban Napóleon bukásáig egy béke se volt tartós, - Napóleon bukása után létrejött az általános béke.

Midőn hivatkozunk erre a precedensre, nem akarjuk a napóleoni háborúkat a mai világháborúhoz hasonlítani. Nem akarunk konkludálni a napóleoni háborúk kimenetelére, a bécsi kongresszusra sem. De azért feltehető, hogy a mai Angliában is meglehet az elszántság és a képesség, hogy a háborút kontinentális különbékék esetén a kontinensről kivonulva egyedül, vagy pláne Amerikával együtt a tengeren tovább folytassa, míg célszerűnek véli. Sőt az elszántságból és képességből még kedv is lehet, ha meggondolják Angliában, hogy a háború ilyen folytatásához nem is kell kontinentális hadsereg, hadakozás és általános védkötelezettség. Ha ezalatt olyan különbékék jönnek létre a kontinensen, melyek nem kielégítők, ezek az angol felfogás szerint nem lehetnek tartósak. Ha pedig jó különbékék jönnek létre, akkor Anglia előbb-utóbb módot talál a csatlakozásra. Orosz különbékéről már folynak a tárgyalások. Német-francia békéhez szükséges: megegyezés Belgiumról, az angol csapatok elvonulásáról, preliminár-megállapodás bizonyos német koloniális igények francia támogatásáról, másrészt addig függőben maradó elszászi engedményekről, míg a szóban forgó koloniális igények megvalósulnak. Osztrák-magyar-olasz békéhez szükséges: junktim az olasz határrektifikálás és az albán kérdés között. Mindegyik különbékének az általános konferenciára szóló záradéka lehet a nemzetközi békeszövetségről. A kontinentális különbékék után hadiállapotban maradó Angliát Amerika fedezné bizonyos kelet-ázsiai meglepetések ellen már csak önérdekből is. Bonyolultabb a búvárhajóharc és tengeri jog kérdése, melynek sok érdekeltje van.