Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 2. szám

Ignotus: A politika mögül
A kormányzó ellenzék

Mikor most két hete itt arról írtam, hogy a demokrácia megakadt, ehhez némi bátorság kellett. Nem éppen a cenzúra miatt - bár ha a demokrata Wekerle s a demokrata Grecsák sokáig lesz (aminthogy nem sokáig lesz) uralmon, megértjük, hogy ezt az ő uralmon létüket is sérthetetlen hadiérdeknek deklarálják. Hanem mert tulajdonképp semmi értesülésem nem volt arról, hogy a demokrácia a demokrata kormány személyében megakadt volna - sőt az ország néhány első embere, s éppen az ügyekhez legközelebb állók s a nagy újjászülő erőlködésben részesek, azokban a napokban biztosítottak, hogy az új program kész és biztos dolog, hasonlóképp kész és biztos az új pártalakulás, s ezzel mehetünk neki az új dicsőségnek. Én azonban abból, hogy Wekerle vállalta, következtettem arra, hogy a demokrácia nem fog boldogulni, - aztán amiatt, hogy Wekerlének kellene kiküzdenie, következtettem arra, hogy az új pártprogram föltételei nem lesznek meg, - s végre látva, hogy Wekerle körül kéne megalakulnia, következtettem arra, hogy az új párt nem lesz meg. És, eddig legalább, nekem van igazam.

Az azóta rohamosan terjedő közvélemény abban is nekem ad igazat, mikor látványul kísértetiesnek vallottam, hogy Vázsonyi, a demokrácia embere, a Wekerle fásult routiniersága mellől kel föl az általános választójog javaslatával. Azóta Vázsonyinak is elhangzott egy és más nyilatkozata, melyekből az tetszik ki, hogy a kabinetnek ez egyik legfontosabb s legértékesebb emberét igen elkeseríti a fitymáló szkepszis, mely az ő nagyot vállalt kabinetjüket körülveszi. Ám kérdek olyan okos és tapasztalt pszichológust, amilyen ő, hogy tehetnek-e az emberek arról, ha, ami csakugyan ijesztő és elkeserítő, szinte alig törődnek azzal a választójoggal, melyért még a nyáron majd hogy barikádra nem mentek? Kérdem Vázsonyit, hogy elképzelheti-e, hogy ugyanez volna és lehetne a hangulata, ha nem Wekerle volna az, kinek miniszterelnökségére a választójog rá van bízva, hanem például, maga Vázsonyi volna, vagy, hogy kevésbé legyünk forradalmiak, az az Andrássy volna, aki nélkül ma a választójog aligha volna nemzeti platform s Vázsonyi aligha volna történelmi osztálybeliekkel s forradalom nélkül együtt kormányzó miniszter? Bizonyára nem illik, hogy az emberek nem hisznek a választójogban, mikor olyan giránsok állanak mellette,mint Andrássy és Vázsonyi. De nem csoda, mert elfogadónak ott látják mellette Wekerlét. Nem mintha Wekerle minden bizalmat joggal meg ne követelhetne, ha egyszer vállalt valamit s kimondta, hogy akarja. De az emberek nem tudnak hinni olyan vállalkozásnak sikerében, ahol az, aki valamit vállalt, ebben a valamiben nem hisz. S Wekerle nem hisz, nem hihet a választójogban - nem mintha ellensége volna, nem mintha meg akarná akadályozni vagy el akarná veszíteni, hanem mert általában nem hisz semmiben, mert számára semmi ügy nem szívbeli ügy. Az ország legnagyobb ideit éljük, amikor, ha elejét akarjuk venni katasztrofális változásoknak, lendületes változásokkal kell elibük vágnunk. Erre a Wekerle elintéző ügyessége éppúgy nem elég, mint ahogy nem tudná átúszni a La Manche csatornát az olyan ember, kinek előzően könyvből kéne megtanulnia az úszó tempókat. Nemcsak a programok teszik, hanem az emberek is, tehát nem mindegy, hogy milyen emberek vállaltak bármily kívánatos programot. Vázsonyinak igaza van abban is, hogy igenis nagy és fontos dolog a nemzeti hadsereg, s hogy ha az osztrákok ellenzik, az egy okkal több arra, hogy megcsináljuk, s most csináljuk meg, amíg a háború erre is jó konjunktúra, mert ha a háborúnak vége lesz, ki tudja, milyenek lesznek a konjunktúrák. Ám éppen az osztrák ellentállás mutatja, hogy ennek kiküzdéséhez olyan erő kellene, mely egész Magyarországot megszemélyesíti, mert maga után tudja ragadni. Én el tudok gondolni magyar politikust, egyet, kettőt, hármat, sőt a nem aktív miniszterek közt is mindenesetre egyet, kinek ha miniszterelnök volna vagy volna elszántsága minden tekintet és félelem nélkül megragadni és meglobogtatni a modern magyar nemzeti zászlót, megvolna ez a magával ragadó hatalma. De Wekerle nem ez az ember. Miért nem - erről felesleges töprengeni. Itt a valóság, mert meglátszik, meglátszik mindenen, ami mögüle és mellőle elmarad s amit ő elérni nem tud, hogy nem az az ember. Nem tudok elképzelni osztrák vagy katonai ellenkezést, mely tudna és merne szenvedélyes lenni, ha Magyarország jogos katonai követeléseit akár egy Andrássy, akár egy Vázsonyi prezentálná. De lehetetlen, hogy bármi ellenkezés vérszemet ne kapjon, ha magyar igényeket attól a férfiútól látja prezentálva és reprezentálva, akinek az a nagysága, az a jelentősége, az a természete, az a minősítése, hogy ővele lehet beszélni, hogy ő az a megfordított Luther Márton, aki semmi mellett nem áll meg, mert mindig tud másképpen is. Az ilyen nem bonthat zászlót sem, elkiáltva, hogy: aki szeret, az követ! Mert csak azt szeretik és követik, akiről felteszik, hogy szereti azokat, akik követik és szereti azt, amit követ.

Én őszintén csodálom, hogy Vázsonyi csodálkozik e hangulaton, mely a közérzésen mindinkább erőt vesz. Igaz, az elméleti tétel az volna, hogy akik becsületesen akarják a választójogot, azoknak feltétlenül kell követniük az olyan kormányt, mely feltétlenül vállalta a választójogot, mely semmi okot nem ád a gyanúra, hogy ne akarná mindenesetre megcsinálni, s amely kormánynak sem rosszabb annál, amit a történeti Magyarország különben ki tud állítani s kormányzása során sem követett el semmi olyat, ami miatt meg kellene riadni vagy szabadna elégedetlennek lenni. Ám egyfelől a valóság nem fedi teljesen azt az elméletet. Az emberek igenis gyanakodva kezdik nézni a Wekerle választójogosságot, mert egyre-másra látják felbukkanni a kormányjavaslatokat vagy tárgyalásokat, melyek hirtelen mind sürgősebbek lettek, mint a választójog. Az is rettenetes volna, ha a történeti Magyarországról csakugyan nem telnék más kormányzási emberanyag, mint azok a fortencerek vagy telekkönyvvezetők, kiket az Esterházy bágyadtsága s a párthatalom tolakodása fontos vagy legalább is mutatós pozíciókba helyezett. S végre az sem áll, hogy a kormány semmi rosszat nem tett, mert egyáltalában semmit nem tett. Amit az idei terméssel elkövetett a Mezőssy termésrendelete, az már magában is elég volna arra, hogy egy háborús kormány belebukjék. Ahogy most egyre-másra felszaporodnak a legkényesebb nemzetiségi és valláspolitikai kérdések, az még a legolcsóbb kormányzati bölcsességnek, a quieta non moverenek sem felel meg. Ám mindez hagyján. Hanem másfelől: kit lephet meg, hogy az emberek nem tudják elviselni s a viszonyok mintegy ki akarják izzadni magukból a mai kormánykombinációt, mikor ez a türelmetlensége az embereknek s a viszonyoknak nem holmi forradalmi jelenség, hanem inkább egybevág a legbékésebb s a legkonzervatívabb parlamenti és alkotmányos felfogással?

Parlamenti erkölcs és alkotmányos rend szerint valamely gondolatnak a kormányzatban való képviseletére azok valók, akik e gondolatot mint ellenzék felvetették s mint harcosok küzdtek érte. A választójogi kormány feje lehetne az az Andrássy, kinek a választójog mellé való állása megteremtette a választójogi blokkot, - lehetne az a Vázsonyi vagy az a Károlyi, kik a választójogi törekvést a parlamentben képviselték - de megérzik rajt, ha még úgy benne ül is Vázsonyi s még úgy támogatja is Andrássy, hogy a feje az a Wekerle, ki tíz év óta nem vett részt az ország politikájában. A Wekerle vállalkozása tulajdonképp olyan hivatalnoki természetű vállalkozás volt, aminők újabb időkig az orosz s a porosz miniszteri megbízások voltak - s ez képtelen visszaesés olyan napokban, mikor még Oroszország is revolválódik s Poroszország is parlamentarizálódik, kivált mikor a kormány vállalkozása az alkotmányosság s a parlamentarizmus továbbterjesztése kíván lenni.

És meg kell mondani, hogy a Wekerle vállalkozásának a valóságban s a közvéleményben való megakadásán mindenkinek van joga csodálkoznia, csak olyan politikusnak nem - legyen bár a legnagyobb ember, sőt minél nagyobb ember - ki e vállalkozásban a Wekerle kabinetjét támogatja. Mert vagy van parlamentarizmus, vagy nincs. Ha nincs, akkor felesleges a parlamentesdi s az alkotmányosdi, - akkor az általános választójogot, melyet akar az uralkodó s akar a társadalom nagy többsége: egyszerűen el lehet rendelni. Ám ha van parlamentarizmus, akkor legyen is. Akkor a parlamenti erkölcs megkerülése volt úgy az Esterházy, mint a Wekerle vállalkozása, - akkor a parlamenti erkölccsel súlyosan összeütköztek az Esterházy miniszterei, kik mint valami személyzet hagyták magukat kézből-kézhez adni Esterházytól Wekerléhez, akkor a parlamenti erkölccsel nem törődött az a Wekerle, ki szemhunyorítás nélkül vállalta Esterházynak nemcsak programját, de egész kormányzati népségét és katonaságát, - s akkor, kivált, a parlamenti erkölcsnek egyenes arculütése volt, mikor az úgynevezett történelmi, vagy mondjuk fontosabb szóval, parlamentben képviselt Magyarország platformot, melyet mint kisebbség csak a ma még parlamenten kívül álló tömegek és intellektuálisok egyetértésével vihet keresztül, anélkül vállalt, hogy ezeket a rétegeket is bevonta volna a kormányzatba s e réven a felelősségbe. S ha egy fórtencerrel kevesebb reprezentálná a történelmi Magyarországot s egy fiskális vagy munkás megmutathatná, hogy ért vagy nem ért ő is annyit a dolgokhoz, mint a mandátumok kiváltságosai: tönkremenne bele ez a történetiség, mikor úgyis éppen arról van szó, hogy sáncaiba felvegye a történelem nélkül valókat? A Tisza-kormány ellen egyik fő és igen jogos vádja az volt az akkori ellenzéknek, hogy vét a parlamenti erkölcs s az alkotmányos rend ellen, mikor elfogadja az ellenzék támogatását de nem ad neki helyet a kormányzatban s a felelősségben. Hát nem kellett egyéb, mint hely a kormányzatban s a felelősségben, ha az ellenzék menten megfeledkezzék erről a szigorú tanításáról?!...

Hiszen nem nehéz meglátni, hogy a volt ellenzék legjobbjait mi tartja még mindig a Wekerle bukdácsolásai mögött, Wekerlét magát is mi tartja abban, hogy ráfanyalodjék a bukdácsolásra, s mind arra a sok nyelésre és tűrésre, mellyel nyomban a június 8-i dicsőséges változás után a változást kifejezni és megvalósítani hivatott kisebbségi vállalkozás a parlamentarizmus ellen való bűnbe esett s kiszolgáltatott tehetetlenségben rekedt, mi készteti az országnak különben legbüszkébb s legönállóbb férfiait. Nyilvánvalóan: a Tisza István visszatértétől való félelem.

Hát, meg kell mondani: az a közvélemény, mely a mai kormánykombinációt felszínre juttatta, e vállalkozásunk ebben a félelmében nem osztozik.

Nem mintha a Tisza István politikai elveiről más volna a véleménye, mint ezelőtt volt.

Nem mintha az új koalíció kormányzati élhetetlensége feledtette volna a Tisza István uralmának kormányzati szűkkeblűségét.

Nem mintha a Tisza István uralmának visszatértétől bármi jót várnának s ettől a legrosszabbra nem volnának elkészülve.

De, ami kivált a választójogot illeti: ezt az egyet nem féltik Tisza Istvántól sem. Egyszerűen azért nem, mert ennek ellenállhatatlanságát a ma akár kormányzatban, akár ellenzékben uralkodó társadaloménál nagyobb erő biztosítja. Egészen bizonyos, hogy ugyanazon erkölcsi hatás, mely a történelmi Magyarország ellenzéki táborát megvilágosította a választójog elkerülhetetlenségéről, meg fogja világosítani a Tisza István elméjét is - vagy meg fogja világosítani, vagy kormányzata nem tarthatja magát.

S viszont nem mindegy, hogy az az erkölcsi tőke, mit a ma kormányon levő kisebbség még mindig képvisel, minő tekintéllyel vonul vissza az ellenzékiségbe. Minden egyes nap és óra, mit tehetetlenül, mit a parlamenti erkölccsel összekülönbözve, mit magában is meghasonulva s egyúttal félkézzel vagy balkézzel való kormányzás miatt lenézetésbe esve tölt kormányon, ezt a tekintélyt tépi meg, a gondolatokat bélyegzi meg, amikre vállalkozását alapította, és sokakat a konzervatívok közül, kik már-már hajlottak a progresszióra, hanyatt-homlok hajt vissza Tiszához, ki ugyan jót nem jelent, de ezt egészen jelenti. Ha úgy van megírva, hogy Magyarországon az ellenzéknek ellenzékben kell maradnia, akkor addig siessen vissza oda, amíg tehetetlenné válva mint kormány, nem válik nevetségessé mint ellenzék.