Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 1. szám · / · Figyelő
A Nyugat szeptember 16-i számában közölt “Köztisztviselő-probléma" című tanulmányommal kapcsolatban két cikk is jelent meg ugyancsak a Nyugatban. Az egyikben Erdély Jenő a sajtót, a másikban Szabó Ervin a munkásokat veszi védelmébe - velem szemben. Talán nem élek vissza a Nyugat közönségének türelmével, ha ezen cikkekkel szemben álláspontomat - egészen röviden - kifejtem.
Mindenekelőtt megállapítom, hogy sem a sajtó sem a munkásság velem szemben védelemre nem szorul egyszerűen azért, mert én egyiket sem támadtam. Amikor azt állítottam, hogy a sajtó osztályérdekek szolgálatában áll és hogy üzleti vállalkozás, ezt csak mint tényt hoztam fel, de sem vád sem panasz, vagy akár “rezignált sóhajtás" sem volt a szavaimban. Erdély Jenő maga is elismeri, hogy a sajtó üzleti vállalkozás, csak azt teszi hozzá, hogy ez helyesen van így. Ezt meg én ismerem el a legnagyobb készséggel, hiszen az ellenkezőjét nem is állítottam.
Az osztálysajtó kérdésében már nem ily teljes az egyetértés közöttünk. Erdély úr azt mondja, hogy a budapesti napisajtó - a Népszava kivételével - nem áll osztályérdekek szolgálatában. Ez az állítás téves. Tudjuk, hogy lapjaink úgyszólván kivétel nélkül politikai pártokkal állnak szerves kapcsolatban. Minden pártnak van lapja. Azt pedig a Nyugat közönsége előtt nem kell nagyon bizonygatnom, hogy a magyar politikai pártok tulajdonképpen nem mások, mint társadalmi osztályok - főleg kapitalista osztályok gazdasági érdekképviseletei. Hiszen ezek a pártok alkotják az úgynevezett
A munkások sem szorulnak velem szemben védelemre. Kérdezem Szabó Ervint, mikor “hánytorgattam" én vagy tisztviselőtársaim “gyűlölködve és irigykedve" a munkabérek emelkedését. Mi készségesen elismerjük, hogy a munkásnak teljesen jogosult a mai, vagy még a mainál is magasabb munkabérre való igénye, csupán a magunk helyzetének igazságtalanságát akarjuk illusztrálni, ha a munkásoknak a mienknél sokkal kedvezőbb anyagi helyzetét megállapítjuk. Szabó Ervin maga is elismeri, hogy ezek az összehasonlítások “kézenfekvők és megkapók az agitáció számára". Hát akkor mért veti ezt a szemünkre, hiszen
Nem akarok minden részletre kiterjeszkedni, csak a legfontosabbakat hozom fel. Szabó felemlíti, hogy a tisztviselő munkaideje feleannyi, mint a munkásé. Tény, hogy a tisztviselő napi 6 órát dolgozik, a munkás pedig tizet, de az is tény, hogy e hatórai munkaidő mellett a tisztviselő idegzete, tüdeje, szíve, minden szerve elsorvad, a munkás szervezetét pedig fizikai munkája - 10 óra mellett is - legtöbbször edzi erősíti, de sohasem roncsolja. (Kivétel a nyomdász, de az már csak 8˝ órát dolgozik.)
Szabó Ervin porosz statisztikájával és az abból levont konzekvenciákkal nem akarok vitába keveredni. Csak annyit jegyzek meg, hogy az osztályok helyzetére ebből a statisztikából helyes következtetést levonni nem lehet, mert hiszen az itthon lévők, a nők és a gyerekek helyzete nem azonos az osztályok helyzetével, mert azok akik az osztályok igazi jellemzői a harctéren vannak. De már a Weisz Manfréd gyári statisztikából levont konzekvenciák mellett nem mehetek el szó nélkül.
Megállapítja ez a statisztika, hogy a Weisz Manfréd gyár 20 ezer munkása közül 9 ezer, tehát 44,5% 2.20-5 korona napibért keres. Itt kénytelen vagyok a statisztika számadatait is kétségbe vonni. Ki hiszi el hogy ezer, meg ezer munkást kap ma egy gyár kettő korona 20 fillér napibérért? Aki ma két korona huszat keres
“Jó volna ha a tisztviselők egyetemes társadalmi törvények után igazodnának s nem kuriozitásokra alapítanák politikájukat." Így végzi Szabó Ervin. Én kétségtelenül egyetemes társadalmi törvényt látok a munkásság gazdasági helyzete abszolút és (akár a háború előtti állapotokhoz, akár a tisztviselőkhöz) viszonylagos tetemes emelkedésében. Ellenben kuriózum az, hogy Szabó Ervin mindig miniszteri tanácsossal példálózik, holott miniszteri tanácsos igazán kevés van a tisztviselők között és tanulmányomban én is csak egyszer említettem tanácsost, akkor sem miniszterit, hanem csak pénzügyit. És ez nagy különbség. Ami pedig a Szabó Ervin által példának felemlített egyetemes társadalmi törvényt illeti, hogy a háború folytán a gazdagok gazdagabbak, a szegények szegényebbek lettek, ezt én egyáltalában nem osztom. Hiszen már az általa felhozott statisztika azon adata, hogy a gazdagok száma 1916-ban 8,3 illetve 28,3 százalékkal emelkedett, azt mutatja, hogy a