Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 1. szám
Az ajtó sóhajt: Istennő beh rég volt,
Mikor még szárnyam lopva drága légyottra tárult
És halkan összehajlott szent titkot őrizően.
Az ajtó sóhajt: Mire is várok még?
Ha most egy gránát jönne
S szétvetne és kivágna
S végső, halálos csókra fúrná magát keresztül.
S a padló sóhajt: Istennő beh rég volt,
Mikor még ők tapodtak s szoknyák lengtek felettem
S csipkés combjuk ha léptek rámkandikált vakítva.
A padló sóhajt: Mire is várok még?
Ha most egy gránát jönne
S repesztne s átszakítna
Mint gyönge virágszál kelyhét nehéz nagy éji dongó.
S a fal is sóhajt: Istennő beh rég volt,
Mikor leejtett ingök neszére felfüleltem
S mezítelen árnyékuk simult tapadva hozzám.
A fal is sóhajt: Mire is várok még?
Ha most egy gránát jönne
S toronyként elomolnék
S zuhanván szűzek vére freccsenne rám bucsuzóul.