Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 1. szám
Most, itt, a puszta zátonyon
törött hajómnak gyűjtöm roncsait
kinlódva gyilkos szikla élén.
Véres kezekkel verdesőn
bukott reménység rabja, esztelen
megmentem árbocom, vitorlám.
Im itt romja, dúlt, beteg,
nem úszik büszkén arany távolokba
hűs hullám hátán soha már.
Nem építem fel tört hajóm
csak gyűjtöm kába rendbe roncsait
babrálva köztük mániás mosollyal.
Hiába hív a hullám, nem megyek,
csak itt ülök merev-magamban
mely összetörte bús hajóm - a sziklán,
mert nekem mégis ez volt az Igéret
mert messziről arany volt, mint az álom
s mert megszenvedtem őt hazámúl.