Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 1. szám

Schöpflin Aladár: Új magyar regények

Szokatlanul sok regény jelenik meg nálunk az utóbbi időben. Régi regényíróink új meg új könyvekkel jönnek s új regényírók is kérnek meghallgattatást. A háború alatt föllendült kiadói tevékenység és vállalkozószellem úgylatszik már nem kap elég táplálékot a bevált és ismert nevű íróktól, szolgálatába serkent olyanokat is, akik eddig az irodalom más ágaiban szereztek nevet, sőt nem irtózik annyira, mint azelőtt, a teljesen új és kipróbálatlan nevektől sem. Aki tudja, mily nehéz volt csak nemrég is elhelyezni egy regényt a kiadóknál olyan írónak, aki előbb nem tett szert pozícióra a lapoknál avagy novellás könyveivel, az érti csak meg a mai változás mértékét. Még jó nevű írók is nehezen adhatták magukat regények írására - leszámítva néhány legünnepeltebb írónkat - mert a munka méreteihez és a hozzá szükséges erőfeszítéshez képest csaknem mindig aránytalanul kevés volt az anyagi ellenszolgáltatás. Egészen értelmetlen állapot volt ez, mert hiszen azt mindig tapasztalhatták és tapasztalták is írók és kiadók egyaránt, hogy a közönség szívesebben vásárol és olvas regényt, mint novellás könyvet. Külföldi regényt adtak ki eleget, nagyobbrészt a szórakoztató angol és francia irodalom könnyű fajsúlyú és csekély értékű termékeit: ezeknek meg is volt a biztos és jó piacuk. Persze, könnyen hozzájuk lehetett jutni, mert a külföldi író szerzői tulajdonjogát nálunk alig védi a törvény s a fordítók a kalkulációban számot alig tevő díjért végezték munkájukat. Az anyagnak ez az olcsósága csábította a vállalkozást arra, hogy az eredeti regény helyett a fordítást kultiválják. Eredeti regény - ezt a viszonyok minden ismerője tudja - alig jelent meg több, mint amennyi a hetilapok és egyik-másik napilap szükségletére elegendő volt.

Most persze elmaradt a külföldi produkció javarésze. A külföld nagy regénytermelő irodalmai, az angol és a francia, a háború alatt elzáródtak tőlünk, keveset is termeltek, számunkra is alkalmasat, a regény épp úgy, mint a dráma a romantikusok, realisták és a naturalisták nagy nemzedékei után a huszadik században hatalmasan megcsappant a termés qualitása dolgában. A francia regény az utolsó két évtizedben aránylag kevés export-képeset, a francia határokon túl is hangzót tudott adni, az angol mind jobban elmerült a nőírók selejtes túltermelésében, amelyből alig emelkedik ki három-négy értékesebb név, a német regényirodalom szinte még a miénknél is nehezebben tud eljutni az egységes, tradíciós fejlődésig, amelyben már nemcsak egyes regényírók vannak, hanem egy közös bélyegű, organikusan, nemzedékről-nemzedékre alakuló műforma. Különben is német regényeket nem szívesen fordítottak nálunk, ahol a könyvolvasó közönség nagyobbik része épp úgy olvas németül, mint magyarul.

Az olvasó-kedv fellendülésén kívül tehát az általános európai viszonyok is kedveznek a magyar regények kiadásának s az új, mindjárt kezdetben frappáns hatású terjesztési módszerek - mint például az utcai colportage útján terjesztett igen olcsó regények egészen új típusa - megmutatták, mekkora, csaknem határtalan fölvevő képessége van a közönségnek regényekkel szemben. Csak kereskedői leleményesség dolga megtalálni a kapcsolatot az olvasóknak ezzel a roppantul megnőtt tömegével. S még azt sem lehet mondani, hogy ami így a tömegolvasók elé jut, az mind csupa selejtes, az irodalomtól távoleső árucikk, mert az olcsó regényvállalatok nagy sikerrel terjesztik igazán kitűnő írók munkáit is, s nem hiszem, hogy Ambrus Zoltán, Heltai Jenő, Herczeg Ferenc s mások műveit kevésbé szívesen olvasná a közönség, mint Croker-éit. Elvégre a tömeg-közönség csakugyan merő szórakozást keres a regényben, de a legkitűnőbb művek is lehetnek szórakoztatók s a remekműnek igazán nem ismertetőjele az unalmasság. Az a művészet pedig, amely nagy műveltséget, erős feszültségű gondolkodást és beható foglalkozást kíván élvezőjétől, úgyis természeténél fogva arisztokratikusan exkluzív, elzárkózik a közönség könnyű fajsúlyú tömegétől. De ebben a tekintetben sem lehet ok panaszra, én legalább nem tudok az utolsó tíz évben irodalmilag értékes magyar regényt, amely ne találta volna meg a maga szépszámú olvasóját, még ha nem volt is a szónak köznapi értelmében vett könnyű olvasmány.

Úgy látszik tehát, megérett az idő arra, hogy a magyar elbeszélőirodalom is felszabaduljon a zsurnalisztika béklyóiból, hogy ne kelljen többé a lapok tárca-rovatának igényeihez alkalmazkodnia. Jórészt ennek is tulajdonítható az a buzgóság, amellyel íróink a regények írására adják magukat. Talán ebből megszülethetik a rendszeresen és folyamatosan művelt, minden ízlésbeli és világnézeti különbség s az egyéni alkotóképesség és színvonal minden változata mellett is speciális, egységesen alakuló magyar regényírás, mint amilyen a francia vagy az angol. Ebből a szempontból érdekes megvizsgálni néhány új magyar regényt, kiváltképpen olyanokat, amelyek a regényírás terén eddig még nem szerepelt, vagy végleges fémjelzést még nem kapott vagy egészen új íróktól származnak.

Öt ebbe a kategóriába tartozó regényt próbálok itt most megvizsgálni. [*] Előre megmondhatom, egyikük sem remek alkotás, regényírásunk színvonalát egyik sem emeli magasabbra, de viszont legfeljebb egy van köztük, amely legalább valamely szempontból ne mutatna érdekes vonásokat. Közelebb állnak az Unterhaltungslitteratur átlagos színvonalához, mint a magasabb rendű irodalomhoz, de viszont egészen vásári célzatú munka sincs köztük s olvasásuk a finomabb hallású olvasót sem sérti és alázza meg az érdekkeltés olyan ordináré eszközeivel vagy a szellemi színvonal olyan alantasságával, mint a közkedveltségű tipikus Tauchnitz-regények nagy része.

Sajátságos - s ez talán mind az öt nagyon különböző regényben az egyetlen közös vonás - hogy egyiküknek sincs a regény régi poétikája szerinti cselekvénye. Nem állítanak egymással szembe több hasonló értékű és hasonló részletesen rajzolt alakot, akiknek konfliktusából származnék a mese, egy fonálon halad valamennyi, olyanformán, hogy erre az egy fonálra van felakasztva minden, ami a regényben szemünk elé kerül. Berde Mária regényében a fonál egy müncheni művész-penzió élete, a többi regényekben viszont egy élettörténet vagy egy szakasza egy élettörténetnek, - életrajzi regények, amelyekben minden részlet és epizód csak annyiban jön tekintetbe, amennyiben egyetlen személy élettörténetének bizonyos szakaszába belejátszik.

Ez talán nem is véletlen, hanem a modern regényre általában jellemző. Mind gyakrabban és mind nyomatékosabban tűnik fel ma minden irodalomban a régi mese és cselekvényregény helyett az életrajzi regény, amely nem drámailag van alakítva, egyes a konfliktusokat kicsúcsosító helyzetek körül, hanem epikai folyamatossággal mond el egy élettörténetet az események egymásra következésével s egyetlen alak psychologiai vagy társadalmi kiszélesítésével. A cselekvény egysége, amely mint követelmény alighanem a drámából ment át a régi regény poétikájába - amint hogy a régi esztétika regény-elmélete voltaképpen csak a drámaelmélet adaptálása volt a regényre, - ebben az életrajzi regény-formában egy emberi életpálya egységével helyettesítődik s a tulajdonképpeni megoldandó probléma az embernek életpályájával való psychologiai vagy morális kapcsolata. Az ilyen regényíró nem azt kérdezi, hogy mi következik két vagy több emberi szenvedély vagy érdek összeütközéséből, hanem azt, hogy bizonyos psychologiai, erkölcsi vagy társadalmi körülmények között milyenné alakul egy ember pályája és sorsa s mik azok a tényezők, melyek ezt az alakulást determinálják. Eszerint módosul a regény kompozíciója is, epikaibbá válik, nem néhány, kevés számú döntő jelenet körébe csoportosul, amelyeknek csak magyarázatául, előkészítéséül s a közök kitöltéséül szolgálnak a többi, elbeszélő részletek, hanem apró történések, egymásba olvadó részletek tömege rendeződik el a főszereplő sorsához való viszonyában megragadva s a reá való fontosság mértéke szerint értékelve az életrajz során. A háttér is, akár történelmi, akár társadalmi, akár lírai, az életrajz távlatából van szemlélve s rendszerint csak olyan szélességet foglal el, amekkora területre az életrajz kilengése esik. A szerkezet ily módon hasonlóvá válik egy biographiai essay szerkezetéhez, amelytől a regénynek ezt a fajtáját nem egyszer csak az előadás módja különbözteti meg s a főszemély és a vele történő események költött, vagy a legtöbb esetben csak szabadon alakított volta.

Az említett új magyar regények között legközelebb esik az életrajzi regény e típusához Szederkényi Anna regénye. Egy kisleány életrajzát mondja el születése pillanatától addig, amíg mint fiatal tanítóképezdei növendék el nem megy egy vidéki úri házhoz nevelőnőnek. Keserves, szenvedésről szenvedésre, nyomorgásról nyomorgásra bukdácsoló leány-pálya ez: a feleségéhez fűzött anyagi reményeiben csalódott durva apa és a baromi munkában minden szenvedést, a nyomorúság minden kínlódását elviselő anya között töltött gyermekkor, a polgári iskolás leány megaláztatásai, az ingyenes ebédek, a piszkos lakás, az első táncmulatság, amelyről megszökik, mert attól kell félnie, leesik a lábáról a nem reá szabott cipő, a privátórákon való tengődés, a tanítóképezdei leány ábrándozásai, az érzékek rejtelmébe való első belebotlás öntudatlan rémülete, az első találkozás a szerelemmel, - egészében véve nagyon sivár történet ez, alig van a szemnek, amint végig kíséri, valami pihenője. Egy-két érdekesebben csillanó alak: az öreg zsidó pipa-készítő, a zsidóleányba szerelmes derék parasztember - olyan a történetben, mint az ólmos égen a napfénynek egy-egy villanása. Az elbeszélésnek alig vannak perspektívái, teljesen bele van szorítva egy kisleány látókörének szűk medrébe. Bizonyos sajátságos animozitás érzik az írónő hangján egyes szereplőkkel szemben, ami elrajzoltatja vele vonásaikat. Sajátságos dolog, de a kis regény úgy hat, mint valami önéletrajzi vallomás, erősen érzik valóságos tényekhez való tapadása és mégis a legtöbb részletnek papiros-íze van, nem élet élteti, hanem irodalom: nyilván az írónő megfigyelése és emlékezete nem koncentrálódott annyira, hogy meg tudja fogni a történetnek azokat az elemeit, amelyek az életszerűség szempontjából főfontosságúak: az alakoknak azokat a vonásait, amelyek a környezettel összekapcsolják őket és eleven reliefet adnak nekik, az egymásra következő szituációk hangulatát, azokat a csatornákat, amelyeken az elbeszélt élettörténet érintkezik az általános emberi élettel s amelyeket éreztetni kell tudni minden műnek, amely az esetlegesen, a véletlenül valón túlemelkedve, a szükségszerűig, a maga belső törvényei szerint igazig akar eljutni. Hogy csak egy példát mondjak erre: a történet csaknem teljesen falusi és kisvárosi zsidó környezetben játszik, de nagyon kevés van benne, ami szemünk elé rögzítené ezt a specifikusan zsidó levegőt. Erdős Renéé éppen ezt tudta jól megcsinálni. Az új sarj című regényében, amelyhez Szederkényi Anna regénye sok tekintetben hasonló. Az élményeket reprodukáló regényben minden azon múlik, milyen intenzitással tudta az író megőrizni az élményeket emlékezetében s mennyire tudja őket összes fontos mellékkörülményeikkel az olvasó elé rögzíteni. Az élmény a maga csupaszságában még nem elég, a levegőjét is magával kell hordania, mint ahogy az égitest is magával hordja a légkörét. Egész különös papír-íze van a regényben előforduló dialógusoknak: a beszélőknek nincs külön hangjuk, beszédük nem kapcsolódik megannyi egyéni életet élő élőlénnyel, az írónő beszél helyettük, többnyire valami élettelenül kongó papír-nyelven. Szederkényi Annának nemrég jelent meg egy másik regénye, Lángok, tüzek címmel, abban jelentékenyen több volt az írói tulajdonság. Igazságtalan volnék azonban, ha nem említeném föl, hogy ebben a Hill Mária regényében is van néhány jelenet vagy motívum, ami kiemelkedik a többi közül, például a kisleány szívdobogó izgalma, mikor ágyában éjjel kihallgatja, amint a könyvügynök csábítgatja az özvegy szállásadónőt, vagy a rémült, értetlen, de sejtő megdöbbenés, mikor a bálból menekülő leányra a sötét sikátorban rápisszeg valami férfi. A regény egészben véve azonban olyan hatást tesz, mint egy koraszülött gyermek, akit anyjának nem volt ereje vagy türelme kihordani.

Külön fajtája az életrajzi regényeknek az olyan karrier-történet, mint amilyet Gábor Andor írt Doktor Senki címmel. Ennek mindig az a célja, hogy kikeresse azokat a tényezőket, amelyek egy adott életkörben valakit karrierhez segítenek s ilyen módon jellemezni igyekszik az illető életkörnek az erkölcsét is. Gábor Andor egy közéleti karriert ír meg s körülbelül arra az eredményre jut, hogy némi vakszerencsén kívül jókora adag kellő pillanatban és helyen alkalmazott szemtelenség, mindenekfelett pedig egy arravaló asszony protekciója és intrikája viszi előbbre az embert a politikai pályán. Ez így is van, hasonló példákat láttunk már valamennyien, megírták sokan mások is, s a szatíra, amelyet Gábor Andor közéletünkre alkalmaz, találó, némely helyen valóban elmés is. Vannak képei, kissé karikírozottak, de lényegükben igazak: mint a züllőben levő napilap szerkesztőségének furcsaságai, vagy a hazafias személyi hajsza elbeszélése, amelyet öntudatlanul pattant ki egy újságíró, aztán felkap, országos fontosságú üggyé puffaszt fel a sajtó népszerűséghajhászata, a politikusok kortes-strébersége, a publikum tudatlan birkahiszékenysége. Ebben ráismerünk arra a közéleti Minotaurusra, mely minden négy-öt évben megesz nálunk egy-egy ártatlan tudóst vagy írót. Szerencse csak az, hogy az illetők azért szépen élnek tovább, legfeljebb egy kis keserűség a szívükben és idegeik időelőtti őrlődése emlékezteti őket a mocsárra, melyet sikeresen megúsztak.

Akármennyire valószerű azonban az ilyen karrier-történet, mégis mindig van benne valami önkényes. Nagyon nehéz megéreztetni a szükségszerűségét azoknak a dolgoknak, amelyek a karrier csinálójával történnek, organikus kapcsolatba hozni az emberrel azt, ami vele történik. Gábor Andor sem tud meggyőzni arról, hogy ami az ő Doktor Senkijével történik, annak a dolognak természetéből folyólag így kellett történni. Mindig érezzük, hogy csak az író akaratából történt így. Az események nem a főszereplők személyiségéből fakadnak, hanem csak rá vannak aggatva, mint a tarka ruha a szárítókötélre - ha úgy tetszik, ugyanarra a kötélre egészen más ruhákat is lehetett volna akasztani. Végeredményben marionette-játékká lesz az ilyen regény, melynek alakjait az író tetszése szerint rángatja ide-oda, mint jól kifaragott és ügyesen befestett bábukat. Van azonban ebben filozófia is, Gábor Andornak keserű felfogása van az életről és az emberekről, nem lát logikát és erkölcsöt dolgaikban, az emberi ostobaságot tartja a legnagyobb élet-alkotó tényezőnek. S aki a mai korban él, bizony hajlandó igazat is adni neki. Van azonban a regényben néhány megelevenített alak, mint Prokesch, az újságíró, vagy még inkább a szép miniszteri tanácsosné, aki szeretője egy miniszternek, ezen a réven intrikálja ki a karriert Doktor Senkinek, akibe szerelmes. Az asszonyi szerelem és az asszonyi ravaszság titkos pókmunkája a közélet kulisszái mögött sok elevenséggel személyesül meg ebben a nőalakban. Általában a nők elevenebbek a regényben a férfiaknál, a szókimondó, csirkefogós beszéldű, de alapjában véve becsületes érzésű milliomos lipótvárosi leányt is el tudja hitetni és fogadtatni az író. Legfőbb baj az, hogy a főszereplőt, Doktor Senkit, túlságosan pipogya fráternek rajzolja, annyira senkinek, hogy még csak megbotránkozni sem lehet rajta és azért nem is érdekel olyan nagyon minden, ami történik vele. Egészen tenisz-labda a szeretője kezében, odarepül, ahova ez dobja s az a két pillanat, mikor aktívvá válik, nem hat valószínűen, mert az író nem mutatta meg benne az ilyen aktivitáshoz való képességeket. Az egyes jeleneteknek mulatságos és valószerű ábrázolásában van a regény legnagyobb értéke. Abban a részletben például, mikor Doktor Senki a Tátrába utaztában összeakad a kupéban egy főispánnal, apró szívességeket tesz neki s ezzel megnyeri barátságát, amelynek később jó hasznát veszi képviselőjelölt korában, igen jól és főképp mulatságosan jellemzi a mi közéletünkben meglehetősen általános tónust. Magam is tudok néhány nem megvetendő karriert, melyet ilyenforma véletlenek lendítettek előre. Nagyon jó, s némely vonásaiban eredeti is a meggazdagodott zsidó család rajza is, különösen a balatoni nyaralás jelenetei. Hasonló értékű a regény elbeszélő hangja, amely könnyed és fordulatos, a jelenetek hangulatához alkalmazkodó, a torzításban és gúnyban mértéket ható. Művelt és disztingvált ember hangja ez. Az ilyen főképpen szórakoztatásra írt könyvek olvasása után sokszor érzünk némi röstelkedést, mintha hozzánk méltatlan, alacsonyrendű társaságban mulattunk volna. Gábor regénye után megmarad az a jóérzésünk, hogy akivel mulattunk, az művelt és kellemes ember.

Távolabb esik a fentebb körvonalazott regény-típustól Surányi Miklós regénye, A Szenthegy. Történeti regény, egy ember története köré csoportosított kompozícióival. A Kun László király korabeli budai főbíró, gróf Wernher a főszemélye. Az író afféle korát messze megelőző, prófétai államférfit akart benne rajzolni, aki a belső viszálykodások, a kun rontás és a szellemi és erkölcsi elvadulás közepette vagyonosodó iparos és kereskedő város, erős, gazdag és művelt polgárság ideálját hordja szívében s a középkori hiányos, mindenfelől szorongatott és szipolyozott Budában a mai huszadik századi Budapest körvonalait álmodja meg. Az alak úgy, ahogy a regényben meg van rajzolva, nyilvánvalóan anakronisztikus, gondolatai sehogy sem illenek egy középkori budai főbíró agyába. Fokozza ezt az anakronisztikus hatást az az előadásbeli hiba, hogy az író a középkori főbíró s gyakran más szereplők gondolatait is teljesen modern frazeológiával fogalmazza meg. Amennyire önmagából oltotta bele az író alakjába ezeket a fellengző gondolatokat, éppúgy az ő önkényéből származik egész psychológiája is. Jobban mondva tulajdonképpen nincs is psychológiája, mert az író elmond róla egyes mozzanatokat és vonásokat, amelyeket alig találunk meg cselekvésében és szavaiban, s amelyeknek nincs semmi kapcsolata életével. Mindent, ami fordulatot jelent sorában, vagy mások tesznek meg helyette vagy az író önkénye teszi. Az alak felbomlik egyes, egymással csak lazán kapcsolódó képekre, aminthogy - s ez jellemző Surányi írói módjára, előbbi regényében, A trianoni pává-ban is így volt - a regényben minden egyes képekre bomlik. Az író nyilván nem tudja egységükben és szerves folyamatosságukban látni a dolgokat, nem fejleszti a cselekményt jelenetről-jelenetre, hanem rétegenként rakja egymás fölé és az egyes rétegeket csak az írói szándék ragasztó anyaga tartja össze. S nem is minden képet tud egyforma készséggel megrajzolni: a drámai természetű jeleneteket, mint például Erzsébet hercegnő szabálytalan esküvőjének megzavarását az esztergomi prímás küldöttei által, vagy később azt a jelenetet, mikor a hercegnő békeegyezkedés közben szilaj indulattal odavágja a feszületet a nagy préposthoz: lendülettelenek, mint valami történelmi festmény a Piloty iskolájából. Csupa konvenció és dráma helyett retorika. Ellenben színesek és mozgalmasak a tömeg-jelenetek, különösen a budai vásár képe. Ebben van valami a keleti bazárokra emlékeztető zsibongás és mozgalmasság, - el lehet hinni, hogy az erősen keleties középkori magyar világban ilyen lehetett egy budai vásár. A budai zsidók rajza már inkább clichészerű.

A regény mindenesetre figyelemreméltó annyiban, amennyiben majd csupa rögtönzésekből álló irodalmunkban figyelemreméltó minden olyan munka, amely nagyobb apparátussal készült. Nagy történeti anyagot dolgoz fel s jól beilleszti a saját leleményéből vagy kombinációjából való elemeket, amelyekre históriai regényírónak mindig szüksége van a pozitív históriai ismeretek hézagainak kipótlására. A történelemnek azonban a kérgén alig hatol túl, nincs meg benne az a vizionárius mélybe látás, amely az igazi történeti regényírókat megkülönbözteti s amellyel be tudnak hatolni a múlt olyan titkaiba, a dolgok olyan kapcsolataiba, amelyek a tudományos kutatás elől mindig rejtve maradnak. Igazi históriai regényíró a történelemnek a lelkét is rekonstruálni tudja, az egyetemes emberi és a korhoz kötött rugók összeműködését, egy alakon vagy egy történésen át az életnek azt a variánsát amelyet minden kor külön-külön jelent. Olyan irodalomban, melynek Kemény Zsigmondja is volt, jogunk van szembeállítani ezt a legmagasabb követelményt mindenkivel, aki történeti regény írására vállalkozik. Surányiból hiányzik ez a nagy méret, nála a históriai anyag inkább többé-kevésbé jól színezett kulissza és kosztüm, a Walter Scott-féle históriai regény stílusához és méreteihez áll közelebb. Stíljében, jellemző módszerében, néha előadása egy-egy eszközének használatában Herczeg Ferencre emlékeztet, akinek bizonyára járt is iskolájába. De Herczegnek erősebb a keze, amellyel összefogja a dolgokat és magasabb szintű az élettel szemben való attitűdje. Mégis, az idegen hangok alól ki lehet venni, hol tisztábban, hol kissé homályosabban Surányinak saját hangját is s ez a titka annak, hogy regényét, minden fogyatkozása mellett is érdeklődéssel tudtuk végigolvasni. Úgy érezzük, mintha egy rokonszenves társalgóval töltöttünk volna egy-két órát, aki nem mondott különösebben mély vagy originális dolgokat, de kellemesen beszélt régmúlt idők érdekes jeleneteiről.

Pártos Zoltán egy zseniális orvos történetét mondja el. Fantasztikusba játszó, eseményekben gazdag történet, de el kell mondanunk, kevés unalmasabbat olvastunk már jó ideje. Az orvos a tüdővész gyógyítószerén dolgozik egy orosz asszisztens-leánnyal, akit valami homályos indokolással, hogy munkájához kösse és titoktartását biztosítsa, szeretőjévé tesz. Mikor rájön, hogy a leány megcsalja egy gróffal, megöli, a holttestét elégeti a laboratóriumi kályhában s azután rövid tévelygés után följelenti magát a rendőrségen. Bíróság elé kerül az ügy, a bírák a világ minden részéből odaözönlő tüdővészes betegek roppant tömegének szuggesztiója alatt fölmentik az orvost, aki erre újra nekiesik munkájának és megtalálja a szert. Valami új is van a regényben, - s a mi irodalmunkban új - ez a freudi psychologia alkalmazása a szereplők lelki életének ábrázolásában. Sajnos, a freudi psychologiának csak közhelyeit találjuk meg, mélységeiből semmit s a regény minduntalan úgy tűnik fel, mintha csak ürügy volna a freudista magyarázatok számára. Az íróból, e művéből ítélve, hiányzik a filozófiai eszmékbe való penetratio, gondolkodása felületes és sekély. Különben is, más dolog a tudományos psychologia és más az írói psychologia. Hiába magyarázza nekem akármiféle filozófiai iskola formuláival hőseit, ha nem tudja őket elevenen a szemem elé állítani. Igazi író alakjának egy adott helyzetben szájába adott egyetlen szóval, egy gesztussal többet magyaráz meg, mint még olyan helytálló tudományos magyarázatokkal.

“De Vera, megőrjít egészen. Ne gyötörjön tovább, szeretem, őrülten szeretem, és kívánom magát. Sokáig, nagyon sokáig hordottam magamban őrült szerelmem titkát, nem bírtam tovább, meg kellett mondanom és most maga a barátságát kínálja helyébe. Nem Vera, nem lehet ily kegyetlenül önös. Nézze, hogy remeg a kezem, hogy reszket a hangom" - ezt mondja a regényben egy férfi, aki az orvos feleségét ostromolja. Van-e, aki elhiszi, hogy ez emberi beszéd és nem papiros? S az egész regény elejétől végig ezen a pléh-hangon van írva. Az a motívum pedig, amelyre az idézett szavak vonatoznak, külön kiemelendő, mint az író szerkesztő és motiváló ügyetlenségének rikító példája: az orvos felesége, igaz, hogy egyetlen egyszer, megcsalja az urát egy gyermekkori ismerősével. Erre megadja az író a freudi magyarázatot, de aztán néhány lappal tovább már, mintha megfeledkezett volna erről a magyarázatról, egészen csak az asszony unatkozására és elhanyagoltságára vezeti vissza a ballépést. “Ha nem Dénes László főhadnagy, hanem Pityi Palkó jön útjába, annak is odaadta volna magát." S ebből a házasságtörési motívumból később nem lesz semmi, az egész dolog nem kapcsolódik bele sehogy a cselekmény sodrába, mint külön, csaknem egészen független mellékesemény megy végbe. Hogy a kompozíció milyen fontos dolog, hogy mennyire összefügg a lélektani motiválás és általában a minden írásműben legfontosabb elhitetés a kompozícióval, azt ritkán látni oly világosan, mint ebben a regényben. Azért nem tudjuk elfogadni még a magukban egészen elhihető dolgokat sem, mert nincsenek megkomponálva, egyik a másikkal kapcsolatba hozva, a részletek mindig más és más tengelyen forognak, az egymásra torlódó motiválások verik egymást, mindenütt csak ingadozás, bizonytalanság, az író reszkető kezéből kihullanak a dolgok, amelyeket meg kellene markolnia s mint a rossz céllövő, sohasem talál bele a célba, hanem mindig csak mögéje vagy eléje. A regény szerzője valószínűleg még fiatal ember, gondolom, első munkája ez a könyv. Sokat kell még fejlődnie, ha ki akar emelkedni a dilettantizmusból s író akar lenni.

Az ellentét kedvéért kapcsolom ide Berde Mária regényére vonatkozó megjegyzéseimet. Amíg t.i. az előbb tárgyalt regények mind többé-kevésbé egyetlen személy köré csoportosították mondanivalójukat addig ebben egyáltalában nincs olyan főszemély, aki köré az események csoportosulnának, sőt nincsenek is az események csoportosítva, csak úgy sorra leperegnek előttünk, jelenetről-jelenetre, amint időben egymás után következtek. Az egyetlen, ami némileg, igen lazán összetartja őket, a közös színhely: egy müncheni penzió. Ha ezért adta az írónő könyvének Az örök film címet, akkor tudatosan dolgozott így: a regény csakugyan úgy pereg le előttünk, mint egy mozidarab, apró jelenetek roppant tömegére bomolva, a jelenetek között csak nagyjában elhelyezett hézagokkal, akárcsak ha filmet gombolyítanának le előttünk. Minduntalan új emberek új történetei vetődnek szemünk elé, laza kapcsolatban az előbbiekkel és az utánuk jövőkkel, egyes alakok végképp eltűnnek, mások hosszú idő múlva újra felbukkannak, abbahagyott motívumok később újra felmerülnek és megoldásra jutnak. Az egésznek van valami berregő, sebes tempója, néha szinte belezavarodunk s szeretnének egy kis rendet csinálni az egyvelegben. Látszatra a komponálás teljes hiánya ez, de ebben az esetben a kompozíciót csakugyan helyettesíti az élmény-szerűség. A jelenetek legtöbbje annyira magán hordja az élet ízét, olyan frissen és elevenen van lekapva a lemezre, hogy a komponálás, ha a regényben nincs is meg, bizonyos mértékig végbemegy a tudatunkban s az egészből kialakul bennünk egy egységes kép: a müncheni bohémpenzió élete a maga tarkaságában és mozgalmasságában. Attól van ez, hogy az írónő nemcsak a tényeket tudta megrögzíteni, hanem a tények hangulatát is, ez a hangulat az összes jelenetekben közös és ezért egységbe foglalja a sok tarkaságot. Ebben van az írói megfigyelés lényege: a dolgokat mindenestül, hangulatukkal, levegőjükkel együtt szívni fel s úgy reprodukálni.

Hogy azonban az előadásnak ez a módja mennyire nehéz és milyen veszedelmeket rejt magában, azt észrevesszük azon, hogy néha mégis elfáradunk a sok részlettől s nem tudjuk számon tartani a sok egymásba szövődő motívumot és alakot. Valamennyinek ugyanaz a fontosság van tulajdonítva s ezért valamennyi veszít fontosságából, mert hiányzik a lépték, amely szerint egymáshoz mérjük őket. Arra jó a zártabb kompozíció, hogy a dolgokat distanciába állítsa egymással s e distancia szerint állapítsa meg méreteiket, a perspektíva törvényei szerint.

Berde Mária nyilván természet után rajzolt, mindig érezni, hogy látott és átélt dolgokat ír le, néhol kelleténél is jobban hozzátapad a valósághoz, ahol pedig mégis kénytelen valamit adni a saját kitalálásából, az azonnal megismerszik élettelenebb és halványabb színeiről. Közvetlenül tud nézni, bizonyos elfogulatlansággal s erősen pongyola mondatokban, de közvetlenül, nőiesen bő szóval és vidám malíciával tudja elbeszélni, amit látott. Regénye nagyjában elérte célját: az élet egy picike kis zugát oda tudta rögzíteni az emberek szeme elé és konzerválni tudta az örök mulandóság egy pillanatát.

[*] * *Gábor Andor: Dr. Senki. (Dick Manó). - Szederkényi Anna: Hill Mária. (Biró Miklós). - Surányi Miklós: A Szent hegy. (Singer és Wolfner). - Berde Mária: Az örök film. (Athenaeum). - Pártos Zoltán: Fekete ködök alatt. (Athenaeum).