Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 1. szám
A Vázsonyi Vilmos választójogi javaslata, amennyire rendelkezéseit s megokolásukat néhány nap alatt át lehet tekinteni, becses és életrevaló munka. Azt lehet mondani, hogy reálisan megfelel annak az ideális követelésnek, hogy a népképviseletbe az ország egész társadalmát oly módon vigye belé, hogy semely rétege számára ne legyen e bennlétel üres tessék-lássék, hanem a gyengébbnek is foganatos lehetősége legyen az érvényesülésre. S valóban általános s valóban egyenlő, kivált azzal a negatívummal, hogy a már erősnek nem ád még kiváltságot is, mint adott volna például a munkásságon belül a helyzeti hatalmában amúgy is megnövekedett ipari munkásságnak, a mezőgazdaságival szemben Tisza István grófnak abbeli terve, hogy 1913-i törvény adta választójogot kiterjesztené a huszonhat éves ipari munkásokra is. Mesterségesen vagy igazságtalanul semmi szupremáciát nem támogat meg, s a magyar vezérletet annyiban biztosítja, amennyiben a magyarság a mindeneket egyformán emelő és biztosító értelmiségben vezet. A jogosztást nem viszi ad abszurdum, s például a titkosságban s a szavazás decentralizálásában megáll annál a foknál, amelyen túl az a mi állapotaink közepett mintegy technikus lehetetlenség volna. A nőknek az alkotmányba való bevitelével forradalmi lépést tesz, de e lépést olyan óvatosan teszi, hogy rázkódást nem fog okozni. A köztisztviselők választhatási szabadságát biztosítva nagy ellensúlyt vet a nálunk hagyományos kormányabszolutizmus és pártmonopólium ellen. Ivást, evést és költekezést a választás körül eltiltva többet használ az értelmes demokráciának, mint használna az analfabéták feljogosításával s általában valami mechanikus suffrage universellel. Nekem sok éve megvan a magam meggyőződése a választójogról s a parlamentarizmusról, s azt tartom, hogy mivel a mai közlekedés és népműveltség már lehetségessé teszi a referendumot, vagyis az egyenes nép-leszavazás útján való törvényhozást: a parlament tulajdonképp éppoly felesleges és hátráltató közbülső médium népakarat és törvényhozás között, mint amily hátráltatás és jogtompítás volt, amíg megvolt, az úgynevezett wahlmännereken keresztül való közvetett választás. De már azért is és ezer és egy egyéb oknál fogva nem fontoskodnám sokat a parlamenttel s a parlamenti választójoggal, s a Vázsonyi javaslatát, mondom, becsesnek és életrevalónak ítélem, mert nem fontoskodik a választójoggal, - mert egyfelől nem elméleteskedik, másfelől mer. Mindent összevéve egy nagy tehetségű és becsvágyú politikusnak s hozzáértően a hozzáértőek közül megválogatott munkatársainak épkézláb munkája, melyhez a mi politikai világunk akkor volna méltó, ha ezen mód s ugyancsak fontoskodás nélkül írná bele a corpus jurisba. Annál is inkább, mert jelentősége csak nőne, sőt egyenesen félelmetessé dagadna, ha ez útján visszatartanák. Vázsonyi többször elmondta, hogy megalkotása közben a múlt század negyvenes éveinek magyar politikai nemzedéke, annak gondolkodása és törvényalkotása lebegett előtte. Nos: van ezen időkből egy törvénytervünk, mely sosem vált törvénnyé, s mégis oszlopemléke a magyar törvényalkotásnak s nevelője az egymásra következett magyar politikai és jogászi nemzedékeknek. A Deák Ferenc 1843-i büntetőtörvény terve ez a munka - s ilyen emlék, ilyen nevelő, ilyen szemrehányás gyanánt maradna meg a Vázsonyi választójogi terve, ha a mai politikai nemzedék nem tudna vele szemben kötelességeinek magasára emelkedni.
Már magában szomorú, s az örvendetességhez képest, amit a Vázsonyi életrevaló liberalizmusa képvisel s a mementóhoz képest, mely az ország számára a világháború okozta társadalmi eltolódásokban foglaltatik, kétszeresen elcsüggesztő, hogy ilyen eshetőség bár csak elméletien is felvetődhetik. Kétségbeejtő ellentmondás és ellenargumentum a jogfolytonosság hitvallóival szemben, hogy ilyen javaslatnak, mely éppen arra volna való, hogy a mai rothadt politikai rend helyébe frisset tegyen, a sorsa mindenestől ezen politikai világtól van függővé téve. De lássuk meg, hogy ez így van. Lássuk meg, hogy a néhány hónap alatt, mely a választójogot kormányprogrammá emelt dicsőséges, békés s a királlyal egyetértően végbement júniusi forradalom óta eltelt: suttyomban és észrevétlen mintha végbement volna az ellenforradalom is. Úgy látszik, igaza van az angol tételnek, hogy nem a rendszabályok, vagyis a programok teszik, hanem az emberek. Úgy látszik, a friss magyar demokráciának abban a percben befellegzett, amelyben a Wekerle fásult ügyessége váltotta magához, hogy ő fogja megcsinálni. A cinizmus még nem felvilágosodottság s a routine még nem bölcsesség. Nem lehet mindegy, hogy az új lelket, mellyel e küszködő szegény országot el kellene tölteni, milyen animus veszi kezébe. Ami hit egyáltalában megvan Wekerle Sándorban, az éppen ellenkezője a törekvésnek, melynek az általános választójog inkább jelképe, mint tartalma. Nem mondom, hogy a gyakorlott elintéző rosszhiszeműen vállalta, hogy arról kolduljon a választójog, ahogy ő fogja elintézni. De éppen, hogy elintézésre vállalta: ebben van benne az ellenforradalom. A Wekerle úgynevezett bonhómiája ellentéte a lendületnek - s a júniusi változásban éppen az volt a fontos: a lendület. Ahogy Wekerle, mindjárt kormányvállalásakor, az állami üzemek munkásait lekezelte, - ahogy most, kivételes hatalmával élve és visszaélve, lebrutalizálja Az Estet és szorongatja a sajtót: abban benne van az ő meggyőződése, - mert, sajnos, van meggyőződése, csak éppen hogy éppoly kevéssé tiszteli, mint a másokét. Benne van az ő feneketlen lenézése minden be nem érkezett, el nem skatulyázott, paragrafusba még nem szedett s aktaszerűen el nem intézhető hatalom iránt, aminő éppen a munkásságé s éppen a sajtóé, melyre a bürómágnás féltékeny értetlenségével tekint. Az ilyen gondolkodás számára a demokrácia nem megváltás, melyben meg kell újhodni, hanem zavaró körülmény, amivel rendbe kell jönni. Hol durván, hol csínján, bottal, ahol még lehet, parolával, ahol már muszáj, de “ismerve a világot", ahogy azok hiszik magukról, akik csak a maguk világát ismerik. Wekerle úgy szakembere a demokráciának, mint ahogy - hogy Vázsonyinak egy szavát variáljam - a pestkörnyéki gyerektartó asszonyságok szakemberek a kisdednevelésben. E mellől, e mögül a politikai jelenség mögül felállani látni Vázsonyit, kezében az új evangéliummal: olyan kísérteties, olyan reménytelen, mint lehetett látni Luther Mártont a római kúria routinierjai között. Mi történt itt? Mi történik itt? Régi novellákban fordul elő az öreg, aki elmegy lánynézőbe a fia nevében, de egyet gondol s maga veszi el a hajadont. Ezt ezelőtt úgy hívták, hogy - de nem is mondom meg, hogy hogy hívták. Most úgy hívják, hogy egységes pártalakítás.
Nem, ez így nem megy s ebből így nem lesz semmi, vagy isten mentsen meg attól minden békés fejlődést, ami a végén lehet belőle. Az egész mai helyzetet a választástól való félelem határozza meg - viszont a mai helyzetből csakis választással lehet kilábalni. Valameddig ez a mai parlament együtt van, mindaddig együtt van mindaz a rothadt pártvilág, mindaz az elmaradt, de mástól a levegőt is sajnáló öregség, mindaz a magát gyakorlatiságnak hivő alacsonyrendű ügyesség, amelytől éppen a demokráciának kellene megváltania az országot, de hamar, amíg még békésen lehet megváltani. Ezt a társaságot, ezt a rendszert, ezt a rosszindulatú és értetlen elmaradtságot még hozzá is segíteni, hogy a demokrácia cégére alatt újra csoportosítsa, újra szervezze s a kivételes hatalmon fölül még erkölcsi jogcímekbe is öltöztesse magát: ez önfertőzése a demokráciának, melyben elveszti lendületét és termékenységét. Ha annyi ereje sincs a mi demokráciánknak, hogy a maga lábán álljon meg, akkor nem volt joga talpra állani.