Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 24. szám · / · Charmatz Richard: Az osztrák nemzetiségi probléma
Hebbel, a kiváló német költő és filozófus azt írta egyszer Ausztriáról, hogy ez az a kis világ, melyben a nagynak összes erői próbát tartanak. Gondolt pedig a nemzeteknek az államon belül vívott harcára s az így okozott tömérdek nehézség leküzdésének kísérletére. Az egynyelvű közösség előnyeit nem is tudják máshol megbecsülni, csak ott, ahol tarka tömegben élnek egymás mellett és között a népek. Kérlelhetetlen nyomással kényszerít azonban a politika arra, hogy megoldáshoz segítsük a meglévő problémákat s lankadatlan fáradsággal győzzük le az akadályokat és az ellenkezést. A munka nehéz, az út meredek s minden lépésnél új ellenállás és reakció mutatkozik. Ha azonban visszatekint az ember, mégis haladást észlelhet és örömet találhat az eredményben.
1848 óta azért küzd Ausztria, hogy határain belül célszerűen rendezhesse a népek életét, hogy az összességnek erőt és hatalmat, az egyes részeknek fejlődésük minél nagyobb lehetőségét nyújtó intézményeket biztosíthasson. Szenvedély, előítélet és irigység szava igyekezett lekicsinyelni ezt a munkát s olyan színben tüntette fel, mely alig felel meg a valóságnak. Ellenséges tábor mindig kész meghallgatni panaszt és vádakat, rokonszenvezni az elégedetlenekkel s lemondani arról, hogy meghallgassa a másik felet is. De a barátok körében is nagyon gyakori a részletek meglepő félreismerése; zavartalanul burjánzanak a legkülönbözőbb, egymásnak olykor ellentmondó előítéletek. Tartozó kötelesség tehát újra meg újra hirdetni az igazságot, s felülemelkedve a népek és pártok civakodásán, magasabb őrhelyről nézni körül az országban. Megmondotta Deák: aki szabad akar lenni, legyen igazságos. Nos, akik most oly gyakran háborognak az állítólagos «szolgaság», az általuk felfedezett «elnyomatás» miatt, azok annyi igazságosságra sem hajlandók, hogy megvizsgálnák a dolgokat, mielőtt ítélkeznének. Mi egészen más módszert óhajtunk választani: teljes tárgyilagossággal és elfogulatlansággal óhajtjuk vizsgálni a viszonyokat. Vonja le azután saját belátása szerint a következtetéseket az, aki figyelemre méltatja munkánkat. Ausztriának valóban nincs oka félni a jól megokolt ítélettől.
Nézzük először is a statisztikát. 1910. december 31-én élt Ausztriában
9,950.266 német,
6,435.983 cseh,
4,967.984 lengyel,
3,518.854 rutén,
1,252.940 szlovén,
783.334 szerb-horvát,
768.422 olasz,
275.117 román.
Ezt a nyolc népet kell tehát egy egységgé összekötni, de úgy, hogy nemzeti fejlődésük, szellemi és kulturális létük tekintetében lehető nagy függetlenséget élvezzenek. Felületes vizsgálat alapján azt lehetne hinni, hogy ebben a feladatban két összeegyeztethetetlen követelmény foglaltatik. Erről azonban szó sincs. A részek szabad mozgása szilárd és széttörhetetlen kereten belül: nem jelent ez megvalósíthatatlan ideált, olyan cél ez, melyet el lehet érni. Az elmélet és a gyakorlat emberei ebben egyetértenek; csupán azok fordítanak hátat kételkedve, akik már elvileg a megoldás lehetősége ellen vannak. Azonban: milyen eszközöket kell használni, hogy megoldjuk a feladatot; hogy közelebb jussunk a célhoz? Mi az, amit az út megrövidítése érdekében már a múltban megtettek? Mielőtt erre a végzetesen nehéz kérdésre felelnénk, meg kell vizsgálni, mi mindent rejt az a tény, hogy nyolc, fejlődésére, ösztöneire és településére nézve oly tökéletesen különböző nemzet egyszerre igyekszik érvényesíteni igényeit. Épp ez a sokoldalúság ád oly sajátságos karaktert az osztrák nemzetiségi problémának; ez nehezíti meg annyira a megoldást.
Amint maga az állam fokozatosan alakult: lassan-lassan jelentek meg s részben alig néhány évtized folyamán léptek követelően előtérbe azok a nemzetiségek is, melyekkel számolnunk kell. A tizennyolcadik század végén szorosabban véve csak német, olasz és lengyel nép volt Ausztriában. A többi nemzet mind a forradalom küszöbén, vagy még későbben nőtt ki a történelem-nélküliség állapotából. Hogy csak példát idézzünk: a rutének ébredése Galíciában három férfiú tevékenységére vezethető vissza. Ezek akkor ébredtek nemzeti öntudatra, midőn egy rutén népdalgyűjtemény került kezeikhez, mely még hozzá egy lengyel, Zaleski, későbbi galíciai helytartó műve. Már most igen lényeges különbség, ha, mint Svájcban, régi, megszakítatlan, mindig elismert kultúrájú nemzetek állnak egymással szemben, vagy pedig régi örökösök és újonnan felbukkantak vitatkoznak jogokról és kötelességekről. Amíg valamely nép az emelkedés, az érvényesülés kezdeténél tart, addig nem könnyű megjósolni, vajon követi-e majd a forrongás processzusát a szükséges tisztulás. Hirtelen fellendülés után gyakran gyors lankadás jön, sokszor egészen más tendencia váltja fel a kezdetet. Gondoljunk csak - hogy helyes képünk legyen arról, mi volt egykor Ausztriában - Macedónia nemzetiségi viszonyaira a török uralom idején.
A nyelv együtt bontakozik ki a nemzetiségekkel s velük együtt alakul kultúrájuk. Költők és tudósok szeretettel teljes hatása alatt fejlődnek a kifejezés primitív eszközei. A hetvenes években Glaser miniszternek éppúgy, mint egy évtizeddel előbb Lasser miniszternek, az volt a véleménye a szlovénekről, hogy nyelvük még nem elég pallérozott a hivatalos érintkezésben való használathoz. Még a cseh nyelv is, pedig alapja sokkal biztosabb, oly nagyot haladt az utolsó évtizedekben, hogy idősebb embereknek nehezükre esik gyors tempóját követni.
De nem csupán a népek, a maguk egészében, mentek át a keletkezés processzusán; az egyesek nemzeti elrendeződése is csak fokozatosan ment végbe. A politikai jogok fokozatos kiterjesztésével esetről-esetre új néprétegek váltak nemzetiségük harcosaivá: a nyolcvanas években a középosztály, a kisiparosok; a kilencvenes években a munkásság. Egyáltalában nem volt előre megállapítható, vajon hová fog állani A és hová B, vajon melyik nemzetiséghez szándékozik csatlakozni. Külön kellett meghódítani minden egyes lelket s ez a versengés szenvedélyes jelleget adott a küzdelemnek. Az erőszakos rárontás azonban megnehezíti az értelem által vezetett békés nemzetiségi fejtegetéseket. Gondoljuk csak meg, mit jelent az, ha olyan férfiú, mint Springer Antal, az ismert történetíró, azt írhatta «Emlékezéseiben», hogy osztráknak született, jó német gyanánt végzi pályáját, hogy egy szláv nyelvjárás (a cseh) volt anyanyelve s hogy reméli, sikerült neki némi helyet hódítani a német tudományban. Gróf Thun Leó, a sokat emlegetett vallás- és közoktatásügyi miniszter, a Rómával kötött konkordátum alkotója, s legrégibb német nemes nemzetségek egyikéből származott, anyja szász asszony s mégis a csehek mellé állt, bár nyelvükön csak fogyatékosan beszélt. Hasner Leopold, az ismert osztrák iskola-reformer írja feljegyzéseiben, hogy az alkotmányos élet kezdetén német és cseh részről egyszerre ajánlottak fel neki mandátumot; módjában volt tehát vagy az egyik, vagy a másik mellett dönteni. Kaiserfeld Móric, egykor a németek ünnepelt vezére, 1848 decemberében azt írta, hogy születése szerint a szlovénekhez tartozik. Ziemialkovski, a későbbi lengyel miniszter, a kremsieri alkotmányozó gyűlésen «telivér rutén» gyanánt mutatkozott be. Csak néhány nevezetes esetet említünk itt, mert hiszen csak egyes példákat mutathatunk be. Ki-ki maga állapíthatja meg a felhozott tények jelentőségét s azt, vajon alkalmasak-e általánosításra.
Vándorló hajlama és mozgékonysága ellenére mégis csak a földhöz, hazájához, működése helyéhez van kötve az ember. Röghöz kötöttsége lelkében és szellemében gyökeredzik. S mint az egyesek, egész népek is gyökeret igyekszenek verni, saját telkükön akarják felépíteni nemzeti otthonukat. Megelevenedik az uralmi vágy. Nem volna nehéz igazságot tenni, ha a nyolc nemzet minden keveredés nélkül volna települve Ausztriában. Csakhogy úgy egymásba folynak, hogy helyenként a legtarkább vegyes nyelvű foltok keletkeznek. Olykor nemzetiségi szigetek tűnnek fel idegen nyelvű vidéken; majd egy község, kerület, vagy egy tartomány szűk határai között ütköznek egymásba az össze-vissza hányt nemzetiségek. Ausztriának két nagy hivatalos térképén - melyek az anyanyelv szerinti eloszlást tüntetik fel a legutolsó népszámlálás adatai szerint - a nemzetiségileg egységesen települt többé-kevésbé nagy területek egész sora látható. De e területek határai közelében kisebb-nagyobb területek vannak, melyeken 25-50 százalék, néha csak 10-25 százalék nemzetiségi kisebbség gyűlt össze. Előfordulnak ezek délen, ahol németek és szlovének, déli és északi Morvaországban s déli és északi Csehországban, ahol németek és csehek területei érintkeznek. Tirolban élesebb a választóvonal a németek és az olaszok között; ezzel szemben csaknem egész keleti Galícia s középső Galíciának egy része kétnyelvűnek mondható; Bukovina, Szilézia és Isztria pedig valóságos népkeverék. Görzben, Gradiskában és Triesztben megint szlovének és olaszok ütköznek egymásba. Nagy szerepe van annak, vajon történelmi alakulásokról van-e szó, vagy új képződményekről, melyek még nem ébredtek egészen öntudatra, melyekkel szemben még nem tisztázottak a nézetek. A népek helyváltoztatása nem egyszer zavarja meg a régi nyugalmat azokon a területeken, ahol hirtelen idegen nemzetiségi alakulatok keletkeznek. Mert aki rögétől elszakadt, nem mindig alkalmazkodik nemzetiségileg új lakóhelyéhez, mint, mondjuk, Bécsben, ahol kényszer nélkül, a viszonyok ereje révén germanizálás folyik. Már a nemzetiségi töredékek ide-oda szivárgása is izgatóan hat, mert az egyik fél védekezik, a másik jogait reklamálja.
Térjünk most át a népektől az államhoz. Az állam, nemzetiségi vonatkozásban, más most, mint régebben. Ausztriának azelőtt nem volt nemzeti jellege, vagyis, az állam nem folytatott tudatosan nemzeti politikát - sem az egységnek, sem a sokféleségnek megfelelően - hanem a praktikus igények szerint rendezkedett be. Ez rendkívül előnyös volt a németek számára, mely célszerűségi szempontok nyelvüknek kiváltságos helyzetet biztosítottak. Hivatalos szobákban ezt a nyelvet használták, az egyes tagokat ez kötötte össze, ez tette egységessé a hadsereget. Az 1848. év átmenetileg új szellemet juttatott uralomhoz. A népek erőszakosan kértek szót maguknak; kívánságaik jegyzéke hónapról-hónapra nagyobbodott. Előbb csak jogegyenlőséget követeltek, aztán mechanikusan egyforma elbánást. A centralizmusnak helyet kellett adnia a föderalizmus számára. Nagyobb jelentőségre vágytak a tartományok, mint a márciusi forradalom előtt. A forradalmat aztán az ellenforradalom követte. Mikor aztán a februári pátens kibocsátása után újra feléledt az alkotmány, akkor kezdtek a jelenkor Ausztriájának fejlődési vonalai kialakulni, persze csak lassan, étappok szerint. Úgy hozták magukkal a politikai és társadalmi viszonyok a tradíciókkal s a kulturális és gazdasági fejlődésképességgel együtt, hogy a németeké lett az első hely: hatalom, sőt csaknem egyeduralom parlamentben, kormányzatban s így az államban. A nemzetiségek régi hatalmi csoportosulása új alapon diadalmaskodott.
Az évek folyamán azonban más népek is felfelé jutottak s az alkotmányos élet lehetővé tette, hogy hangosan s messzire hatóan beszéljenek. Midőn 1867-ben, a Magyarországgal történt kiegyezés után kibővült és átalakult az osztrák alkotmány: a németek, sajnos, elmulasztották, hogy az állam igényeinek figyelembevételével rendezzék a nemzetiségi jogot s ezzel saját érdekeiket biztosítsák. Amit tettek, nem volt más, mint az egyes népek által az állammal szemben támasztható, alkotmányosan biztosított nemzeti igények általános formulázása. Nem szívelték meg Magyarországnak nemzetiségi törvénye által mutatott példáját. Nem volt ugyan hiány óvásban és figyelmeztetésben, de a német liberálisok, akik a döntő időben hatalmon voltak, mégis elmulasztottak olyan töltést emelni, melynél azontúl megtörhettek volna az ellentétes áramlatok. Nem épült fel előrelátás híján a nemzetiségi jognak a legközelebbi jövő követelményeivel is számoló rendszere. Ausztria átalakítását és kiépítését átengedték a nemzetek és az állam harcának, a napról-napra megújuló izgalmas küzdelemnek. Látni fogjuk később, hogy közben milyen változások történtek. Csak azt akarjuk itt megállapítani, hogy míg az egyes részek befolyásban és jogokban erősödtek, a közösség hatalma gyengült. Megrövidült az állam, mert sem félreérthetetlen törvényt, sem egyenlő erőt nem tudott szembe szegezni a nemzeti önzéssel.
Különböző módon szerepel a kérdésben az állam. A közigazgatás legfontosabb szervét, a hivatalnoki kart az átalakulás processzusa erősen megviselte s mélyen felkavarta: Az abszolutizmus alatt csaknem minden nemzetiség képviselve volt a hivatalszobákban. Azzal azonban, hogy valaki hivatalnok lett: osztrákká vált, aki rendszerint németül hivataloskodott. Ezért általában német beamterekről beszéltek s olykor a németség terhére írták az abszolutizmus nyomását. Az abszolutizmus feudális, földesúri intézményeinek idejében azonban aránylag kicsi volt az állami hivatalnoki kar működési köre s közvetlen érintkezése a néppel csekély, 1848 után ez megváltozott. A felsőbbségi elvet érvényesítő kormány hatalmi körét kiterjesztette s jelentékenyen megszaporodtak a nép és az államhatalom érintkezési pontjai. Nagyon természetes, hogy az egyes helységek lakosságával a hivatalnok a felek nyelvén érintkezett, melyen értenie kellett, éppen úgy, mint ahogyan magát is meg kellett értetnie. A felfelé törekvő nemzetiségeknek ez nem volt elég. Minden egyes nép, a legkisebb is, minél több hozzátartozóját igyekezett biztos állásban elhelyezni. A nemzeti önérzet igyekezett a maga nyelvének érvényesítése számára minél nagyobb teret nyitni. Minden egyes nemzetnél nemcsak a külső, hanem a belső szolgálati nyelvnek is másnak kellett lennie, tekintet nélkül arra, milyen hatása van ennek a nyelvi változatosságának az egész közigazgatásra. A harc célja tehát kettős volt: hivatali állások és hivatalos nyelv. Milyen viharos volt a küzdelem, milyen izgalmas és tomboló a harc!
Ausztria organizációja a koronatartományok autonóm területeire oszlik. Ezek az állami közigazgatás szempontjából is külön egységek, kivévén Vorarlberget, mely Tirollal; Görzöt, Gradiskát és Isztriát, melyek Trieszttel vannak összekapcsolva. A beosztás tehát nem igazodott a nemzetiségi viszonyokhoz, melyek csak a múlt század elején kaptak jelentőséget, hanem a történelmi fejlődéshez. Részben gyakorlati követelményeknek is hatásuk volt a királyságok és országok alakulására. Célszerű és szükséges voltuk ma már vitás. Vannak, akik a meglévő rend fenntartását helyeslik, mások szerint ez a beosztás időszerűtlen és zavaró. A nemzetiségek éppen az egyes országokban ütköznék erősen egymásba. Stájerországban, Karintiában és Krajnában németek és szlovének állanak szemben; Triesztben, Görzben és Gradiskában szlovének és olaszok; Tirolban németek és olaszok; Csehországban és Morvaországban németek és csehek; Galíciában lengyelek és rutének, hogy a trieszti kis német minoritást és a dalmáciai olasz kisebbséget ne is említsük. Isztriában szlovének, szerb-horvátok és olaszok szoronganak 12.000 német mellett; Sziléziában németek, csehek és lengyelek vannak összezsúfolva; Bukovinában németek, románok, rutének és lengyelek egymásra dobálva. Ezek a közösségek súrlódásokat és összeütközéseket okoztak. Nemzetiségi harc tombolt az osztrák tartományok legtöbbjében s a bécsi reichsrátig szórták szikráikat a felcsapó lángok. S épp úgy, mint a legtöbb tartományban, nagyon sok községben is két vagy több, egy fedél alatt élő s politikai szabadság élvezetére vágyó nemzetiség találkozott. Már a közigazgatás, önkormányzat és területi összetartozás legalsó fokán is harcok voltak tehát s különösen lármás és heves harcok olyankor, ha arról volt szó, hogy az egyik, vagy a másik nép hozzátartozói jutnak-e hatalomra.
Láttuk eddig, hogy mily különbözően fejlődött nemzetiségek állanak egymással szemben s hogyan kell ősi helyeiket védelmezniök a kulturálisan legfejlettebbeknek a többiek vágyaktól hajlott támadásai ellen. Ráeszméltünk a települési viszonyokból eredő nehézségekre. Észrevettük, hogyan alakult át lassanként az idők hatása alatt alkalmazkodva a nemzetek igényeihez s népállammá válva, a régi, nemzetiség-nélküli s mégis német színezetű egységes állam. Megtudtuk végül, mily kévéssé egyezik Ausztria beosztása a nyelv szerinti eloszlás térképeinek vonalaival. Sokféle forrásból erednek tehát a panaszok; a legkülönbözőbb motívumok egyesülnek. Figyelembe kell azonban venni még egy körülményt. A nemzetiségi harcra nemcsak a jelennek van határa; igen gyakran a múlt határozza meg a harc karakterét. Az előretörő, felfelé haladó nemzetek a jelennel rendszerint a múltat állítják szembe. Romantika űzi őket, ád nekik lendületet. Csakhogy a történelem többnyire költészetté válik; a késő ivadékok az idők forgatagában csak azt veszik észre, amit csillogónak s szeretetre méltónak látnak. Mámorosan időznek ott, ahol csúcsra ért egykor a nemzetiségi fejlődés, nem gondolva csalódásokra, hanyatlásokra, süllyedésre. Így lépnek fel a jövővel szemben a múltból hozott igényekkel. A kisebbségek közjogi akciói sajnálatosan fokozzák a kívánságokban való telhetetlenséget s az elégedetlenséget az elérttel és az elérhetővel.
A népek mindezeken felül aggasztóan változtatják nézeteiket és ideáljaikat. Amíg a hatalomért küzdenek, míg, mint kisebbség, bizonyos szervezet kereteibe illeszkednek: az igazságosság parancsára hivatkoznak. Jelszavuk nem az elnyomás, hanem mindeneknek felszabadítása és szabadsága. Mihelyt célt érnek, mihelyt teljes többségre jutnak, gyorsan elfelejtik, milyen rossz volt hátul lenni. Most már kíméletlenül falhoz nyomják azokat, akik előbb urak voltak. Csehországban is tapasztalni lehetett ezt - hogy csak egy példát említsünk. Mennyire más volt a csehek viselkedése, mikor még a kisebbségben voltak a Landtagban s mennyire más, mikor a többség hatalmát kihasználva uralkodtak a németek felett, 1871-ben még ők maguk készítettek tervezetet egy nemzetiségi törvényről, mely hivatva lett volna Csehország mindkét népét egyenjogúsítani s nemzetiségi kúriák révén védeni a Landtagban. Később persze tudni sem akartak a csehek nemzetiségi kúriákról s a másik fél hasonló védelméről.
Kezdetben volt az idealizmus. A kis népek ébredése megmozdította az ausztriai németek szívét, készségesen nyúltak hónuk alá s résztvevően állottak oldalukon. A szlovének első fegyverlövései a németeknél szimpátiával találkoztak. Népdalaik gyűjtését János főherceg, a későbbi frankfurti Reichsverweser kezdeményezte s néhányat közülük Grün Anasztáz fordított le aztán bensőséggel: teljesen németre. A csehek öntudatra ébredése Csehország német költői, Hartmann Móric, Meiszner Alfréd, Uffe, Horn és a többi között élénk lelkesedést keltett. Kölcsönösen összekötő szálak fonódtak. A gyengét védte az erősebb, nem sejtve, hogy később őt fogják részvét nélkül támadni. Milyen nyersen, milyen csúnyán, mennyi mérgezett nyíllal, gonosz gyanúsítással, bántó rágalmazással vezették a harcot! Nem csoda, ha sokan visszataszítónak találták. Elkeseredve mondotta Grillparzer, hogy a humanizmustól a nacionalizmusig jut s innen a bestialitáshoz vezet az út s csalódva írta Bauernfeld:
«In irgend einer Form beschränkt verkehrt, verdreht
Und stolz darauf, man nennt's die Nationalität.»