Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 24. szám · / · Babits Mihály: Ignotus versei
Ekként Ignotus költészetében fejlődést kell látnunk, nemcsak formai és műfaji szempontból, hanem ami a formával s műfajjal szorosan egybefügg, az átélés intenzitásának és mélységének szempontjából is; s e huszonhat évet ölelő verskötet ezt a fejlődést meggyőzőn mutatja. Az érzéstémák mélyülnek és súlyosodnak, a formák komolyodnak és szélesednek a nyelv titkos s keserű melankóliája mind intenzívebb lesz. E fejlődés csúcspontját éri azokban a versekben, ahol a költő az ifjúság túlsó partjairól visszatekinteni látszik, mintegy elérve «a vénség szikkadt kréta-szigetét» - mint ő maga mondja. E költészetnek kezdettől fogva kissé fanyar hangja; a fölényes, megértő és keserű értelem, sőt, maga az érzéki lobogás is nagy tudatosságával, tehetetlen és makacs lángolásával, nem az első ifjúságban otthonos vonások: e költészet karaktere a koraősz piros lombos határán mintegy hazaérkezett. Ezért oly mélységes hatásúak az Ignotus Utolsó versei, kivált a Tavaszi Bor, ez a páratlanul intenzív és nagylendületű leszámolás az ifjúsággal és Változatok Szemjátékra, mely már műfajilag is ritka és örömmel látott tünemény a magyar poézisben, s az objektívebb hangú angol lírára, Browning némely versére emlékeztet. E költeményeket írójuk intelligenciája, kompozíciójuk szélessége, művészi kivitelük érettsége, s érzelmi túlfűtöttségük egyformán magasra emelik a mai magyar költészet átlaga fölé.
E versek egyszersmind önnön intenzitásukkal mintha magukat cáfolnák: aki írta őket, még nem érkezhetett, végleg «a vénség szikkadt krétaszigetére». Ignotus, a költő, semmivel sem látszik öregebbnek bennük, mint a 26 évvel ezelőttiekben. S egyáltalán, az egyetlen kifogásunk e gyönyörű verseskötet ellen (azonkívül, hogy nem teljes) az, hogy a költő szinte egy veterán poéta pózában jelenik meg benne: önantológiát csinál, mintegy leszámol saját költészetével, testamentumot ír. Talán arra gondol, hogy működése lassankint egészen más terekre irányul. De mi azok közé tartozunk, akik mindig sajnálták, hogy Ignotust az évek folyása a tiszta költészettől idegen útra terelte. Mi itt érezzük őt legnagyobbnak.
Mindenesetre ez a könyv a magyar poézis maradandó dokumentuma. Meg kell még említenem, hogy külső kiállítása méltó tartalmához, egy csöppet sem háborús, s a kötetet nemcsak a szavak, hanem a betűk pompájánál fogva is a leggyönyörűbb karácsonyi ajándékká avatja.