Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 24. szám · / · Babits Mihály: Ignotus versei
Ignotus hamar megérezte, hogy komolyabb nyelvet, súlyosabb formát kíván ez a költészet, mint a Heinéé, s mind ritkább lett nála a Heine műfaja, mely eleinte majdnem kizárólag uralkodott. A költői formák másik nagy minta-adója nálunk abban a korban Arany volt, s Ignotus is igen komolyan megjárta az Arany iskoláját. Természetesen, ég-föld választja őt el Aranytól; de mégis tőle tanulta a magyar nyelvnek valami sajátosan komolyabb, plasztikusabb hajlítását, mely súlyt ad az érzelmeknek és visszhangoztatja a lélekben a komolyabb húrokat is, mint mélyhangú hangvilla. Ez az Arany-hatás (mely a legrégibb darabok némelyikén, kivált a Mater Dolorosán, már érezhető, s még a Tavaszi Borban is visszacseng), vérévé vált, pikáns színt adva költészetében az Aranyéval oly erősen ellentétes tartalomnak; s részét teszi Ignotus vers- és nyelvművészetének, melyet éppen ily pikáns ellentétek avatnak újjá és tökéletessé. Egy heinei fordulat, egy Arany-ízű plasztikus és tömör kifejezés, egy modern értelemmel átitatott, tudáson keresztülszűrt kép, és néha rá egy-egy gondolatilag komplikált, s igazi ignotusi szofisztikával mesterkélt sornak fűszere: mindezek együtt gyakran oly mély, érdekes és teljesen modern összhangba olvadnak, mely ellenállhatatlan hódít meg bennünket. Csodálatos dolog! Ugyanaz az Ignotus, ki prózájának művészi és magyar csengését oly könnyen és szívesen feláldozza a komplikált gondolatnak, versben mindvégig művészi és magyar tud maradni, igazában a vele egykorú verselők közül talán a legegyénibb nyelvművész.