Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 24. szám · / · Babits Mihály: Ignotus versei
Bár Ignotus e versekben az érzéki szerelem érzéseit tudatosan teljes amoralitásukban mutatja be, mégsem lehet könyvét erkölcstelennek mondani. Éppen ez a tudatosság menti meg az erkölcstelenségtől: nem erkölcstelen, mert fájdalom van benne. A vágy, a bűn, egész pompájában jelenik meg nála; de egész pompájában is keserű ízű. A költő tudatában van szerelme minden átkának, veszedelmének, furdalás égeti, nem önmagáért, hanem a nőért, akit sajnál és mégis kegyetlenül szeret. Hiába csitítja és hűti ezt az érzést («Hallgass, bolond vagy, lelkiismeret - Látod: szeret és boldog, hogy szeret») - a szánalom érzése el nem csitítható, s minduntalan kitör sokszor a legmelegebb hangokon:
Rossz óra volt, amelybe lettél,
Amikor énnekem születtél.
Ez a szemüveg - mely a költő elé mindegyre saját gyöngeségeit, s legmélyebbnek ismert ösztönének moráltalanságát nagyítgatja - a rezignált nihilista szemüvegévé lesz, mihelyt viselője annyira meg van győződve az Értelem harcának gyengeségéről és hiábavalóságáról a vak ösztönök ellen, mint Ignotus. Így szembesedik az ő költészetében az erős érzéki szenvedély a fölényes, keserű, kissé talán gúnyos, (szkeptikus és megvető) intelligenciával s e két ellentétes motívum találkozása adja meg e költészetnek sajátos, fanyar ízét. Mindenütt érezzük ezt - néha mintha a költő kilépne önmagából s elcsodálkozva a saját ösztöneinek hitvány eredetén, vakságán és céltalanságán, megvetéssel vonná meg a száját:
Milyen furcsa hogy ez nagy dolog,
Hogy az éltem e körül forog.
Cenk a lélek, oktalan a vér:
Én mit érek s az élet mit ér?