Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 24. szám · / · Babits Mihály: Ignotus versei
Mi tartja meg e szkepszis hideg leheletében az érzelmi hatást, az élet melegét, a poézist magát?
Először is: e szkepszis lehelete nem hideg. Az ész szkepszise szomorúságot fakaszt a temperamentumon át, könnyeket fakaszt, s a könny sohasem hideg. Politikai prózában hiánnyá válhatik a határozatlanság s rezignáció, melyet a szkepszis szül, mely ellensége a meggyőződésnek, s a beretvaéles logikát mintegy önmagának gyilkosává teszi. De versnek éppen ez a rezignáltság, ez a mindenbe belátás, mindenről lemondás adhat különös, fanyar ízt, melankóliát. S ezt a szkeptikus melankóliát gyakran érezzük Ignotus versein.
A másik nagy erő maga a mély érzés, mely felásatik és kimeztelenedik előttünk, s mely a szkepszis késével lehántva s leegyszerűsítve bár nemtelen és megvetett gyökereiig, azért mégis csak megvan, sőt annál jobban föltárja rejtett erejét, mint a földalatti gyökér, mely hitványabb talán, vékonyabb, dísztelenebb (piszkosabb) a díszelgő szárnál - de annál erősebb, szétszakíthatatlan.
Vegyük észre, hogy itt egy abszolútum van, amivel e mindent felbontó, mindent gúnyoló, mindent relativitásaiban tekintő Értelem nem tud mit csinálni: a gyökér.
Ignotus költészete majdnem kizárólag szerelmi költészet, s a csupasz és dísztelen gyökér, melyet metsző szkepszisének teljes illuziótlanságával meglát minden szerelmi érzés földalatti alján: a gyönyör ős vágya, az érzékiség, e vak zsarnok kívánságai; a kéj, mely néha szinte úgy tűnik fel, mint az egyetlen abszolútum e relatív világban, az egyetlen cél, öncél a millió és millió dolog közt, melyek csak egymás céljai s így végelemzésben céltalanok.
A szerelem e sötét gyökereinek pszichológiája igen mély és szuggesztív Ignotus-verseiben; az újabb magyar lírában nem is ismerek könyvet, melyből az érzéki szerelemnek oly megragadó s az intellektualitás finom fátyolán át is mélyen spontán kifejezése szólna. Finom és átszellemült érzékiség reagál itt minden érzéki benyomásra, oly érzékenyen és hajszálfinoman mint a legdrágább műszer, a legcsekélyebb ingerekre is a reakció végtelen változatosságát tudván kifejteni. (Van egy verse, a legszebbek közül, Változatok szemjátékra a címe, ahol egy ismeretlen leány egyszerű látása, tekintete az érzelmeknek egész zenei skáláját, futamait váltja ki a költő lelkéből.) S a tudatosság, a sötét és hitvány gyökerek tudata nem hűti le az érzést, az érzékenységet: inkább aláfűti valami keserű izgalommal, a céltalanság és moráltalanság e sötét és mindig jelenlevő belátásával, amelytől a vágyak színei csak annál sötétebben és parázslóbban égnek. Olykor szinte tragikussá izzik ez a színezés, az ösztön mindenhatósága, a küzdelmeink semmisége keseredik a vers mélyein: mint a gyönyörű nádas-balladában:
«Gyere mellém. Úgyis minden hiába!»