Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 24. szám · / · Babits Mihály: Ignotus versei
A Józanság, a Kétely, egyik alapvonása Ignotusban a költőnek éppúgy, mint az írónak, a gondolkodónak. Csakhogy prózában a politikai helyzetek és emberi viszonyok elemzése közben, a dolgoknak ez a szkeptikus minden oldalról való nézése (mert a kifelé irányuló emberi attitűd minden oldalról nézve más és más) a stílusnak és gondolkodásnak szinte szofisztikus vagy talmudisztikus komplikáltságát eredményezi, amely sokszor bántóan kuszálja e prózát - versben azonban, ahol belülről kell nézni az embert, önmagát - nem attitűdöt többé, hanem érzést - a szkepszisnek ugyanezen ingere épp ellenkezőre vezet: végső illuziómentes egyszerűsítésre, lehatolni az érzés kiábrándító primitívségű gyökeréig, nem nyugodni, míg meg nem tapintjuk, mily hitvány, szinte állatian vak és szimplex ösztönökből állanak elő még a legkomplikáltabb embernek legkomplikáltabb, legmagasabbrendű érzései is.
Ez az ősien s állatian egyszerűig való visszaérkezés teszi lehetővé, hogy Ignotus verse művészileg egyszerű (könnyű, szárnyaló, sima) tud maradni, míg prózája minduntalan göröngyökbe ütközik és útvesztőkbe téved. Az az agyafúrtság, ami a prózában teher és szofisztikus encombrement, a versben csak finom fűszerként jelenik meg (mint pl. az ilyen sorokban: «Én vagyok a te, akit földobok».) De alapja mind a kettőnek egy: ugyanazon rezignált értelmességnek szkeptikus, illúzió nélküli tekintete, józan és kétkedő fölény az érzelmek közt éppúgy, mint a gondolatok közt.