Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 24. szám · / · Nagy Zoltán: Baráti kalauz
Mielőtt búcsút mondanék az olvasónak, aki türelmesen eljutott idáig a fecsegő ciceronéval, szeretnék még egyet-mást a Tóth Árpád verseléséről is mondani és sajnálom, hogy nem sikerült ezt a cikket olyan rövidre fogni, mint szerettem volna. De így is kérnem kell még, hogy legalább egy dolgot elmondhassak abból, ami ebbe a fejezetbe tartoznék.
Tóth Árpád az a költő, aki megérdemli a poeta doctus nevet. Képzett filológus, esztétikus, a költői mesterségnél szóba kerülő minden kérdésnek tudományos ismerője; hogy mily bravúros verselő, azt versei és különösen műfordításai mindennél jobban bizonyítják. Bármit látunk is tehát nála, mondjuk a verselés terén, mindig tudnunk kell, hogy az nem véletlen, nem a dolog könnyebb végének a megfogása, hanem a költő meggyőződése szerint a legjobb megoldás. Ha tehát a verselésnél azt látjuk (s ez az, amiről szólni akarok), hogy minden eddigi magyar költőnél nagyobb teret enged az enjambementnak, tudnunk kell, hogy ez neki költői meggyőződése. Erről véletlenül tárgyi bizonyítékom is van: alkalmam volt olvasni egy levelét, melyben ezt az elvét röviden kifejti. A magyar verselés fejlődése érdekében szükségesnek tartja az enjambement bátrabb használatát, mint ahogy eddig tették költőink. Hivatkozik a magyar művészi verselés elismert elméleti és gyakorlati mesterére: Arany Jánosra, aki öregsége idején már ebben az irányban halad és különösen a Bolond Istók második énekében már meglehetős szabadsággal kezeli az enjambement-t, mindenképpen hasznára a versnek, melynek új szépségek lehetőségeit adja. Ezek az új lehetőségek főképp a rímekre vonatkoznak: az által, hogy a mondatot a verssor végén másutt törjük meg, mint eddig legtöbbször tették, új rímek megzendítésére van alkalmunk, ami a rímelés szépségének legfőbb titka. Különösen elérhetjük, ami a magyar nyelv törvényei szerint az eddigi verselésben a legritkább esetben fordulhatott elő, hogy jelzők (melléknevek) kerülnek a sor végére és így frissíthetjük fel az eddig túlnyomóan főnévi rímek kezdődő monotóniáját.
Hozzáteszem még ehhez a mindenképp helyes okfejtéshez, hogy a magyar rímelés újabb, a szükségszerű fejlődés folytán előállott gazdagsága is kívánatossá teszi ezt az újítást. Az újabb magyar verselők mindinkább súlyt fektetnek a gazdag és tiszta rímelésre; az asszonancia kezdi ki nem elégíteni a magyar fül zenei érzékét. Már igen sokszor találunk, jó verselőknél úgyszólván minden versben néhányat, három, sőt, több szótagból álló rímeket. Már most az a veszély fenyeget, hogy ezek a gazdag és tiszta rímek, ha a mondatnak, vagy egy önálló részének végén jelennek meg, ahol a hangsúly és az utánuk következő szünet is erősíti lendületüket és zenei hatásukat, túlságos élesen fognak megcsendülni. Az enjambement mellett ez a veszély orvosolva van: a rím után nincs szünet, a hangsúly a következő sorba tolódik és így a recitáció simán siklik keresztül a rímes szótagokon, kellően hangfogózva a rímek csengését.
Én azt hiszem, hogy a magyar verselés egy újabb fejlődésével állunk itt szemben, amely, nekem legalább úgy tetszik, igazolható a verselés történetében megnyilvánuló fejlődés irányával is. A vers-ritmusnak és a gondolatritmusnak egymáshoz való viszonyára gondolok itt. A verselés kezdetlegesebb korában a két ritmus együtt halad, egymást segítik, mert szükségük van még segítségre. Igen régi verselési mód az, ahol a gondolat-ritmus adja meg a vers ritmusát, ahol tehát a két ritmus teljesen összeesik, azonos, mint az ó-héber költészetben. Magasabb fejlődési fok előtt állunk ott, ahol a két ritmus már különvált ugyan, de még mindig párhuzamosan halad: a gondolat ritmusa lépést tart a vers ritmusával, egy zenei ütembe vagy ütemcsoportba egy egész gondolat (mondat) vagy annak egy megkülönböztethető, önálló része esik: a két hangszer uniszónó viszi a dallamot. Ilyen az eddigi magyar verselés is, különösen az úgynevezett hangsúlyos versmértéknél, még Arany Jánosnál, legművészibb mesterénél és azóta is. A magyar verselésnek ez a törvénye kihatott a magyar költők nyugat-európai versformáira is, már nagyobb egységeket, sorokat véve alapul: a költők kerülik az enjambement-t. Azokban a költészetekben azonban, melyekben a verselés művészete a legmagasabbra emelkedett, az ó-görög és az azon alapuló (horatiusi) latin versmértékeknél, a gondolat és a vers ritmusa már teljesen különvált, már verselési hiba, ha összeesik: a gondolatritmusnak törni kell a versritmust (vagy megfordítva, ami mindegy), a láb vége lehetőleg szó közepén van, a cezúra a verslábat is kétfelé metszi; a két ritmus egymásra való hatásában újabb ritmust ad, amint két hang találkozása újabb hangot adhat: a zenei harmóniákhoz hasonlítanám a verselésnek ezt a fajtáját. Ezt a hatást várom én az enjambement elfogadásától, a gondolatritmusnak a vers ritmusától való teljes különválását. Ez a különválás önmagában természetesen nem elég: meg kell találni a kellő távolságot, amely a két ritmus lépései közt legyen, a két ritmusnak úgy kell egymás mellett haladni, összefonódni és újból elválni, hagy ebből megint ritmus legyen: nem elég, hogy a vers már nem uniszónó énekel, kell, hogy a különvált szólamok harmóniában olvadjanak össze.
Ez még legnagyobb részben a jövő zenéje, de alkalomszerű volt ezt épp itt, Tóth Árpáddal kapcsolatban elmondani, aki legöntudatosabban kezdeményezi és eddig is teljes sikerrel alkalmazza az enjambement-t, az első lépést.
Ez a cikk még költői pályája elején mutatja a maga módján Tóth Árpád költészetét, meggyőződésem szerint még a delelőn jóval innen. A fejlődés irányait jelezni próbáltam, lehet, hogy későbbi pályája igazolni fogja azokat, de az is lehet, hogy teljesen új erek fogják gazdagítani költészetének egyre mélyülő folyamát. Egy bizonyos: Tóth Árpád a művészet magas csúcsait járja már és útja még mindig felfelé visz.