Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 24. szám · / · Nagy Zoltán: Baráti kalauz

Nagy Zoltán: Baráti kalauz
Tóth Árpád két verses könyvéhez.
2.

Tóth Árpád tősgyökeres debreceni ember. Nem változtat ezen, hogy véletlenül Aradon született; mert apja, anyja, minden pereputtya, mint Debrecenben mondják, ebben a városban élt, maga is itt töltötte gyermek- és ifjúkorát, azután is ide járt haza.

A Tóth-nemzetség ősi idők óta nagyon elterjedt Debrecenben. Ez az ága leginkább kézműveseket adott a hajdan híres városnak: az ősök legnagyobb része a guba-csapó mesterséget űzte a Csapó-utcában, mely ettől a mesterségtől is kapta állítólag a nevét. A kézmíves ősök utóda tehát nem véletlenül írja:

«Útbafáradt vén legény
Estimája... dédapám
Énekelte még, szegény,
Vándorútján hajdanán:
Útvigyázó szent kereszt!
Vándor míves esdekel...»

(Este a temetőn.)

A hagyomány szerint szorgalmas, tisztességes mesteremberek voltak, csak egy fajzott el közülök: híres vőfély és lakodalmi hívogató, rigmusos felköszöntők nagy tudója, ennek megfelelően nagy korhely lett, akiről azt beszélték, hogy rigmusainak egy részét maga csinálta. Volt tehát versfaragó ember is a családban.

De közelebbi és valóságosabb kötelékek fűzik a művészethez Tóth Árpádot az apja révén. A Tóth Árpád apja, Tóth András, szobrász. Művészi tehetségének mértékéről ma már nem igen tudunk fogalmat alkotni magunknak, mert a sors megtagadta tőle a hozzá méltó alkotásokhoz az alkalmat. Hallottam egy szobrász-kortársától, hogy fiatal korában a legtehetségesebbek közé számították és fényes művészi pályafutást jósoltak neki. Csakhogy az emberekkel való bánásmód művészete és az ehhez szükséges önmérséklet fiatal korában még kevésbé fértek meg szilaj temperamentumával: mondják, hogy egyszer lécet fogott mesterére és távoznia kellett.

Hazament előbb Aradra, négy év múlva Debrecenbe és szobrászműhelyt nyitott. Aki ismeri Debrecent ma, az fogalmat alkothat magának arról, hogy mi lehetett egy szobrászművész sorsa Debrecenben ezelőtt harminc egynéhány évvel. Debrecen szobrászatáról tudomásom szerint csak Arany János emlékszik meg egyszer, megírván róla, hogy az ő idejében «vászonpipán túl még nem baktata». E fényes múlt után, úgy látszik, hanyatlás állott be. Ezelőtt harminc évvel, azt hiszem, már vászonpipát sem csináltak Debrecenben. Tóth András épületdíszeket, gipszöntvényeket csinált: a művészből jórészt iparos lett, de a művész sohasem aludt el benne egészen, hanem keserű daccal küszködött a képzelhető legalkalmatlanabb környezetben végzetével. Java férfikorában megint tanulásra adta magát: beállott a mesteriskolába. Két évig dolgozott itt, néhány allegorikus szobor az igazságügyi palota homlokzatán dicséri újból izmos tehetségét. Temperamentuma megint gáncsot vet neki, újból félbe kell hagyni a megkezdett munkát. Visszatér Debrecenbe a családjához és mire lassanként - megfehéredik a haja és művészszakálla, mindjobban meghasonlik az emberekkel.

Ebben a házban nőtt fel Tóth Árpád, művész házában, meghasonlott művész házában, egy korlátokat nem ismerő temperamentum és ellenmondást nem tűrő akarat árnyékában. Ez az árnyék nem maradt hatástalanul a gyermek fejlődésére. Az apa kemény akaratával szemben a gyermek akaratának hajlékonynak kellett lenni, a mindenkor kész elhatározások feleslegessé tették, hogy valamiben ő is határozzon, a fellebbezhetetlen apai szóra csak hallgatás lehetett a válasz. Hallgatag, habozó és hajlékony lélek lett így Tóth Árpádból, aki szívesen lemond arról, hogy valamit akarjon, akinek teher, ha valamiről határoznia kell, aki legszívesebben mindent úgy hagy, ahogy van vagy ahogy mások elrendezték.

A szobrászműhelybe szívesen járt: ki ne űzte volna gyermekkorában apja mesterségét? Maga is mintáz, később rajzolgat, mind nagyobb élvezettel. Mi leszel, ha megnősz? Százszor kérdik minden gyerektől. Tóth Árpád lassanként így felelt magában erre a kérdésre: művész! A gyermek és ifjú Tóth Árpád festőművésznek készült.

Ady Endréhez írt versében írja Tóth Árpád:

«De lásd, ős Debrecenben él s kora ősz már s roskadt
Egy szobrász, kit szerettél s ki nagyokat akart ott
És akit meg se láttak, bár választott magyar volt
S ki estve, szomorún, most nagyokat borozgat.
Az ő fia vagyok, az ő vére és teste...)

A szobrászműhely benyomásai, a mintázás és rajzolás technikája, a szobrász és festő látási módja világos nyomokat hagytak Tóth Árpád költészetében. Néha csak a kifejezés módjában villan ez meg, a versnek legkülső rétegében, de néha mélyebbről sugárzik elő. Például a szélről ír és íme, a szelét egyszerre úgy látja, mint a szobrász vagy a festő: a tárgyakra gyakorolt hatásában, ahogy a festő például egy irányba hajló falombokkal érezteti a szelet. A tavaszi szélről szól, «mely most testhez feszíti az asszonyok ruháját.» (Mintha a szobrászat egy problémája is beleszólna itt öntudatlanul az elképzelésbe: a drapéria-mintázás, mikor a ruha alatt éreztetni kell az aktot.) Másutt ugyancsak a szélről mondja: «a blúzokon kecses redőt nyom ujja». Az agyagmintázás technikája ez. Egyszer egyenesen a szobrászműhelyben találja meg a legmegfelelőbb képet:

«S mint finom újju szobrász, élveteg
Gyúr illatos viaszból furcsa aktot,
A lelkem lomhán és bizarrul alkot
Filigrán és búja reményeket.»

(Intérieur.)

A festő még gyakrabban áttetszik a költői kifejezésen. Nemcsak ott, ahol egyenes vonatkozások vannak, mint például ezekben:

«Uj rajzlapját kifeszíti az égen
A hajnal, a nagy impresszionista...»

(Hajnali szerenád)

«Vak táj, a légbe festve bús korommal...»

(Bús sóhajtás.)

«Emlék! sok drága szénrajz avatag íveken...»

(Duruzsoló tűznél.)

Ezek még csak külsőségek. Csak épp arra mutatnak, hogy mik jutnak leghamarabb eszébe. De sokszor mélyebbről sugárzik elő a festői látás: olyanokat vesz észre, amit csak a festő vagy rajzoló szeme lát meg; érezzük a skurcot, a vonalakban való látást; a tájat síkban látja, mintha vászonra akarná átvinni.

Szűrcsölte a teát s át gyermeteg szemén
Tréfás árnyat vetett a fordult talpú csésze...»

(Légyott.)

«És túl lombok cikk-cakkján apró falú fehérlik
És túl fehér falun cikk-cakkos kicsi hegy...»

(Derű?)

«Már ágai közt az arany napot
Nem tartja...»

(A fa.)

«A bú tükrére hajlik lelkem
Mint csonka tönk ferdül az éji tóra...»

(Déli derű.)

Vagy még mélyebbről jön ez a hang, az egész vízió olyan, mintha képzőművész víziója volna:

«Távol hegy rémlett, kettős lomha kúp,
Mintha egy roppant teve púpja lenne
S a holdat vinné, sárga nagy batyút...»

(Vizió a vonat ablakából.)

«Oh az az éj, nagy fekete lován,
Lobogó, fehér felhőburnuszával,
Mint komor arab üget tétován...»

(Ugyanott.)

«S őrt áll az udvaron az éj, a roppant néger
A mondhatlan magasba, hol titkok mélye kékell,
Varázslámpát emelve, a tiszta sárga holdat.»

(Lámpafény.)

Különösen az utóbbi kép monumentalitása meglepő. Szobrász képzelheti így az éjt.

Csakhogy Tóth Árpád nem áll meg a festő vagy szobrász víziójánál: a víziót már a költő írja le, olyan eszközökkel valósítja meg, melyekkel csak a költő rendelkezik, cselekvéssel toldja meg, megszólaltatja a víziót és reflexiókkal segíti a szuggesztív hatást. Például egész grafikus tájleírással kezdi, aztán így folytatja:

«A régi mester megkopott művét
Ragyogni szítja most az uj lazur
A vén világba zárt örök szívét
Feldobogtatja nékem most az Úr!»

(Téli verőfény.)

Másutt:

«S a bánat halkan így szólt hozzám: látod...»

(Séta az alkonyatban.)

«S szivemben akkor halkan arca dőlt
A méla bánat s kék kösöntyűs kontyát
Megbontva, sírt a sűrűdő sötétben...»

(Ugyanott.)

A festői látással, a költő szemének ezzel a mondhatni képzőművészeti nevelésével függhet össze a Tóth Árpád képeinek sajátságos realizmusa is. A képzőművész mindig a természet után dolgozik; nem nagyon fontos, hogy milyen a modell, de az fontos, hogy tényleg a szeme előtt legyen. Tóth Árpád nem megy képekért távoli elysiumi mezőkre, a körülötte lévő tárgyak adják leginkább a képei anyagát, a triviális élet mindennapi zaja elég neki sokszor ott, ahol mások a szférák zenéjéről álmodnának. Tóth Árpád semmire sem mondja, hogy «nem költői».

«Kábultan füsttől s éji zajtól
A nedves karikákat néztem,
Miket a pohár talpa rajzol
A márványos, hűs asztalszélen.
Az utcára kék fény omolt ki,
Künn lucskos, sötét kocsik álltak...»

(Ősz.)

«S egy este majd, míg ugy mered sötéten
Rám sok nyűtt emlék, mint hol búsan éltem
Tört bútorok az olcsó, vak szobában...?)

(Kincs.)

«S összeszorított foggal tűröm, hogy könnyekig hat
Egy távoli, kántáló, borbélyos bariton...»

(Sóhaj.)

«Ki ócska szókkal bús borbélylegények
Kezéből a revolvert kiveszed:
Furcsa patkányok, fussanak szegények -»

(Ó, vigasz!)

Goethe valahol így jellemzi az igazi költőt: nem az aki kigondol valami költőit és azt megvalósítani igyekszik, hanem aki költőivé teszi a valóságot.

Ezzel mintha ellentétes lenne képeinek egy másik csoportja, mely egzotikumokban bővelkedik. De ellentétről szó sincs. Az egzotikumokat a festő színpompára vágyó szeme hozza elébe, de a rajz, a kivitel itt is reális. Mennél szűkebb, kicsinyesebb környezetben folyik az álmodozó természetű ember élete, annál inkább viszik álmai a színes egzotikus tájak felé; mint ahogy ha sokáig nézzük a piros színt, lehunyt szemmel zöldet látunk utána. Tóth Árpádnak napkeleti képek tűnnek fel álmaiban, az öntudat alól az iszlám világít elő rejtett északi fényként:

«Mint nyugvó úrnőt piperéz remegve
A néger rabnő lágy s illatos ujja...»

(Esti szonett.)

«A nagyszerű és komoly fák alatt
Sötét arcát kegyetlen és szép öklére hajtván,
Szunnyad a bánatom, mint este a szfinx alján
A fantasztikus és fáradt arab...»

(Őszi alkonyat.)

«Szeptember szép szultánja, Ősz, pompás, buja zsarnok,
Már vár a hódoló táj; a zöld és elviselt
Kaftánú bús thuja mind furcsa dervised,
Mind mélyen hajladoz s halkan imázva mormog.»

(Szeptemberi szonett.)