Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 24. szám · / · Nagy Zoltán: Baráti kalauz
E sorok íróját Tóth Árpádhoz régi, mindig zavartalan barátság fűzi. Szándékosan kezdem ezen és szándékosan utaltam erre e cikk címében is. Hallom előre a szemrehányást: megint barát ír a barátjáról kritikát.
Nem fogok kritikát írni. Ennek a cikknek a célja nem érték-megállapítás: azt elvégezték mások, vagy elvégezheti minden olvasó külön-külön a maga számára. Akinek még probléma a Tóth Árpád eddigi irodalmi működésének és általában Tóth Árpád irodalmi egyéniségének értéke (ha ugyan még vannak ilyenek), azok ne is olvassák el ezt a cikket, nem nekik szól. De akiknek ez a kérdés már nem probléma, akik most már csak arra törekednek, hogy a költőt és műveit minél jobban megértsék, minden szépséget észrevegyenek, minden örvény előtt megálljanak, minden ízt megízleljenek, minden illatot mélyen beszívjanak: azok talán szívesen veszik ezt a baráti kalauzt, melyet nem is írhat meg más, mint az Írónak és műveinek lelkes barátja és közeli ismerője.
Úgy akarok járni az olvasóval a Tóth Árpád költészetének magyar egzotikumú parkjában, mint hűséges vezető, aki felhívja a látogató figyelmét valamire, mikor szükségesnek gondolta, aki elmondja a magyarázatot, ha tud ilyet, akinek minden érdeme éppen csak helyi ismereteiben van, de akinek önmagában jelentéktelen munkája mégis hozzájárulhat a dolgok megértéséhez.
Csak beszélgetni akarok Tóth Árpád verseiről, ha érdekelné az olvasót; ha érdekelné az összefüggés a költő belső élete, a versei és külső élete között; ha nyomon kívánná követni a természet egyik titkos folyamatát, hogy hogyan lesz a külső élet valamely jelenségéből lelki benyomás, érzés, látomás, mely a lélek káoszából tiszta és kötött formák felé törekszik; ha eltűnődött már azon, hogy mi a költőnek egész mondanivalója, az a mondanivaló, melynek az egyes versek csak egyes betűi s melynek elmondására küldték őt az élők világába titkos hatalmak. Akit ez nem érdekel, az fordítson egy pár lappal tovább.