Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 22. szám · / · Figyelő
A német közélet emberanyaga nagyjából kétféle: vannak tudós, komoly munkásai, csendesek és lelkiismeretesen dolgozók; ezek tették naggyá Németországot (gondoljunk csak a gondos tudományos kompiláció német nagymestereinek tömegére); - vannak aztán olyanok - talán sokkal kevesebben, de a nagydob mellett - akik azt hiszik, hogy mert Goethe, Wagner és még egy csomó hasonvágású óriás történetesen németek voltak, nincsen dolog a világon, amit büntetlenül ki ne kezdhetnének. Ez a kikezdése, ez a piszkálása mindennek, ami nem német, képezi kenyérkeresetüket, közéleti létezésüknek jogcímét. Lelkiismeretük nincsen, tudásuk vásári ringy-rongy, hangjuk vásári lárma. Velük, ha izolált jelenségek volnának, igazán kár volna foglalkozni. De mert éppen most szaporodtak el ebből a fajtából az olyanok, kik céltáblájukul bennünket tűztek, most, amikor legjobbjaink vére elsősorban német érdekekért ömlik; és mert van hallgatóságuk quantum satis és mert zagyvaságaiknak rendelkezésére áll csaknem mindmegannyi német tudományos keret - ezért kell en garde-ba állnunk és visszavágnunk és ezért vagyunk hálásak Révai Mórnak, hogy könyvét megírta. Létezésünkről és milyenségünkről Ausztria és Németország tranzit-forgalmából vesz tudomást a többi külföld; ha Ausztriában vagy Németországban készülő fotográfiánk is hamis már vagy hamisított, micsoda torzképek foroghatnak rólunk másutt közkézen. Ezentúl tehát nem szabad magunkat fogadatlan fotográfusokra bíznunk, kik helyettünk érdekeik szerint összetákolt bábút állítanak a gép elé; nem szabad hallgatnunk tovább a nemzetközi öndicséret-egyveleg hangos zaja mellett; kiabálnunk kell nekünk is, de előbb tanuljunk meg beszélni, amit eddig nem tudtunk - Révai Mór könyve igen jó tankönyv.
Először rámutat a múlt bűneire. Mert mi indolensek voltunk, a német nemzetiségi agitátorok és az Alldeutscher Verband (Verein für das Deutschtum im Auslande) komoly cáfolat nélkül úgy állíthattak be bennünket szerteszét ágazó irodalmi munkásságuk kapcsán, ahogyan magyarellenes céljaiknak megfelelt. És ezek a közlemények most kezdenek csak igazán elszaporodni. Szinte hihetetlen, mondja Révai, hogy a háború kellős közepén Németországban minő magyarellenes irodalom keletkezett; még hihetetlenebb, hogy ezt nálunk senki sem vette észre. Pedig olyan kolosszális ez az irodalom, hogy Révai száz sűrű oldalon közölt szemelvényekkel saját bevallása szerint még távolról sem merítette ki az általa ismert anyagot. A legkülönbözőbb egyetemi tanárok, áltudósok, publicisták és professzionista agitátorok előkelő kiadványokban megjelent tanulmányaiból idézi Révai a tudatlanság, felületesség és szándékos ferdítés díszpéldáit. Ezeket el kell olvasni. Csak mutatóba iktatva ide egyet, mert ez a legtömörebb.
Eugen Diederichs ismert jenai kiadónál jelenik meg a «Die Tat» Monatschrift für die Zukunft deutsches Kultur című folyóirat. Ennek 1916 áprilisi füzete azzal frissíti föl Paul de Legarde német tudós 1853 és 1875-ből kelt gondolatait, hogy ezek egy reálpolitikusnak politikai jóslatai; melyek most 60 év múlva pontosan bekövetkeztek és amelyek oly politikai követelmények, amelyeknek megvalósítása a mai politikusok előtt, mint a jövő német politika céljai kezdenek derengeni. Hát ebben az emígyen beharangozott cikkben többek között a következőket olvashatjuk:
«Ausztriának (érts természetesen Ausztria-Magyarországot) tehát nincs más föladata, mint hogy Németország gyarmatállamává váljék. A terjedelmes birodalom valamennyi népének együttvéve nincsen - a németek és délszlávok kivételével - politikai tekintetben semmi értékük. Azok csak új germán népalakulatokhoz való anyag. A délszlávokat azonban föltétlenül meg kell kímélni minden germanizáló kísérlettől. A dunai birodalom valamennyi többi néptörzse, beleértve különösen a magyarokat, Európának elvégre csak terhére van. Minél hamarább pusztulnak el, annál jobb ránk és rájuk nézve... Magyarország a képtelenség halmaza és éppen ezért politikai lehetetlenség; csak a Lajtántúllal való kapcsolat tartja benne a lelket. Ha pedig ezt helyesnek kell elfogadnunk, mi más lehet kötelességünk, mint az, hogy ezeknek a népeknek eltűnésükben és ezáltal az európai életközösségbe való belépésükhöz segítségükre legyünk...»
És hasonló a többi is.
De szemelvényeket közöl Révai az osztrák háborús irodalom magyar vonatkozású műveiből is, melyek egyrészt a közjogi helyzet elhomályosítására, másrészt egy olyan új osztrák irodalom létesítésére törekszenek, amely osztrák-magyar elnevezéssel a magyar dolgokat teljesen kiküszöböli, teljesen mellőzi.
És ezekkel a borzalmakkal szemben mit tettünk eddig? Semmit.
Annál többet kell tennünk a jövőben.
Révai könyve megmutatja az utat, föltárja a lehetőségek sokféleségét; csak legyen, aki tanácsait megfogadja. És ne lazsáljunk ősi magyar szokás szerint, mert «ennek a munkának most van itt a lélektani pillanata, ezt a munkát most kell elvégezni, mert ha most nem végezzük el; többé soha nem kerül rá a sor».
Révai Mór kezdeményezése kiváló, igaz magyar munka.