Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 22. szám · / · Figyelő
Annak az egészen apró novellának, amelynek címét a kötet is viseli, a következő kedves kis témája van: egy tizennégy éves fiú és egy tizenöt éves leány, mindketten ártatlanok, valahogyan összekerülnek és odáig jutnak, hogy találkoznak egy szállásadónőnél. A szerelmeskedés prelúdiumánál tartanak, amikor az egyik sarokban sötét és piszkos pókhálót vesznek észre s benne egy óriási pókot, amint éppen előrohan félelmetesen, mintegy feléjük. Az idill vége az író szavaival: «mindketten egyszerre sikítottunk, felugrottunk és a szobaajtó reteszét feltörve, megfutottunk».
Mindennek az elmondása alig részletesebb, mint ahogy itt vázoltam: pontosan tizenöt sort szán az író erre. A novella többi soraiból a következőket tudjuk meg: az eset hőse XV. Lajos udvarában nevelkedett, ott gyermekkorában hercegi rangot kapott, majd XVI. Lajos fontos katonai és külképviseleti megbízásokkal tisztelte meg és később a köztársasági csapatoknak vált «egyik jeles seregvezérévé». Fiatal korában d'Alembert-el, Helvetius báróval és az Enciklopédia többi szabadszellemű íróival barátkozott. Mikor tizennégy éves múlt, apja, Chalet grófja, valamint Choiseul herceg, a király külügyminisztere és Pompadour asszony kívánságára jegyet váltott Esparbelles grófkisasszonnyal, hogy két év múlva aztán nőül is vegye. Ezt a két évet arra akarta szánni, hogy némi gyakorlottságra tegyen szert a nőkkel való érintkezésben s így került nagybátyja (Grammont hercege) révén a király színészeinek társaságába, ahol megismerkedett a tizenöt éves Rosalieval, aki «sok értelemmel énekelte Lully és Rameau dalait».
Hát ez az ifjú herceg és ez a Rosalie azok, akiket úgy megijeszt a pók a Crouthe asszony házában, a «Pyrenneusi győzelmekről elnevezett utcában», mint azt az író kétszer is hangsúlyozza. Általában ezeket a körülményeket részletesen és gondosan ismerteti, ellenben nincs szava a bájos és izgalmas helyzet festésére, amint a két kedves és naiv gyerek az első odaadás reszketésében összeborul. Holott micsoda perspektíva nyílik meg itt az írónak, micsoda drága félszegségek és édes zavarok, az egész levegőnek meleg remegése és telítettsége s milyen hálás és kedves feladat a pszichológusnak ennek a túlfűtöttségnek a crescendójában kihozni a félénk és forró izgalomnak azt a fokát, amelyen a csúf és ijesztő pók megjelenése elég ahhoz, hogy a félszeg gyávaságot, mely eddig is egyik alapmotívuma volt a hangulatnak, egyszerre túlsúlyra juttassa. Mert, ha elfogadjuk ezt a témát, mint igazságot, mint megírhatót, ugyebár ilyesmire kell gondolnunk a megírásnál?
*
Legjobb a két első novella, a «Mennyei liliom» és a «Splendid Hotel» című. Mindkettő Elizről szól, az egzaltált és excentrikus pesti úrilányról, aki a kokottot játsza és azzal dicsekszik, hogy két törvénytelen gyereke van kosztban vidéken. Ez az érdekes és különös alak valóban van, él közöttünk és az író itt-ott meglepő elevenséggel jeleníti meg előttünk. Kár, hogy ebben a két novellában is sok a külső, fölösleges dísz, amit Lakatos László oly érthetetlen előszeretettel alkalmaz: idegen nevek, távoli városok, messzi és réghalt költők és mondásaik sűrű emlegetése, a történetnek sokszor minden ok nélkül és keresetten holmi előkelő környezetbe való helyezése, a romantikus és furcsa beállítások rendszertelen és túlzott halmozása. Lehet, hogy az a külső csillogás, amit ezek az eszközök kölcsönöznek az írásnak, kedves az olvasók bizonyos csoportja előtt, de ez mit sem változtat azon, hogy ily módon és ily mértékben való alkalmazásuk nem komoly, nem igaz, nem irodalmi munka.
Általában a legszélsőségesebb jelenségek váltakoznak ezekben a novellákban. Igen jó és igaz megfigyeléseket teljesen hamis és indokolatlan hasonlatok követnek, várakozást keltő kezdetek céltalan finomkodásokba fúlnak el, s néha azt hisszük, hogy az író egyáltalán nem veszi észre, mennyire nem mondott semmit, néha pedig az az érzésünk van, hogy nyílt és öntudatos nemtörődömséggel teszi túl magát a legelemibb követelményeken. (Ki érzi pl. indokoltnak, érthetőnek és igaznak az «Opera» című novella befejezését, vagy a «Lenin halálát»?)
Párhuzamosan ezzel a - nem tudom, hogy nevezzem - nemtörődömséggel vagy vaksággal jelentkezik a külső eszközök használatában való felületesség és hanyagság. Az író talán meg tudná magyarázni azt, amit én nem értek, hogy ti. mi értelme és helye van a «Mennyei liliom»-ban ennek a mondatnak: «... és mint egy leckét, felmondta, hogy Olaszországban a zálogházat így hívják: Monte di piétá, irgalom hegye, milyen szép ez...» - és száz más ilyen sornak lépten-nyomon. De semmiképpen sem indokolhatná azt a stilisztikai és nyelvtani felfogást, amelyre az alábbi idézetek világítanak rá:
«... és nagyon büszke volt, ha megbotránkoztatni tudta velök szüleit...» (6. oldal)
«Már hetek óta nem aludt, sudár teste olyan karcsú, hogy az már eltűnt a tekintet elől». (9. oldal)
«- Az enyiméi - mondotta a szerkesztő - és a karja megzökkent». (12. oldal)
«Hirtelen magát szerette volna lenyálazni». (35. oldal)
«A boldog leány még olyan fiatal volt, hogy gyermekkorának történései még nem kristályosodtak ki emlékezetében drága érccé, legdrágább, mert hiszen megfoghatatlanok és velünk együtt szűnnek meg». (53. oldal)
Ezt az idézgetést még jóideig tudnám folytatni.