Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 22. szám · / · Figyelő
Sohase tudtam elválasztani a formát a tartalomtól, mint egyesek - a vers dualistái - kik külön testről és külön lélekről beszélnek. Ha hitet kellene tennem, a vers monistájának vallanám magam, aki mindenekelőtt a formában - a mély, alkotó, lélekkel teljes formában - hisz, s csak a gyengébbek kedvéért tenném hozzá, hogy a vers testét alkotó betűk, szótagok és rímek összehatása csakugyan oly finom és tovább nem boncolható valamit hoz létre, melyet «tartalom»-nak keresztelhetünk el, amint egyes ábrándos bölcselők az agyunk és a szívünk működését előszeretettel «lélek»-nek nevezik. De nincs jó forma és rossz tartalom s nincs beteg tartalom és egészséges forma együtt. Múlt este szinte élményszerűen világlott föl előttem ez, mikor egy orosz fogoly tiszt - értelmes és nagyon művelt ember - könnyezve mondta el nekem Lermontov egyik pár szakos világhíres versét oroszul, aztán, mert oroszul nem tudok, tolmácsolta a verset szóról-szóra franciául is, németül is, de a fordításokon, az ő két fordításán, valamint azokon az átköltéseken keresztül, melyeket eddig ismerek, ma se tudok még csak megközelítő fogalmat is alkotni arról, vajon mit jelenthet ez a vers sok-sok millió orosznak, kik egyformán könnyeznek hallatára, mikor nekem az egymás mellé rakódó fogalmak merő szokványosságok. Okom van föltenni, hogy mégis a betűk által keltett zene ríkat és nem az értelem, a szavak hangjegyértéke, mely minden nyelvben más és más, a költészet igazi alkímiája. Szerves és titokzatos jelenség a vers, mint az élet, az ütem pedig akár a szív főere. Ha vizsgálnom kell egyet, nem is a kuruzslók általánosságait szedegetem elő, de a vers ütőerén pihentetem meg a kezem.
Jászai Horváth Elemér verseinek formája pontos, régies. Nyoma sincs rajta az új irodalom regényes vagy szeszélyes könnyedségének, vagy a szabad verselésnek, mely a duzzadó belső tartalom parancsára szétveti a korlátokat és gáttalanul hömpölyög előre. Ő, mint nagyon kevesen a mai nemzedékből a régi, klasszikus verselés híve, aggályos tisztelője a hagyománynak, úgy, hogy verseinek mértékét az ujjainak percein is leolvashatjuk, a rímeinek a csengését pedig nemcsak a fülünkkel, de a szemünkkel is érzékelhetjük. Mint formaművész feltűnik a különállásával, melyet öntudatosnak érzek. Tartózkodása nincs minden báj nélkül, a merevségében pedig erő lakozik. Meg kell állapítanom, hogy költői nyelvének sajátos íze van. Nálunk a költői nyelvet a fellengős és üres szólamok egészséges visszahatásaképpen addig nyesegették, gyomlálgatták, míg az élőbeszéd természetességét, a folyó próza gördülékenységét kapta meg. A tisztító munka helyes és üdvös volt, de néha túlzásba ment. Akadnak ma költők, kik világért se írnának le egy félmúltat vagy egyes szókat, melyek jellegzetesen csak versek szavai. Ez alapjában nyelvünknek öntudatos szegényítése. Örömmel látom, hogy Jászai Horváth Elemér bátran és jól él a félmúlttal is s azokkal a szókkal is, melyekre céloztam. Nyilvánvaló, hogy a vers nyelve mégis más, mint a prózáé, másnak is kell lennie. Innen magyarázom azt is, hogy e könyv írója szelíd, szenvedélytelen egyéniségével, alig új tárgykörével kedves érdeklődést tud bennem gerjeszteni, lapról-lapra tovább csalogatni, tisztán a nyelvi bája által. Mert egyáltalán nem közlékeny. Középkori szonetteket ír a keresztes lovagokról, a zsoldos katonáról, a kolostorról, kis ötvösmunkákat tesz elénk, gondosan csiszoltan és tömörré kalapálva. Egyéb verseiben is inkább elrejtőzik, mint megmutatkozik. A klasszicizmus szemérmessége van benne, fél a telibb színtől és a telibb szótól. Egyik legsikerültebb darabja Ovidiusnak, a szellemes szenvedőnek átköltése. Nem hazudik melegséget, ahol nem érez, de mikor néha felolvad, megindító és nemes. «Az, csak az látja, ki elhagyottan, Reményvesztetten, hitefogyottan, Ül őszi csendben, egyedül, némán, Semmibe sóhajt, Bor mellett búsong egy vén poémán. Fejét lehajtja s élni sem óhajt...» Ilyenek a közvetlenebb hangjai. Ismeri a tehetsége méreteit. Szeplőtlenül ír magyarul. Egyre gazdagítja formakincsét. Annak, amit ki akar fejezni, föltétlenül ura. Szerény, jóhiszemű és öntudatos. Rokonszenves költő.