Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 22. szám · / · Figyelő
Akik Berkes Imre régebbi írásait ismerték, azoknak meglepetés, felfedezés, tiszta öröm ez az új novellája. Eddig csinos, tetszetős, de kissé bágyadt dolgokat írt, az átlagot nem sokkal túlhaladókat; rendszerint jól megfogta a témát, de aztán hamar kieresztette a kezéből, nem tudta egyforma biztosan összetartva végigcsinálni. A lírája is bizonytalan és langyoska volt. Ez az új novellája (az olvasók emlékezhetnek rá, a Nyugat-ban jelent meg először, de akkor jobb címe volt, mint a könyvben: Lipi-boki), olyan, mint a teljesen kifeslett virág, lágyak és igazak a színei, természetesen hajlanak a vonalai és friss, erős az illata. Az illatára emlékszik az ember legjobban: arra a diszkréten érzelmes lírára, amely átitatja minden szavát, nincs benne egy csöpp affektáció, egyetlen hazudott hang, nincs is kimondva, csak éppen kiérzik a szavak, a képek, a jelenetek mögül.
Lírai költemény a háborúból, igazabban lírai és igazabban költemény, mint a legtöbb azok közül a háborús versek közül, amiket még csak a minap is tömegesen olvashattunk. Galícia kietlenségében, az étappe-szolgálatban álló katonatiszt életének ágrólszakadt sivárságában a szebb, telibb, melegebb otthoni élet s mindenek fölött a nő utáni sóvárgásban hirtelen felbukkan egy piros, remegő szirmú rózsa, beillatosítja, édes, feledhetetlen izgalommal tölti el néhány nap életét s aztán épp oly hirtelen, dér-ütötten elhervad. Csak a jó szaga marad meg annak az idegeiben, akinek számára kinyílott. A hadnagynak elébe kerül egy bájos, friss szűz zsidólány, eltölti forró vággyal a galíciai városka sarában kiéhezett érzékeit, izgatott, három négy jelenetben lefolyó szerelem támad köztük s aztán jön a parancs, a katonának tovább kell menni, vége. Amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen is múlt el. Ennek pedig úgy kellett lenni, mindig érezzük eleitől végig, hogy az egész nem való másra, amint hogy drága kedves emlék legyen belőle, már kezdeteiben benne van a vége, a helyzet abnormitásában, a katonaélet ideiglenességében, a legény és leány között - az érzéki fellángoláson túl - minden más kapcsolat hiányában. Mi lehet még más ezenkívül a dunántúli magyar hadnagy és a galíciai külváros zsidó lánya között. Amit ritkán érzünk irodalmi műben: a szükségszerűség érzése van itt meg, ennek a történetnek meg kellett történni; amint a két szereplőt összehozta a véletlen és pontosan így kellett történnie, nincs semmi lehetőség, hogy másképp történhetett légyen. S érezzük a dolognak élményízét - Berkes maga is mint katonatiszt járta meg Galíciát, átélte azt a külső-belső szituációt, azt a lelki állapotot, amelyet rajzol; a történet lírája az övé. S valahogy érezni a dolognak tipikus voltát - bármennyire távol is állott az írótól ennek akarása. Hasonló történet eshetett Galíciában ezer is, hiszen ezer meg ezer jóvérű, intelligens magyar fiatalember ténfergett hasonló helyzetben a csatakos, vigasztalan galíciai kis városokban s ezer leány röppent a végzet szárnyán azokba a tüzekbe, amelyek a fiatal férfiszívekben égtek. Az író valami igazat fogott meg, talán szándéka s mindenesetre tudata ellenére, valami nagy perspektívába torkollót: egy motívumát a háború költészetének. Pedig alig van a novellában szó háborúról, csakhogy éppen a háború teremtette a történet föltételeit, néhány esetleges külső vonást adott hozzá s keretbe foglalja az egészet.
Formailag is kiváló a novella, organikusan van megkomponálva, a részletek pontosan összeillenek, a motívumok súlyuknak megfelelően vannak egymáshoz és az egészhez viszonyítva, a hangulatot szuggesztív módon üti meg mindjárt az elején és egységesen tudja tartani mindvégig. Az előadásban is alig van zökkenő, egészen egyszerű eszközökkel dolgozik és mégis kihoz minden hatást. Szerencsés inspiráció munkája ez, amilyen nem mindennap adódik. Az ilyen inspirációra való képesség a legjobb bizonyítéka a tehetségnek.