Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 22. szám

Ignotus: A politika mögül
A Bismarck öröke

Hertling gróffal, a volt filozófia professzorral, azt mondják: finom elméjű politikus ült be a német kancelláriába. Amit még olvasni róla: hogy voltaképp hesszeni származású ember, ki gyors egymásutánban lett elsőbb porosz, majd bajor állampolgár, s volt parlamenti vezér, de volt - ami Németországban ennek ellenkezője - kormányfő is: mindez arra vall, hogy Hertling is az a nem rossz értelemben értett condottiere-államférfi-fajta, aminő Beust gróf is volt, ki szász ember létére lett osztrák kancellár, sőt volt a nagy Metternich herceg is, ki rajna-vidéki grófból lett Bécsnek s a napóleonellenes világnak politikai fejévé. Furcsa, hogy a német népek, melyek különben igazán nem vezetnek a politikában, a politikai vezetésre így termik a, hogy úgy mondjam: export-tehetségeket - s akik oly kevés szeretetet tudnak maguk iránt ébreszteni, szállítják például a közszeretetnek örvendő dinasztiákat is... Minden jel arra vall, hogy Hertling gróffal kiváló ember vette át a Bismarck örökét. De arra is vall, máris, hogy e kiváló ember, bár most a kezdet nehézségein túlesett, s ahogy miniszterkollégiumát képviselőkből alakítja s a parlamenti többséggel egyetértően lépve kormányra, nagy lépéssel viszi a német alkotmányosságot a népuralom felé: a végén éppúgy nem fog bírni e roppant örökséggel, mint ahogy tönkrement bele annak idején az öreg Hohenlohe herceg is, ki épp azon fajta államférfi-vállalkozó volt, mint Hertling gróf, s elbukott Bülow herceg is, ki pedig alighanem a legügyesebb utilité, kit eddig a német fajta termett.

Az oka nyilvánvaló. A német kancellária a Bismarck testére van szabva - s Bismarck csak egyszer akad, egy történelemben. A mai Németország szemmel láthatóan betege azon nagy időknek, melyekből mai nagysága származik: a porosz-osztrák és porosz-francia háborúk ideinek. Moltke és Bismarck az, kiknek nagysága ránehezedik a mai birodalomra, mely most kis híja, hogy áldozata nem lett az ő nagyságuknak. Nem titok, hogy nemcsak a mai háborút tulajdonképp szerzett elzászi szerzeményt köszönhetik a németek a Moltke akaratának, de magát a haditervet is, mellyel e háborúnak nekimentek s amely miatt e háború most is tart. Még a nagy Moltke tervelte meg ezt az ötven évvel előrelátott háborút úgy, hogy a megtámadott s a támadásnak elébevágó német főképp Párizsra vesse magát, hogy ezt elfoglalja s innen diktálja a békét az ellene esküdt világnak. Ám ez a gondolkodó nem számolt - amennyiben akkor, az angol semlegesség napjaiban, nem is kellett számolnia - az angol betöréssel, s így történt, hogy a nagy nagybátya tervét megvalósító unokaöccs-Moltke Párizst ugyan el nem érte s a marnei csatában visszaszorult céljától, ellenben azalatt az angol megvetette lábát a csatorna innenső partján, s ott - áll ma is... Nem nehéz meglátni, hogy ugyanilyen örökség az az alkotmányjogi is, ami miatt a német kancelláriátus nem tud boldogulni, s a német parlamentarizmus nem tud megszületni. Az első német kancellár, Bismarck, az a német államférfi volt, ki méltán okosabbnak tarthatta magát az egész német parlamenti világnál, s ehhez képest szabta meg akként a kancellárságot, hogy a parlament ám beszéljen, amennyit tud és akar, a kancellár azonban cselekedjék, mert tud és akar. A Bismarck kancellári egyénisége még porosz miniszterelnök korában alakult volt ki, a konfliktusos időkben, mikor a miniszterelnöknek a parlament ellenére kellett kidacolnia mindazt a katonai felkészülést és külügyi hálószerkezetet, amiből aztán a német egység kialakult. Bismarck a német kancellárságot akkorára szabta, amekkora ő maga volt, s minthogy magának szabta, természetes, hogy olyannak szabta, amilyenre őneki volt szüksége. Hogy nem tökéleteset alkotott ezzel, vagyis hogy a kancellári intézmény, aminőnek Bismarck megteremtette, éppenséggel nem oly remekmű intézménynek, mint amily remeke volt a teremtésnek Bismarck mint államférfi, az csakhamar bebizonyosodott rajta magán. Ha a német kancellári intézmény tökéletes volna, úgy a német karcellárt, aki akkor Bismarck volt s kit a német nép óriás többsége bálványozott s aki nélkül sem maga e nép, sem barátai, sem ellenségei nem tudták elképzelni Németország kormányzatát, nem tehette volna ki hivatalából egyik napról a másikra a fiatal császár. Mellesleg mondva: a fiatal császárnak igaza volt, legalább is belpolitikailag, hogy Bismarckot kitette, mert mint azóta kiderült, a konok nagy ember, az ő veszett szocialista-ellenességével, vérfürdőbe készült fojtani ugyanazt a német szociálpolitikát, amelyet pedig ő kezdett volt meg. Viszont aztán annak a császárnak, ki ezzel nemcsak bel-, hanem külpolitikában is a maga kancellárja lett, külpolitikában is Bismarcknak kellett volna lennie, hogy e helyet megfelelően töltse be. Nem jószándékán múlt, hogy nem egészen volt az, nem is hivatottságán, mert II. Vilmos császár igazán ritka tehetségű férfiú - de ritka tehetség volt III. Napóleon is, mégsem tudta újra megépíteni azt, amit annak idején I. Napóleon megépített.

S ez így van Franciaországban, Németországban és mindenütt - így volt nálunk is Nagy Lajos után és Mátyás után -, így van minden korban és minden hazában, ahol s amikor egy-egy nagy ember hatalmas lendülettel emeli magasra népét, s mikor mint mégis csak véges ember ő maga kidől, népét ég és föld közt lebegve hagyja hátra. Világos, hogy ha minden helynek, minden időben s minden napon meg volna a maga egészen nagy embere, nem volna szükség sem alkotmányra, sem demokráciára, sem parlamentarizmusra, sem semmi egyébre, mint boldog engedelmességre, amivel a közönséges halandók követik isten küldöttjét. Csakhogy nem mindenütt születnek nagy emberek, nem minden örökös nagy ember s nem minden utód nagy ember - az embereknek pedig élniök kell azalatt is, míg egyik nagy emberük után megérkezik a másik. Nem gondolom, hogy tévednék, ha azt hiszem, hogy az alkotmányos intézmények tulajdonképp erre valók: ezen köz kitöltésére, a nagy emberek pótlására. Bizonyos, hogy mikor újra eljő valami nagy ember, felrúgja az intézményeket s maga ül helyükbe vagy teremt helyettük másokat. De addig is, en attendant, kellenek intézmények. Kellenek valahogy arra, hogy addig is, míg a nagy ember megérkezik, az intézmények erejével maga az ország, a sokaság, a nemzet, a nép lehessen együttvéve az a nagy ember, akire életéhez és vezetéséhez szüksége van.

S ha ez így áll, akkor itt mutatkozik meg, hogy ki az igazán nagy ember, az a legigazabban nagy ember, aminő eddig kevés, vagy talán egy sem mutatkozott a történelemben. Az, aki az intézményeket nem mint Bismarck, vagy Nagy Frigyes, vagy Napóleon, vagy Mátyás király, Julius Caesar a maga testére s ezzel a maga kényelmére szabja, hanem megszabja és megteremti akként, hogy, mint az aranyból szőtt palást, megálljanak úgy is, ha az emberük kihalt alóluk, megálljanak maga az ember helyett, megálljanak, ha közönséges méretű ember öltözködik is beléjük. Bismarcknak, ha még nagyobb ember lett volna, amekkora volt, úgy kellett volna megalkotnia a német alkotmányt, hogy ezzel a német nép erős, okos és hatalmas lehessen Bismarck nélkül is, hogy ezzel a német nép maga lehessen a maga Bismarckja. Hogy nem így tett: ez mutatja, hogy mégis csak véges ember volt, s amilyen óriás ember volt, mégsem látott tovább a maga óriás figurájánál.