Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 22. szám · / · Gyulai Márta: Vázlatok
Hogy micsoda jelenség ez, nem lehet még tudni, még homályos, hogy micsoda fázisa miféle folyamatnak.
Az izzó türelmetlenségek levegőjében, a messiásváró atmoszférában, ebben a tülekedésben, ami körülöttünk van, hogy megszülje az új századot, most elrúgtuk a gátakat. - Ez az inger, a levés ingere, hogy elfogott mindenkit! Mint a gyerek, akit rászabadítottak a játékaira, jár ruhátlanul az ember, hogy mindent lehet. Hogy mindent szabad. Hogy talán a dionisosi ösztön valamely megnyilvánulása az, amibe majd beleölheti magát. A fojtó sötétben ki tudja, hogy mit fog a kezében? A tapintása nedves - dér ez? eső? arany? él? mozog? zöld? Csak előre vele! Nem kell agycenzúra!
Engedni az első kísértésnek! Sohasem arra várni, hogy a dolgok homályos vérségi szálakon egymásfelé ingnak.
Ami ordít, annak igaza van. Ami siet, annak előre kell jutni. Minden perc akar valamit, minden elvesztett óra bosszuló öklöket hagy itt maga helyett. A körmöm, a fogam, az ujjam, a sejt is magára eszmélt már. Mindennek adósa az élet!
Az események az orrunk alá fújtak eszelős anarchiát. Tüzet raktunk. A kánikulában - magam se tudom, csak az jut eszembe; hogy futkároztak dohos este a macskák az utcán - és mi ünnepet rendeztünk. Hozza el mindenki a legdrágábbját! Ó, nem az avas emlékeit, gerinctelen szerelmeit, dércsípte ambícióit - kevés, kevés! Mást. Azt hozza el, amiért még élni szeretni, azt hozza, ami most csóvás lánggal égve kavarog a fejében, a napjai tartalmát, a vajúdó mindenséget benne, azt hozza el, hogy érettre pörköljük a máglyánál, hogy rásüssük a megvalósulást, a fölényes járását; azt, hogy elmegy mellettünk - inkognitó - nyitott gallérral álljon a tribünön és szónokoljon!
Szedje össze, ami valaha összecsődült, összeverődhetik benne - fektesse a fülét jól a szívére, lesse éjjel-nappal és akkor majd tisztul a szeme és a finomult füle előtt hajszálas hálózatban ott ring és zúg, a ziháló tüdeje, lassuló szívverése közt. Tapassza a száját a forráshoz és úgy fogja föl, a cél. Zúg már? Kavarog? Összefut? Boldog ember, ezerszer boldog! Túltehet önmagán.
Elpuffogtatni a nyers, véres embriók életét (kidülledt, éhes szemmel nézni, hogy kifortyan), a friss indulatoknak eltivornyázni az elevenségét, pátoszos, orkeszteres érzések szoknyáját követni elkapatva, mikor könnyen adódnak, útszéli összecsuklásokból kitépett kétségbeesés-konzekvenciákkal csapni nagy érzés-orgiákat, - az első halvány fénysugárral kilendülni a Térbe - lehetőségek kincsei közt túrni, - térdig gázolni bennük! - sejtések eszelős fényénél handabandázni:
Hegyes könyökű asszír relief, aki belemutat a sárga napkorongba: Íme, a Minden!
Nehéz tagú, csapzott hajú, részeg matróz, aki a tengerbe bámul: Íme a Minden!
Százfodrú, hússzín bazsarózsa virít: Én vagyok az Élet!
Óriás paradicsom gördül a földön: Én vagyok az Élet!
behunyt szemek forgó, sistergő ornamentikája, amire ráirányítottuk a tekintetünket, ami most üldöz és eláraszt, leszakadt testrésze egy ismeretlennek... Nincs az a vízió, ami ne lehetne igaz! Aki szédül az álljon odébb.
De nem szédül senki, csak megtántorodunk a lehetőségek kapzsi őrületében néha. A káprázatba szikrázik a szemünk - mikor gyúl föl? - billió út, amit keresztbe lehet járni; légiója a megbolygatható értékeknek, toporzékoló önkény - hol? tovább! merre? tovább! - senki sem szédül, a fejüket tapogatják néha, a látomás-szemű szónok, ezek a matadorok, ezek az elszántak, mi mind, szép engedelmesen ágaskodunk a félelmes jogaink nyomása alatt, elszalasztható percek korbácsolnak előre...
Tegnap mégis valaki kiállott a sorból.
Egymásra néztünk. Megvadult fajta, aki vérszemet kapott az áhított jótól, hát megrakodott a tusakodása keresztjével és most egy jött-ment félrekondítja benne, hogy Lemondás! - Széles mezők!
Zuhogó, meleg ár pocskol, földbe veri a fejünket, cseles mozgékonysággal a torkunkra fonódik, piruetteket hány a szabadkozó érveléseink körül - fölfuvalkodott hólyag. Ami lelohad: nem tenni semmit. Idegbéke. Rezignáció. Életöröm!
Csönd. Ring a víz, - Hurcolt magával, bivalyok, akiket a szarvuknál fogtak.
Mi az? Valaki beszél itten!
Ütések a dobhártyámra a tetteitek!
Az ökölcsapásaitok; a prófétáitok szava, lándzsavető mozdulatotok, - sajgó öntudatunk, éhes éberségünk, éhes virtuskodásunk; éhes erőlködésünk, hetvenkedésünk, pattogó izomerőnk: orom, árboc, ahonnan hanyatt kell esni; széles ívben; diadalmas erővel.