Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 22. szám · / · Gyulai Márta: Vázlatok

Gyulai Márta: Vázlatok
Fájdalom

Először ment volt minden esztétikától.

Kibuggyant, olajos forróság a beleket rázta és kiterített valami orr-facsarós bűzű igazságot, hogy minek élni, miért, nem kell és Jaj! - magából kivetkőztető mállott ajkú kétségbeesés volt. Dühödt állat az élet-ketrecbe csukva. Járhatatlanná rombolta az utakat maga körül és nem tudta, hogy mit kezdjen az ökleimmel és a föltorlódott, vérmes tehetnémséggel, hogy visító gyerek legyen-e, vagy kővé fagyott hős, vagy eszméletlen beteg, hogy megrokkantson-e végleg és hogy könnyít-e, ha fogakkal megyek a szőnyegnek, vagy ha elmondom azt a banalitást, amit eddig szégyelltem.

Először így. Azután beleszívta magát a testbe, a lehanyatló szemhéjak mögé fészkelődött és lanyha álom volt az összecsukló térdkalácsokban. Mérhetetlen erő, ami a föld felé húz, a földön is egyre süppedni akar, ingoványba fúródni fejjel lefelé és a nagy tömeggé nőtt tagok súlyát átadni valami közegnek, amiért mindegyik úgy fáj, hogy van. És egyre beljebb. És álmos fejjel lassan fonni mindent-megutálás hálóját, egy-egy eltévedve fölpattanó dac-szilánkot beleszőve vehemens, tótágast pesszimizmusként, végül csak ringani a kényelmes hálóban, hogy fáj, fásult, fáj, fáj.

A percek fölpermeteznek a testen, csillogó csepp szalad a lábaktól, - megint egy perc - hűs, csöndesen múlik hiába és megrándul egy ideg valahol. - A széttúrt párnák forró gőze megbolygatott, megzavart éjjel - semmire sem emlékszem. És mikor most a vonatban a seszínű tájak puhány-teste nyújtózva variál előttem, kínomban ordítnék. - Mégis, eltűnik mind, csak a sebesség marad meg, amivel futottunk: a véremben.

Odaérve azután nagyon tiszták lettek a szobák és nagyon fényesek a kilincsek és a nyikkanó padlóról lassan domborúság támadt a tárgyak körvonalai felől, a függönyök élénken, dúsan csüngtek - és a szemem, a megvakult, a bágyadt elé hirtelen kiugrott a horizont nagyon nesztelen ugrással:

- Nini vitorlák! Fürge hajók! - Áh, messzeségszag, induláshév, sohanemmúló -!

És akkor először volt, hogy az asztalon az édes őszibarackba fájós, szeszélyes, apró fogakkal belemetszett, a bő ívű, cikornyás tál alatt libegő ruhát fölkapta, a hervatag, téglaszín úton előttem hömpölygött végig, a karomra csavarodott - hamvas, kesernyés, válogatott, aromás, nagyon egységes, mindent összefoglaló - a zokogásomat rángatja belőlem csöndes taktusban és (mint a sirályok ott) lecsap könnyű szavaival: szótalan, óvatos, kényeztet, megkímél, körülleng: uszály, drapéria, hindu shawl, színes felhő - egyre nő, végtelen, rámterül, megszakad: eny-hü-lés!

Melankólia!