Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 22. szám · / · Móricz Zsigmond: A fáklya

Móricz Zsigmond: A fáklya
Regény Ötödik könyv
III.

Miklós nem hallotta a drága csacsogást, ami egyet-mást le is leplezett volna talán előtte, ellenben már bánta hősi elrohanását.

Ennek az volt a mélyén, hogy most rögtön elrohan Dékányhoz s számon kéri...

Már most sem tudta, mit kér számon.

Hogy? mi címen állítson be? Mért és hogyan pofozza fel?

Csak mondta magában egyre a dühös és káromkodó szókat. Gazember, alávaló gazság, egy fiatal lányt kiuzsorázni. Tizennyolc koronát fizetni egy hónapra azért, hogy... Az úr bizonyosan kap minden növendék után az igazgatótól száz koronát, másképp nem hiszem, hogy ilyen alávalóságot megtűrne a faluban. Zugiskolát. Büdös gazember. Persze ezernyolcszáz, kétezer korona mellékjövedelemért, amiért egy lépést sem kell tenni, még a hittant is a káplán tanítja, persze így lehet káplánt tartani...

Nem, akárhogy, ezt meg fogja mondani. Egyáltalán szükségét érezte, hagy az életkeserűségén könnyítsen azzal, hogy Dékányékat valamiképpen megkínozza.

Oh, mennyire szeretett volna azonban inkább ott lenni az erdőn és vidám lenni s hancúrozni gondtalanul s békésen, a lányok közt. Vagy hangtalanul tűrni a lányok évődését, ahogy szokta, egy-egy goromba ízű viccel vágva vissza néha... Ah, nagyon ideje volna már férj lenni... Mit ez a sok utánjárás, harc, hecc, kínlódás: Dékány is teljes joggal fogja azt mondani: Mi közöd neked az én tanítónőimhez! Ez a szocializmus? Feltámadt benned az agitátor? Feketénének akarsz kicsinálni fizetésjavítást, a ragyás tanítónénak... vagy pedig énnekem tudnom kell arról, hogy szerelmes vagy, s barátságból annak, akit te szeretsz, többet fizettessek? Az nem volna panama?...

Mindenféle butaság megfordult az eszében, s nem értette, minden borzalma mellett is, mért lépett be az utolsó percbe mégis a papnéhoz, Kisült, hogy Margittól Dékánynéhoz ment.

- Ah, isten hozta! - csillogott fel a Dékányné szeme, azok a szúrós kis barna szemek, éppen úgy csillantak fel, mintha a parázsról lefújják egyszer csak a hamut.

Miklós megfogta az odanyújtott kicsi, száraz kezet.

- Egy pillanatra, ha nem zavarom, kezét csókolom... - mondta zavartan, elpirulva.

- Mit csinál az édesanyja, Miklós? - kérdezte a papné, s helyet mutatott.

Miklós leült, erős láza volt. Ugyanabban a lugasban voltak, ahol valamikor, a múlt őszön felolvasta az értekezését.

- Köszönöm szépen - mondta -, jól van. Megvagyunk. Csöndesen. A nagytiszteletű úr itthon van?

- Nincs. A mezőn van.

Az asszony komolyan nézett az arcába, kissé ki volt pirulva az arcéle s a szája furcsa volt, beesett. Az ám, megint nincsen betéve a fogsora. Miklós undorral vegyest nézett néha rá, ilyen őrültséget, hogy ő most itt ül, ahelyett hogy...

Nem volt mit beszélniök. Az asszony varrt valamit, fehérnemű félét, Miklós arra gondolt, mennyire előkelő lény volt neki ez az asszony akkor... S milyen kis összefonnyadt öreg asszony lett egy év alatt.

- Hogy jött át?

- Gyalog.

Az asszony, mintha a lány után nézett volna, Miklósba beleállt a rémület, eszébe jutott az az uzsonna s kétségbeesett, hogy megint meg akarja traktálni. Csirkemaradékkal. Uhh, ijedt mozdulatot tett, hogy feláll.

- A nagytiszteletű úrral volt beszélni valóm, de ha nincs itthon...

Az asszony ránézett, úgy keresztül nézett rajta, kis mosollyal, kis gúnnyal.

- Nincs itthon.

Miklós érezte a lehetetlenséget, hogy erre elmenjen. Tűkön ült s maradt. Szeretett volna valami közönyös dolgot beszélni, de nem tudott mit, s nem volt olyan szó, ami közönyösen tudott volna hatni.

- Mért nem jött el az édesanyja?

- Fáradt - mondta Miklós.

- Miben fáradt el? - kérdezte az asszony olyan hangon s arccal, mintha a legmelegebb részvéttel volna, s Miklósra mégis úgy hatott, mintha éles gúny s lenézés volna.

- Mindig egyedül van, s belefárad az életbe!

- Azért kell társaságba vinni. Gondoskodnia kell a szórakoztatásáról.

Miklós hallgatott.

- Ha volna neki való társaság - mondta később sértő szándékkal csöndesen.

- Mért? Őt mindenütt szívesen látják! - szólt ártatlan arccal a papné.

- De ő nem megy mindenüvé szívesen - mondta Miklós, és szinte láza volt.

- Hát oda, ahova elmegy, lesse ki, hogy hol érzi jól magát s vigye el, beszélje rá. Nem jó az, mindig egyedül s mindig otthon lenni.

Miklós hallgatott.

- Én nagyon szeretem őt - mondta újra a papné s őszinte arcot csinált.

- Hát ő nincs ahhoz szokva - mondta Miklós lesütött szemmel, s az anyja félszegségeire gondolt e pillanatban -, hogy társaságba járjon. S ő neki igen nagy igényei vannak elméletben és nem érzi jól magát emberek közt. Inkább olvas regényeket s tudományos munkákat, nem tud ő hozzászokni már a társasághoz...

- Nohát, nekivaló társasághoz hozzá tudna szokni... Hozza csak el szépen.

- Ez nagyon finom társaság neki.

Az asszony még mindig harcolt.

- Majd beletanul - mondta azt éreztetve, hogy a Miklós anyja alatta van. Arra való az élet, hogy az ember tanuljon...

- Isten őrizzen - mondta Miklós.

Az asszony ránézett, nagyon komoly lett.

- Úgy - mondta igen alázatosan - maguknak derogál...

Miklós most már nagyon szégyellte magát a parasztságáért s igen örült, hogy az asszony valóban finom volt, nem nézett rá, lassan varrogatott.

Sokáig ültek kínos csöndben.

- Jön az uram - szólalt meg egyszer a papné. Miklós iszonyú ideges lett és rémült. Felállott.

A kis bricska behajtott az udvarra, a pap a hátsó ülésen ült s a lovakat egy mezítlábas gyerek hajtotta. Olyan uras, gazdag ember volt a vastag ember ott a kocsin. Miklós gonoszul nézett rá: kétezer pengőt keresett neked Margit, mondta magában, róla leapadt a ruha, hogy te hízzál és kucsirozz.

- Á, szervusz, humillimusz - kiáltott Miklósra az öreg úr a kocsiból. - No, mi újság.

- Csak egy pillanatra zavarlak, kérlek alázattal... motyogta Miklós.

- Van időm, kedvem, minden: szép a vetés. Hát a tied milyen?

Miklós fellélegzett.

- Erről akarok beszélni éppen - mondta s előre ment, föl a tornácra. Ott leültek a viaszos vászonnal bevont asztal mellett!

- Na hát, mi az? - kérdezte a pap s a lány után kiáltott. - Hozd csak azt a zöld üveget a pincelépcsőről.

Miklós komoran nézett maga elé.

- Holnapra presbiteri gyűlést hívattam össze s kötelességemnek tartottalak megkérdezni nagybecsű véleményed felől - mondta s a beszéde, érezte, hogy makogáshoz hasonlít.

- Halljuk. Állok rendelkezésedre - szólt a pap s kopasz fejét előre hajtotta figyelmesen. Elevenen s tisztán nézett a fiatal emberre.

- Elődöm azt a hibát követte el, hogy a lelkészi fizetés természetbeli részét pénzváltságra átengedte az egyháznak. A váltság azonban az én véleményem szerint olyan alacsonyan van megállapítva, hogy lehetetlen mellette megélni. Azonkívül az egyházi földeket bérbe adta több esztendőre s most én ki vagyok téve annak, hogy teljesen a kongruára szorulok, ami az egyházamban igazán a minimumnál is kevesebb, évi kétszáznyolcvan korona.

- No, és most mit akarsz tenni?

Miklós most nézett rá először a kövér vastag, vörös arcra.

- A holnapi presbiteri gyűlésen mindezt előadom; a presbiterek belátására... - itt a nagy pap valami sziszegő hangot adott - és jólelkére apellálom az ügyet s arra fogom őket kérni, hogy állítsák helyre a régi állapotot.

A szolgáló felhozta a zöld üveget, amelyik félig volt borral. Poharakat tett elébük s egy fél szódavizes palackot. A pap nagy gonddal töltött, «tetszik szóda» mondta s mindkét poharat színig pezsegtette. Akkor koccintott, Miklós az egész bort megitta, nem akart ugyan inni, de az ínyének jól esett a hideg, savanyú ital.

- Nahát, kedves barátom, azt nem is kell mondanom, hogy a legnagyobb szamárság, amit tenni akarsz. Remélem, azt magad is tudod. Tanuld meg, hogy a paraszt, az nem ember, nem is állat, hanem gyerek... Ha te azt mondod a parasztnak, hogy a belátásukra s jóságukra bízod magad, akkor az a legkönyörtelenebbül kitekeri a nyakad, mint egy varjúfiókáét. A paraszt: gyerek. Annak imponálni kell tudni. Ha az azt látja, hogy a papja még nála is gyerekebb!... Édes fiam, hol vársz te belátást a paraszttól? És mért vársz?... Neked jogaid vannak, neked igényed van, neked igazságod van: hol kell akkor neked kunyorálni s szarvat adni a parasztjaidnak?... Az utódot az előd szerződése nem kötelezi!... Az az első paragrafus minden hivatalban. A miniszterelnököknél éppen úgy, mint a kondásoknál. Mi közöd neked ahhoz, hogy az a szamár Makk Feri elitta az eszét s elatta a családja kenyerét egy spriccerért. Hol az a szerződés, amit ő kötött? Jóváhagyta az egyház? igen? hát az egyházmegye? Az is jóváhagyta, akkor az egyházkerület! Ha az is jóváhagyta: akkor a zsinat? Az fogja megváltoztatni!... Mivel pedig Makk Feri a bitang, még az egyházzal se hagyatta jóvá jegyzőkönyvileg a dolgot: tehát menjenek Makk Ferihez!... Hát mit fizetnek a földedért árendát?

- Hat koronát.

- Hat koronát egy holdért!

- Igen.

- Hallatlan!... Nahát ez hallatlan!... Fölháborító, hat koronát egy holdért. Hatszor négy az huszonnégy: kétszáznegyven koronát kapsz negyven holdért!

- Igen.

- És tudod, hogy ők mennyit keresnek belőle?...

Miklós összehúzta a szemöldökét:

- Azzal én nem törődöm - morogta.

- Mit nem törődöl!... Add ide nekem a földjeidet, tíz koronát adok érte. Úgyis itt van a határunkon. Na. Előre kifizetem neked két esztendőre tíz koronájával a bért. Nyolcszáz koronát, ebben a percben. Akarod?

Miklós lesütötte a szemét.

- Már be van jelentve a holnapi gyűlésre és...

- Kutyaházi - kacagott fel a vastag pap -, van neked eszed, magadhoz való, nem kell téged félteni, csak úgy teszel, mintha kettőig se tudnál számolni. No nem baj, hát nem baj. Úgy is kell. Zsivány. A parasztoktól hagyod magad megnyúzatni, hehehe, kétszáznegyven korona egy esztendőre s ki fizeti az adót?

- Nem tudom.

- Persze, hogy te! Még azt is te! No hát, csak nézz holnap a szemük közé... Oszt, ha úgy kerülne, énrám mindig számíthatsz.

- Köszönöm szépen - mondta Miklós dünnyögve s felállott.

- No, hova mégy?

- Ki kell mennem a kiserdőre - mondta -, várnak a lányok.

- Nohát akkor csak eredj, ez az egy ok van, amivel nem lehet vitatkozni. Fiatalember mulasson. Házas ember meg dógozzon. Gyűjtsön pénzt. A gyerekeinek, a családjának. Mert sokba kerül ám a család eltartása.

Miklós egyenesen állott, nem mosolygott, nem hajlongott. Komoly volt és egyenes, mint mikor végre kemény partra jut az ember. Az a szó, hogy az öreg pap üzletet akart vele kötni, nagyon megkeményítette. Maga sem vette észre, de egészen más ember volt, mint aki bejött az imént a kapun.

A papnéhoz is nyugodtan ment be a lugasba, kezet csókolt s nem érezte magát zavarban. Felülről nézett le rájuk. Úgy érezte, a pap most rossz üzletbe akarta belecsalni. Bizonyára húsz korona is kevés egy hold földért.

- Tisztelem az édesanyját - mondta a papné s Miklós meghajlott.

Most nem volt szüksége, hogy efféle semmiségekre gondoljon. Azt szerette volni tudni, mennyi egy hold földnek az ára. Amint kiment a kapun s az erdő felé indult, olyan nyugodt s komoly volt, mintha végre megtalálta volna a dolgát.

- Mondja csak, barátom - szólított meg egy parasztot a falun kívül, aki tarisznyával a vállán előtte baktatott, s akit hosszú lábaival egy-kettőre utolért -, mér ilyen apró ez a rozs?

Az ember megállott, komolyan s nyugodtan nézett a vetésre.

- Özvegyasszony földje - mondta.

- Az özvegy papnéé? - kérdezte Miklós.

- Nem, van itt egy asszony, bizonyos Bakicsné, asztalos vót az ura. Azé. Hát e csak úgy dógozódik.

- Bérbe van?

- Nincsen a bérbe. Úgy szántatja, pénzér, elvetteti a magot. Le is aratják neki.

- Szívességből? Rokonok?

- Nincs annak itten rokonja, inkább pénzér. De hát nincsen marhája, nincs trágya, hát a főd sovány.

- Mért nem adja bérbe?

- Bérbe? Nem érdemes bérbe adni. Azér az öt-hat forintér. Így van legalább rajta két három mázsa gabonája, elég neki kenyérre valónak.

Miklós visszanézett az elhagyott földre, még megismerte arról, hogy azon volt a legalacsonyabb vetés. Öt-hat forint egy hold föld, gondolta lehűlve, hát az öreg olyan tisztességes lett volna vele szemben?

- Hát mennyi földje van annak az asszonynak? - kérdezte. - Nincsen nekie több, csak ez.

- Az egy hold?

- Dehogy is, nincsen a félhold se. Olyan jó vékás lehet. Mer azt tartom én is, hogy több egy vékásnál.

- Hát hány vékás egy hold.

- Kishold vagy nagyhold? Aszerint. Mer a kishold, a három vékás, a nagy meg négy.

- A katasztrális hold - mondta Miklós.

- Az, igen.

- Hát mondja, lehet maguknál földet bérelni? Nagyobb birtokot? Húsz-harminc holdat.

- A papunk béreli a Sándorfi fődeket, az nyolcvan hold.

- És mennyit fizet érte.

- Tizenkét koronát.

- Tizenkét koronát?! Ez a rendes ára, így bérben, a földnek?

- Egen, olyanformán. Az úgyvan, hogy egy káposztásér is tíz koronát adnak, pedig az csak félvékás, egy ilyen kis szántóért is tíz koronát, az meg egy vékás és egy holdért is tíz koronát, ki hogy tudja megkapni.

- Hát a nagytiszteletű úr, jó gazda - mondta Miklós egy kis ravaszsággal, hogy valami rosszmájú, beszédet ugrasson ki a parasztból.

- Ezt meg kell hagyni neki. Érti.

- Beletanult.

- Igen.

- Rengeteg, amennyi marhája van.

- A van neki. Elég sok van.

Miklós csodálkozott, hogy nem mond semmit.

- Maga hova megy?

- Én most bemegyek a városba.

- Mér, vásárra.

- Nem, hanem az ügyvédhe megyek.

- Mér?

- Hát azér, kérem, mer teccik tudni, perben vagyok a sógorommal. Mer a feleségemnek meghalt az apja, osztán a fiú testvérei kitúrták a vagyonbul. Azt mondták, hogy ő ki lett fizetve pénzzel, pedig csak háromszáz pengőt kapott, a vagyon pedig megér legalább tizennyolcezer koronát. Hát már mostan a fiuk közül István nevű örökölte azt a házat, ahol a szüleivel lakott, Péter nevű az alvégen a kisebb házukat, János nevű egy nagy birtokot a vízparton, Gábor meg az erdőt. A darab fődeket is elosztották maguk közt. Az én feleségemnek meg semmit sem akarnak adni: hogy nyugodjak én abba bele, hogy háromszáz forinttal ki legyen fizetve a feleségem. Csak annyi jussa van ott neki, mint a fiúknak. De azok olyan hamisak, hogy az apjukkal a halálos ágyán szerződést csináltak, hogy megveszik tőle a fődeket. A meg magával jótehetetlen volt, a jegyző ott vót, aláírta. De a telekkönyvbe még nincsen ám széjjel írva, egy darabba van az egész s rajta van az öt gyerek neve. Űk meg nem tudják átíratni, csak ha a feleségem is beleegyezését adja az átíráshoz. Hát én kértem négyezerhatszáz koronát, fizessen mindenik testvére ezer ezer koronát, akkor én megelégszek. De azok hallani se akarnak róla. Hát most megyek ügyvédhez. Egyék meg az ügyvédek. Én mán azt se bánom.

Miklós kíváncsian hallgatta a csöndes, lassú beszédet, amelyben fojtottan ott volt valami mély és engesztelhetetlen indulat. Most kezdte megérteni az ilyen emberi dolgokat. Ő sem adná Dékánynak a földjét, még akkor se, ha csak hat koronát kap mindenkor érte. Egyék meg a parasztok inkább, de Dékánynak nem adja.

Már itt voltak a kiserdőnél. A paraszt egyre csak beszélt, halkan és bizalmasan, s Miklós valahogy még azon sem csodálkozott, hogy ennyire őszinte a legtitkosabb dolgában.

- Adott nekem valaki egy jó tanácsot - mondta a paraszt. - Okos ember; itt lakik a faluba; paraszt ember de sok esze van. Azt mondta, hogy nézze: Vegyen fel rá kölcsönt, terhelje meg a birtokot egy ötödrész erejéig; megteheti, a felesége, mer az ő nevén van. Vegyen fel rá ötezer koronát.

A paraszt mosolyogva nézett a Miklós szemébe, kicsit hunyorított, tetszett neki az idea.

- Most csak egy jó ügyvédre volna szükségem, aki ezt hamar megcsinálja nekem.

Miklós nagyon okosnak, ravasznak és végrehajthatónak találta magában az ideát, s jóakarattal a paraszt iránt, a városra gondolt s az ügyvédek közt eszébe jutott a kis fekete zsidó ember, aki a nagy orrával, amely szinte a száját is takarja, vastag hangjával, fekete bakompártjával kissé groteszk alak, de tudja Isten, mért, őhozzá mindig nagyon húzódott, kedves és figyelmes volt s becsületes jó szemekkel diskurált el perjogi témákról: valahogy a tudós hajlamú emberek rokonszenve nyílt meg köztük.

- Én tudnék magának ajánlani egyet, ha az elfogadja az ilyen ügyet - mondta.

A paraszt egyszerre maga elé nézett. Hűvös lett és tartózkodó.

- Nagyon derék ember, igen becsületes ember.

A paraszt nem szólott semmit, csak haladt előre. Miklós megérezte, hogy ez gyanakszik.

- No, isten áldja - mondta, mert le kellett térnie az erdő felé.

- Isten áldja - szólt a paraszt, s alig billentett egy újat a kalapja felé, oda se nézett rá, tovább haladt.

Miklós kissé meglepetve érezte az elszakadást. Pár lépés után megállott a fűbe taposott ösvényen s utánanézett a zömök tarisznyás embernek.

- Persze, értem s igaza van a vén gazembernek: a paraszt - gyerek! Ez most azt hiszi: valahol meg akarom rövidíteni... Mint a gyerek, a jó testvérnek, az ég alatt, kipanaszkodta magát s abban a percben, mikor úgy kerül szembe, hogy nem tudja, nem harapnak-e a vajas kenyeréből: nincs tovább testvér, összehúzza magát s óvakodva elmegy. Fél, hogy én véletlen beleláttam s még pénzt keresek rajta...

Kissé mosolyogva, kissé bólogatva, kissé fájva nézett utána. Fájt neki, hogy nem viszonozta őszinte bizalmas rágondolását hasonló bizalommal és szeretettel. De mért viszonozta volna? Hát azt kellett tapasztalni a parasztoknak az urak részéről, hogy azok mindig s minden percben csak az ő javukon törik a fejüket?...

Egyáltalán ki töri a fejét a más javán?... Ő nem volt ugyanilyen paraszt a paptársával szemben abban a pillanatban, mikor az üzleti ajánlatot tett neki?... Pedig nem is valószínűtlen, hogy az ajánlat tisztességes volt.

Mikor az erdőn meglátta a lányokat, a szívébe nyilallott: a Margit ügyét elárulta!

Szót sem szólott róla.

Hirtelen összehúzta a szemét. Margitnak nem is szabad ügyeinek lenni. Margitnak nem szabad követelésének lenni s nem szabad, hogy ő itt is, ott is veszíthessen valamit az életen, az üzleten. Margitnak egy drága üvegházi növénynek kell lennie, akinek minden szükségéről gondoskodni kell...

Azzal az önérzettel és nyugalommal ment be a társaság közé, hogy igenis, most már ő képes is lesz rá: mer vállalkozni arra, hogy ezt a finom, ezt a drága üvegházat megépítse az életben az ő szíve édes párjának.

A lányok az alkonyodó estén a fák közt szaladgáltak, fogdosót játszottak a fiúkkal. Vidám kacagással volt tele az erdő.

- Miklós, Miklós, Miklóskám! - hallotta a Benedikty Jolán hangját s nem akart hinni a fülének. Jolán egyik fánál állott, Margit a másiknál, Margit nem vette még észre, hogy itt van, de Jolán már régen megpillantotta. Margit most Jolánhoz szaladt s a szájára tapasztotta a kezét, s a nagy lány kacagására, ami emlékeztetett a magános erdők gerlekacagásaira, a nyakába ugrott és a két lányka ölelkezésben himbálózva, tudja isten, mit suttogott.

Ő egy fa mögül kilépett, csaknem melléjük.

- Meghallotta! Margit, nahát ezt meghallotta! Ezt csak meghallotta - kiabált végtelen nevetéssel Jolán s úgy kitört belőle az ideges kacagás, alig bírt utána szaladni barátnőjének.

Miklós bután bámult utánuk, nem, ő nem volt ilyen könnyed és futkosó, csak nézett s nem értett semmit, nem hallott semmit, egyre csak nevetett s mutatta a fogait, s jószág volt, ahogy magát eltitulálta, tulok itt a kislányok vígsága közt.

- Nem hallottam semmit - mondta kétszer-háromszor Jolán felé -, igazán semmit se, komolyan semmit se hallottam.

- Tapírfülű - mutatott neki orrot a szép lány.

De Miklós, ha nem hallott, már látott, a Margit hamvas piros arcáról, amely ki volt gyúlva, s amelyet egyre zavarodottabban takart s fordított el tőle, amellyel szinte menekült előle, ki kellett találnia, miről lehetett szó az idilli pillanatban. Remegett a szíve, most végre boldog volt, de kielégületlen és mohó: mit nem adott volna érte, ha hallotta volna azt, amit csakugyan meg kellett volna hallania.

Ezen a délutánon egyszer végre teljesen vége volt annak a terhes tartózkodásnak, amely mindig ott volt valamiképpen közte és Margit között. Annyira zavartalan, boldog volt a hangulat a kis erdőn: Miklós tudta, miért: ma először érezte magát fenn. Úgy tűnt fel előtte, mintha valami varázslat útján váratlanul megtanult volna szabadon úszni.

Fentlebegett az élet hullámain s könnyedén szelte a habokat. Ma nem félt többé a becstelen és gaz és rabló emberektől, kissé cinikusan úgy sejtette, hogy ő még gazabb, még becstelenebb s még rablóbb lesz. Annyira mindenesetre, hogy ezt a drága, ezt a reszketően édes drágaságot magasan és tisztán és tündéri érintetlenségben emelhesse ki az ég felé a szennyes áradat fölött.

(Vége köv.)