Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 22. szám · / · Móricz Zsigmond: A fáklya

Móricz Zsigmond: A fáklya
Regény Ötödik könyv
II.

- Itthon van Margit kisasszony? - kérdezte a kövérkés kis háziasszonyt, aki az udvaron állott s gyékénykosárban kukoricát vitt a tyúkoknak.

- Miklós feszélyezve nézett a tündöklő arcra, feszesen hátrafésült hajára, az asszonyka csillogó szemeire, amiben ott világított a mindenbe beavatottság, ahogy a jó falusi asszonyok a világ legnagyobb dolgának tudják a készülő házasságot. S oly szépen szólott, azon a leggyöngédebb hangján kérdezte, hogy: hiszen te tudod, istenem...

- Már ő átment Benediktyékhe - mondta az asszonyka, s úgy sajnálta, hogy nem szolgálhat vele.

Miklós csak nézett-nézett rá szelíd, szórakozott, álomlátó szemmel, mintha nem igen fogná fel, mit mond: Halj meg - mondta magában s csak nézte -, most, mikor ilyen egészséges vagy, jókedvű és vidám, semmi bajod, tiszta vagy, frissen mosdott, piros fülű, halj meg, fehér kötényes vidám asszony, halj meg, sárga kukorica a sárga szakajtóban: halj meg...

- Igen, köszönöm szépen - mondta aztán hangosan, megfordult, megemelte a kalapját s révülten elment. Az utcán megérintette a balkeze bütykével a szürke léckerítést s így szólt: Te jó kerítés, dőlj ki; múlj el, párologj el, tűnj el: te falu, milyen szép vagy, boldogságom tanúja, fehér libák és tarka récék, hogy csillog a lila tollatok, szűnjetek meg: legyen vége a világnak, tűnjön el, haljon meg a mindenség... Most; míg nagyobb baj nincs... most, mikor még jő... Mire ez... Jöjjön el a halál!...

A kis háziasszony utánanézett a tornácról, s így szólt az anyjának, aki ott kötötte a tarka harisnyát a hűvösön:

- Én nem tudom ez a Margit hova tette a szemét, olyan sovány ez a sovány fábjáni pap, mint a hét szűk esztendő.

- Rossz kosztja van - szólt az öreg mámi.

Az asszonyka felkacagott. később azt mondta:

- No ha Margit... ha azt várja hogy Margit... Én azt hiszem egy rántást se tud megkavarni ez a lány...

- Majd megtanulja a maga kínján - szólt nagy életbölcsességgel s rendíthetetlen nyugalommal a mámi -, majd megtanítja az ura.

- Az igaz - csattant fel félig valami büszke boldogsággal, hogy ő olyan nagy szakácsné, félig szemrehányással, hogy az egész életét csak azzal kell töltenie, az asszonyka: - kutyák a férfiak, csak falni akarnak.

Még egyszer utána pillantott a fábjáni papnak, aki most fordult el a Görbe utcára, mert nem akart Dékányék előtt elmenni.

A tél óta rosszban van a papékkal. Nem tudja mért, nem gondol rá, hogy is volt, az agyát lezárja, hogy ne kelljen rájuk gondolni. Mikor az anyja megszégyenítette: úgy megiszonyodott Dékánynétól: hát már az egész világ, már az édes anyja is... Azóta nem tudott rájuk gondolni, csak ha olyan téma került az agyába, ami valami távoli összefüggésben van velük, már menekült s iszonyodott... S mért?... Hisz ő ezt tudta, hogy szerelmes, volt idő, mikor hízelgett is neki... Margitot féltette, hogy észre ne vegye... Olyan boldog volt, mikor észrevette, hogy Margit nincsen jóban velük... Ez nagyon helyes. Egy percre sem felejtette, hogy a papné boronálta össze őket, a papné érthetetlen magasztalásaira lett szerelmes a lányba, már mielőtt látta volna, na most annál jobban szeretné az is szét idegeníteni őket, kárörömmel; hogy ez nem fog sikerülni, az jutott eszébe, hogy legutóbb, mikor a papéknál volt, Márta az anyja kívánságára csúfolódó előadást tartott a Margit iskolai tanítási módjáról, az egésznek nyilván volt a célja, az ő magasrendű szellemi szövetségükkel akarta az asszony szembeállítani a fiatal kis tanítónő tudatlanságát, de a fegyver visszafelé sült el: akit az ember szeret, arról egyszerűen nem hisz el semmit, ami nem erősíti ezt a nagy és birtokló érzést, Márta hiába színészkedett, utánozva a Margit kissé fontoskodó, a dolgokat, az igazságokat tisztelő, komoly s áhítatos modorát, még kicsiségekben is rendíthetetlen komolyságát: «Petőfi nagy csavargó volt, de ezt neki meg kell bocsátani, mert a legnagyobb magyar költő volt. Egyszer egyik barátjához bement reggel s azt mondta: barátom, nézd csak a csizmám, egy magyar költő járhat ilyen csizmában? Nem, barátom, egy magyar költő ilyen csizmában nem járhat. Barátja még az ágyban volt és csizmája szépen kitisztítva ott volt az ágy előtt, Petőfi Sándor rámutatott: a költészet nevében lefoglalom csizmádat! Felhúzta barátja csizmáját s ott hagyta a saját rongyos lábbelijét: De azért Petőfi Sándort nem kell úgy lenézni, mint kortársai, mert valóban gyönyörű verseket írt, holnapra olvassák el Szendrey Júlia naplóját.»

Miklós akkor rápirítva, leforrázva hallgatott, mintha az embert szemtől szembe megcsúfolják. Margitnak azonban sohasem mert célzást sem tenni a Petőfi csizmáira. Isten tudja, melyik fontoskodó, kis dolgokat ostobán felfúvó professzorától hallotta a koholt esetet, ő jól ismerte a Margit rebegő tiszteletét Petőfivel szemben, s a Szendrey Júlia komoly s barátnőinél több, szinte saját magához emelő nagy tiszteletét (ő maga a közszokás szerint megvetette a második férjhezmenetele miatt, Margit ezt nem is látta, ő csak a naplóján keresztül élt vele, s a Júlia szerelméből mit sem érzett, ami túlzás és fölösleges volt, csak a nagyszerű költő istenítő szerelmét, ő hálás volt Júliának, mintha helyette tette volna boldoggá a költőt s hálás, mintha tőle kapna sugarat a boldogságra a nagy szerelemből, amelynek boldog volt, hogy egy kis résén belátott szent titkaiba!) Mit tudtak erről a profánok s cinikusok, a papné... Mint szűzi titkot, takarta a papné éles gúnyos barna szeme előtt lelkének borzongó kéjét, a fiatal lányka szerelmét Miklós...

És hirtelen megállott, körülnézett, s egy pillanatig úgy nem értette, hogy pottyant ide, egy idegen falu idegen zugába. Keresnie kellett, hol kell visszatérnie a Széles utcára, túl a papék házán, hogy Benediktyékhez menjen... S hirtelen, ellentétben áradó érzéseivel, a másik hangulata támadt föl; mogorván támadta meg gondolatban a lányt.

- Ah, bizony. Ez a Margit! Igazán ez mégis, nem szép. Megvárhatta volna otthon. Így kitenni őt annak, hogy az egész falu rábámuljon... Mindenki tudja, hogy a fábjáni pap a kis tanítónő után jár...

Beharapta a szájaszélét: - a falubikája, azt hiszem, még az is elszégyellné magát, ha ennyi szem előtt kellene vére űzéséből egy kis üsző után végigcammogni a falun... De persze Margit! az nem vár!... Őfelőle... Margit csak azt teszi, amit ő akar, ami neki éppen eszébe jut... Margit nem tiszteli, túlontúl nem tiszteli őt... Nem is kívánja: őtőle nem kíván tiszteletet, respektust, de azért mégis, nem volna szabad kitennie ilyen helyzeteknek... tudhatta, hogy jön, hogy itt lesz... Ha nem beszélték is meg előre, nem kell azt már régen, órára megígérni, mikor volt olyan szombat délután, amikor ő nem jött át a tavasz óta?... Ez a Margit egyetlen szabad délutánja s ő mindig itt van... Mekkora út volt először ide Fábjánfalva s hányszor hazudta már Margitnak, hogy hisz az semmi...

- Nem baj, szegénykém - mondta aztán -, kívánom ne is befolyásolja magát semmi soha - s gyötrődve, kínos érzéssel, igaz akarata ellen mondta -, őrizhesse meg függetlenségét, szabad akaratát, s ne ismerje meg soha, hogy kényszerítő dolgok hogy ki tudják téríteni az embert minden irányból, már abból is, amire még el sem indult, csak éppen gondolatban fordult feléje...

Végre itt volt a Benediktyék fekete kátránnyal bekent hosszú palánkja, s szinte mimikri volt neki, belebújt a sötét színbe, mintha most fátyolt venne magára: mintha Benedikty Jolánékhoz menne... Joga van neki oda is menni... Úri ház, mindig vendéggel tele...

De mikor be kellett lépni a kapun, az rossz volt. Tudta, mindenki rá fog nevetni s megint rákezdik a nótát: Aki a babáját igazán szereti... Akármilyen jeges eső esik... mégis felkeresi... S mosolyogva dúdolta is magában, beharapott szájszéllel; Benedikty bácsi, aki pedig mindig úgy tett, mintha nem venne tudomást az ő kis dolguk felől, maga kezdte rá múltkor, az igaz, csúnya fergeteges idő volt, az is szombat délután s akkor is itt volt... Ejnye, legalább lekefélhette volna magát a háziasszonynál, de az olyan buta asszony, csak bámul az emberre, mintha kárörömmel nézne mindig: hogy na, veled ugyan elbánnak, jóbolond...

Margit nem volt itt. A lányok már kimentek a kiserdőre, senki sem volt itthon. Az öreg néninek, akinek olyan ezüst színű volt a haja, mint az édeskedő mosolygása, aki soha nem veszítette el egy pillanatra sem azt az örök derűt, ami némely öreg asszonyon állandóan ott csillog, nem sajnálta a dolgot, kitalálta, hogy Margit még biztosan Horváth Piroskáéknál van, itt nem is volt persze ma délután... Hol az ördögbe szedte a háziasszony, hogy ideküldte őt utána... A néni nem sajnálta a lábait, kijött vele a kapuig, s rettentő sok szóval, szívvel magyarázta meg, hogy merre laknak Horváthék, ilyen kapu s olyan galambdúc. Miklós egy szót sem értett belőle, nem is figyelt rá, azt gondolta magában, nem is fog odamenni, hanem majd kimegy magában a kiserdőre: talán már ott is lesz Margit...

- Hát nagy bál lesz maguknál, tiszteletes úr? - s nem engedte el gyöngéd, ráncos öreg kezéből a néni a fiatal ember nagy csontos ujjait.

Miklós bámulva s ijedten nézett rá.

- Megkaptuk a meghívót a jövő szombatra!

- Igen - dünnyögte Miklós.

- De el is megyünk ám! - mondta amolyan tűzről pattant menyecskésen billenve meg Miklós előtt, de ő hirtelen dünnyögött valami kezétcsókolomot, vagy mit, legyen szerencsénk, vagyhogy, s egyszerre minden udvariasság nélkül elment.

Borzasztóan fel volt izgatva.

Hát nála nélkül csinálják meg a bált. Ez az Arday sakkhúzása megint... Nála nélkül küldik el a meghívókat... Vajon küldtek-e Margitnak?!... Égett az arca a szégyentől, ha kimaradt... A bitangok... Hallotta, hogy a tanító bejár a kastélyba... De hogy ezt megtegyék nála nélkül... Jövő szombatra...

Észre sem vette, amint előre robogott hogy Margit szembe jön vele. A lány is olyan szórakozottan sietett, hogy igazán csak az utolsó pillanatban látták meg egymást.

Miklós fülig vörösödött, de boldogan látta, hogy Margit is. Ez jól esett neki, mert úgy fogta fel, hogy a lány röstelli a minapi nagy összeveszést és zavarba van miatta. Ezzel már aranyhíd támadt előtte, mert valójában ő volt a goromba, bár, úgy érezte, hogy neki a szerelem jogán joga van ilyesmikre. Azt mondta volt Margitnak, hogyha még egyszer fölveszi azt a bordóvörös blúzt (ki nem állhatta, mert határozottan rosszul állott neki), hát... elszakítja... rajta... «Azt szeretném látni!» mondta Margit gőgösen. «Veszek helyette másikat!» «Nekem?» mondta Margit s úgy végignézte, hogy Miklósban leszállott a vér a szívéig, mert ebben a pillantásban azt a gúnyt érezte, hogy: te akarsz venni, te koldus, te rongyos, akinek semmije sincs! És nekem, akinek annyi ruhám van, amennyi csak kell... Miklós a szegénységén érezte magát legjobban találva mindenkor s mivel az fájt legjobban, ott is érzett meg minden érintést, minden szúrást, ami az önérzetét érinthette.

Ezt a kínos és rendkívüli összetűzést, amely után Miklós kirohant kalap nélkül s egy teljes óráig emésztődött a kertben, s el volt tökélve, hogy örökre elmegy és szakít és soha többet nem jön vissza... s a végén meggondolva, hogy először is világ szájára adni titkukat, aztán kegyetlenség volna azzal az egy lánnyal szemben, akivel csak alázatos gyöngédségre van szerződtetve, végül szíve szakadottan képzelte el azt az üres életet, ha még ennyi boldogság és jóság és szerelem sem lesz az életében... Ah, bizony visszament s koldult, irgalmat és könyörületet esdekelt a pillantásával, s mennyi ideig kellett némán és alázatosan rimánkodnia, míg némi enyhülést tudott észrevenni a finom és acélkemény arcocskán... Ezek a mély és szenvedelmes viharok egyre jobban kimerítették az idegeit, s minél tovább kellett feszítenie a megbánás, lealacsonyodás, porban fetrengés játékát az istennő lábai előtt, annál erősebb és vadabb gyűlölködés nőtt valahol a lelke fenekén, sötéten és irgalmatlanul, ugyanazzal a szeretett lénnyel szemben.

Most, amint meglátta a lány arcán a zavart és pirulást, azt hitte, rajtakapta valami bűnbánaton, valami gyöngeségen s ez hihetetlenül jól esett neki. Olyan erős, olyan bronzkemény volt a lánynak a lelke, hogy mellette ő lágy viasszá vált, erőtlen és akarattalan gyerekké, s csak az volt a baj, hogy ez mind szembetűnőbb lett, ez a távolság. Eleinte a lányt egyébbel meghódítani nem tudta, csak a néma, könyörgő és szegény pillantásaival s ez mind erősebbé lett, mind jobban erőszakolttá. S amit eleinte szívből fakadva adott, ő a meggyötört és beteg fiú, aki a maga életének számkivetettségében a gazdagság és az erő s a biztos életnyugalom felé sóvárgott, az most egy újabb rettenetes bajjá kezdett kifejlődni, egy minden eddiginél erősebb s szinte sokszor elviselhetetlen rabszolgasággá.

Most élénk s erős pillantással kutatta végig a leány arcát, mert valami gyanúsat látott rajta. Margit mosolygott, de elfordult, kezet sem adott, előre sietett, a maga útján. Miklós vele fordult s mögötte, fél mozdulattal sietve ment utána. Megdöbbenve látta, hogy Margit sír.

Látta, hogy Margitnak valami nagy baja van s amint elmúlt előbbi fölvillant önérzete, már úgy ott volt egész lélekkel a leánynál. Elfeledte a harcokat, amik a lelkében folytak ellene, elfeledte fogadkozásait, hogy többet nem engedi megalázni magát férfiúi méltóságában, elfeledte, hogy ő is éppenoly rideg s kemény lesz a leányhoz, amilyen az ő hozzá... Most már csak egy ijedt és veleérzően kétségbeesett szerelmes volt, s suttogva rohant a lány után, egészen vagy félig elharapott szavakat dobálva, mint rózsákat utána:

- Margit... Margitkám... édes... kicsi Margitkám... kedves... - gügyögte az első csók jogán, a végső visszautasítás félelmével - az istenért... Margit... mi történt az istenért, kedves...

S hogy a leány nem szólt:

- Nem!... Nincs bizalma hozzám... bennem... persze... ki vagyok én... magának... egy senki... egy nyomorult fráter... nem férfi... nem ember... soha nem becsült és nem méltatott bizalmára...

Margit nem is hallotta, mit suttog szinte hangtalan, vagy csak megérezte, hirtelen visszanézett s könnyein át ideges mosollyal mondta:

- Ne kínozzon mindig... - s megtörülte a szemét.

Miklós kimondhatatlan tehetetlenséggel szorította össze a fogát. Aztán hirtelen megállott. Úgy érezte, most le fog ülni az út szélére, az árokba, a fűbe, a gazba, lefekszik és meghal.

Titokban még örült is valami kaján démon a lelke fenekén, hogy most végre megvan az ürügy, most aztán szakítanak. Most vége mindennek. Margit visszanézett, kissé csodálkozva s oly könnyes bágyadtsággal, nem is szólt, nem is intett, hogy jöjjön s ő úgy rohant utána, mintha delej magához rántja a vas porát.

- Ahogy én szeretem magát... - morogta, amint utolérte, dünnyögte a foga közt -, ilyen végtelen... megérdemleném, hogy... bizalommal legyen hozzám... Ki szereti magát ezen a földön... úgy, mint én... Margit, Margit, édes kicsim, mért sír, kedves kis cicám...

Szavanként duruzsolta, még ő maga sem hallotta s a lány csak a hangja édes muzsikáját, a kunyoráló hím dürgését hallotta s attól még jobban elszaladt.

- Nem mondja meg?... Nem?!... - de újra meggondolta - tessék megmondani, szívem... kedves... tessék könnyíteni a szívén... kis édes...

Margit furcsán rántotta meg a vállát, a könnyein át hirtelen rámosolygott, aztán elkapta a szemét, kibeszélhetetlen a finom ajkának az az ismert finom kis mosolya.

- Óh, hogy szeretem magát, milyen kimondhatatlanul, milyen vadul! - morogta Miklós, mint egy harapós eb, s erre Margit hangosan és idegesen felkacagott.

Néhány lépést szótalan mentek. Kifelé a faluból, Miklós boldog lett, hogy a kiserdő felé mennek.

- No mi az, mit csináltak - csipegte Miklós.

- A szemtelen - mondta Margit kedvenc szavát: nagyon rászokott a prepák közt erre a szóra, divat volt abban az esztendőben.

Miklós nem mert hangot adni, félt, elriasztja a vallomás lepéjét.

- Nem dolgoztam nekik eleget. Csak most én készítettem el mindent a vizsgáztatáshoz, mind az összes dolgozatot.

Még soha egyetlen szót nem szólott az iskolai dolgairól; Miklós sem a papi hivatalának ügyeiről. Valahogy játszottak egymással szemben; a gondtalan és boldog úri népet, az úri kisasszonyt, akinek sem dolga, sem kötelessége, bőségben és vidámságban él s a komoly férfiút, aki nem hozza be a házba a kintvaló világ dolgait, sem nem dicsekszik, sem nem panaszkodik. Úgy tettek, mintha valóban csak egymás személye, tisztán csak két individium dolga volna a szerelmük és készülő szövetségük s karakter vonások harcban való összeharmonizálásához nem volna szabad az élet nehéz talaját is egymás előtt forgatni meg. Miklós, aki szeretett volna vallani, hiszen egész lénye a panaszkodásra volt beállítva Margit előtt, Miklósra ez nagy sérelem volt, de hát odáig, míg alkalma nincs látni valamit, nem gondolhat egyebet, csak azt, hogy ez a lány bőségben és jólétben nőve, sikerekben és udvaroltatástól körülvéve egyáltalán egy kisbaba, akinek nem is lehet képessége rá, hogy megértse az ő profán bajait... Ha pénzről volt szó, Margit fölényesen mosolygott, ha cukrászdáról volt szó, kiváló ízlésről tett bizonyságot sütemények terén: ez Miklóst mind megrémítette, ő nyomorultnak és szegény flótásnak érezte magát a lány légkörében. Ezért állandóan takarta ő is állapota rongyait, sebeit, viszont annál elérhetetlenebbnek látszott előtte, hogy valóban egybeszövetkezzenek: sosem lett volna képes rá, hogy feltárja adósságait s nagy sutaságát a pénz körül... s pláne, hogy efféle nagy elbúsulásaiban, az adós ember gyakori laza lelkiállapotában már nem egyszer megduplázta adósságát s főleg azt, hogy ez már a Margit rovására ment, mert mindig olyankor történt, mikor vérét lecsillapítani berohant a tiszta és szent lánytól a városba, azzal a biztos tudattal, hogy tehet magával bármit: a lány úgysem lesz az övé soha... ez a szerelem, bármilyen ok miatt is, de reménytelen...

- És most lefogta a fél hónapot.

Ezt Margit mondta hosszabb szünet után, s Miklósban meghűlt a vér. Megállott. A keze ökölbe szorult. Tudta, hogy az igazgatónéról van szó, s most úgy tudott volna a hasába vágni ököllel, undok boszorkány.

- Tizenhatodika van, tegnap vitte be az igazgató úr, vizsgáztatni a polgáristákat, s ő ma kifizetett s azt mondta, fél hónap... Tíz koronát adott... Azt hittem - s felnevetett kissé -, kifizeti legalább az egész hónapot.

- Mennyit fizet egy hónapra? - kérdezte Miklós szorongva... lesve, bírálva, hogy most meg fog tudni minden igazságot.

- Tizennyolc koronát - szólt csöndesen, egyszerűen Margit.

- 18 koronát!

- Igen.

- Egy hónapra!

- Igen. A polgáristákért.

- A gazemberek!

A lány ránézett.

- Ez felül van a rendes fizetésen - mondta ártatlanul.

- Mennyi a rendes fizetés.

- Az elemi iskolánál 25 korona.

- 25 korona.

- Igen. Az összesen 43 korona. Az sok pénz.

- Gazemberek.

A lány ebben a pillanatban úgy nézett a fiatalemberre, hogy nem látta benne az udvarlóját, az ő kis fiatalemberét, aki az ő szoknyája után futkos, hanem valahogy fellebbviteli fórumnak nézte, papnak látta, komolyan vette.

- Pedig igazán, higgye el - mondta kissé panaszosan -, annyi dolgom volt, kivált karácsony óta azokkal a polgáristákkal, akárhogy is, nem voltam képes eleget foglalkozni az osztályommal... De nemcsak én, a többiek is panaszkodnak, hogy ezt nem is csinálják több éven. Képzelje el, mennyi baj van tizennyolc polgáristával, iskola nélkül úgy előkészíteni őket, hogy meg ne bukjanak, mikor minden iskola pikkel az ilyen magántanulókra... És amellett nyolcvankét gyerek volt a kezem alatt a két osztályban.

- 18 korona - morogta Miklós.

- Azt a sok rajzot megcsináltatni, a mintákat megragasztatni, mértani testeket: az rettenetes volt. Csak úgy lóg rajtam a ruha, mindenki meg van rajtam ijedve, aki ismer.

Miklósnak ez a szívébe szúrt. Csak én nem, gondolta magában. Ah, lám, ő annyira el volt foglalva gyűlölködő és alávaló gondolataival, hogy valóban sohasem gondolt a lányka szörnyű munkájára. Hónapok óta ez a lány ő előtte csak nemi tárgy, csak kéjforrás, csak erotikai téma és ez szegény egy emberfölötti munkában roskadoz... míg ő a gaz férfi tunyán s here gondolatok között lopja az életét. Égett a lelke a szégyentől és el kezdte rettenetesen gyűlölni Dékányt, aki megengedi, hogy ilyen zugiskolában kiuzsorázzák a fiatal lányokat, s a fizetés rabságával megkötött szegény emberek testi-lelki erejét, hogy egy gaz család ezreket keressen a zsírjukon. Nemrégen volt tanúja, mikor előtte kiszámították, hogy a musai igazgató-tanító a zugiskolájával legalább hat-nyolcezer koronát keres. A környékbeli zsidógyerekeket mind ő vizsgáztatja le, s ezeknek jó, mert nem kell a városban tartani a gyereküket, ott egy gyerek nevelése bele kerülne havi száz koronába, itt itthon van a gyerek e szülei háznál s évi ötszáz koronából kitelik. Akkor ő, szamár, nem is értette, mért irigykedik valaki s mért haragszik egy ilyen zugiskolára, a törvény is mért tiltja, mikor tizennyolc gyereken könnyít vele... Most bezzeg ég a lelke a dühtől és felháborodástól. Biztos, hogy Dékány jó pár ezer koronát zsebre vág azért, hogy szemet huny... S az ő ideálja, a szent drága kis angyal, ez a filigrán, ez a törékeny kis lélek minden gyerek után egy koronát kap... Tíz hónapig tanít tíz koronáért egy-egy gyereket s Dékány, aki rájuk sem néz, legalább is száz koronát kap minden növendék után...

Úgy nézett a kislányra, mint egy hitvalló hősnőre, aki öntudatlan ártatlanságában jár a parázson...

- Tudja, szívem... mennyit keresnek ők a maga lelkén?

- Azt én nem bánom - mondta idegen érzéssel a kislány -, de ilyen méltánytalanságot nem vártam - s tele lett könnyel a szeme. - Igazán, olyan lelkesedéssel tanítottam, olyan boldog voltam; bár magamnak is mindent most kellett megtanulni, amit tanítottam... s fél hónapra fizet ki... - hirtelen kicsit felnevetett. - Kilenc koronát akar adni, hogy annyi a fél hónap pontosan, de mégis hozzá tett egy koronát, tízet adott... Az igazat megvallva, én azt hiszem, meg lehetek elégedve, ez is méltánylás... Egy korona ára elismerés... Azt várta, hogy meg fogom köszönni a kegyességét...

S kicsit, kissé keservesen nevetgélt.

- Remélem... nem fogadta el... - mormogta Miklós.

Margit csodálkozva nézett rá.

- Mit?

- A tíz koronát.

- Mért?

Miklósnak ökölben szorongott az ökle, óh, az az undok, pohos asszony a májszín selyem ruhájában.

Nem fogsz te többet így szenvedni, szegény kis drágaság... Soha többet: s fogcsikorgatva esküdözött magában, hogy a holnapi presbiteri gyűlésen aztán végleg s könyörtelenül felemelteti a stólát...

- Kérem, ne beszéljen erről mások előtt - mondta Margit, mikor a kiserdőhöz értek s most ő nézett könyörgő tekintettel Miklósra. Nem akarom, hogy idegenek előtt... egyszóval nem akarom...

Miklós újra azzal a jeges lehűléssel nézett rá, mint mikor így megérezte már gyakran, hogy még mindig nem teljes és tökéletes és magától értetődő köztük a hitvesi bizalom s egyesség: hát ez ő, ennyi ő Margitnak, fel tudja tenni róla, hogy valakinek szól... hogy az ő dolgukról... Úristen: most, most kellett volna kimondani a nagy szót, az egyszerű, emberi szót: legyen a feleségem... de elébb a vasárnapi presbiteri gyűlésre várt, hogy arra, mint talapzatra álljon és mint valami magas várba emelhesse föl a kislányt a fenséges pozícióba: papnénak...

A kiserdő tele volt fiatal lányokkal, labdáztak és sikítoztak. Már itthon voltak a jogászok, s ez egy megbeszélt kirándulás volt a kiserdőbe. Miklós ezt is fanyarul vette tudomásul, mikor neki úgy zúg a feje a gondoktól.

Meg is állott.

- Kérem... Margit... kérem kedves... - hebegte -, én nem megyek most a társaság közé...

- Mért? - mondta ijedten Margit.

- Később visszajövök, csak egy negyedórára kell elmennem. Margit komolyan nézett rá.

- De biztosan - mondta kis hallgatás után. - Különben, ahogy jól esik - s már szokott hűvös eltaszításával vágott dacos képet.

Miklósban a vér egy pillanat alatt megfordult, csaknem elszédült. Hogy ennyire nem lát bele a lány.

- Ödes - nyögte a foga közt s a szemével, annak a meresztésével akarta meggyőzni.

De a lány elfordult, elszaladt s egy perc múlva már a Benedikty Jolán nyakában volt.

Miklós dacosan megfordult, hogy köszönnie se kelljen s visszaindult gyorsan a falu felé.

- Tiszteletes úr! Tiszteletes úr! - hallotta távolról a Jolán kiabálását.

Előbb úgy tett, mintha nem hallaná, de az nem hagyta abba, s vissza kellett fordulnia.

- Hová tetszik szökni? - kiáltotta kacagva, piros arccal a hosszú lány, a fogai úgy csillogtak, mint a gyöngyszemek.

- Mindjárt itt leszek! - kiáltott vissza Miklós erőltetett nevetéssel. - Becs? Becs?... kacagott a szőke lány, s kisebb barátnőjét szorongatta, szinte szerelmes öleléssel.

Miklós intett, hogy becsületszavára, igen!

- Így görbüljön meg? - s feltartotta az ujját.

Miklós igent intett s elrohant.

- Hová rohan ez a majom? - kérdezte Jolán, de hogy a Margit szomorú szemébe nézett, ijedten csacsogott: - nem majom, nem majom, angyal, tündér, álmaim lovagja, pardon a te álmaidé... Na ne ijessz meg, mert isten bizony azt hiszem, még a végin azt hiszem, hogy én vagyok szerelmes bele... Óh, a majom, hogy itt tud hagyni egy epedő, sőt repedő szívet, nem elég, hogy egész héten várni kell rá, még most jut eszébe, hogy hopp, neki még cigarettlit kell vásárolni a tössdén..

Margit kacagott a kacagó barátnőjével s hallgatása helyeslés volt, de ezt Miklós nem látta.