Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 22. szám · / · Moly Tamás: Jöttment

Moly Tamás: Jöttment
I.

Esteledett.

Immánuél még egyszer végignézett a kertjén... Nem volt nagy darab föld, de megtermett benne minden bőven, amire két embernek egy esztendőn keresztül szüksége van. Megtermett benne minden, mert a gazda maga ásta, kapálta, gereblyézte, ápolta, gondozta földjét és ismerte minden szál növényét. A hálás föld, a hálás növény dúsan adta a legjavát e gondos szeretetért.

Ma egész délután Immánuél erős, vastag ujjaival türelmesen, vigyázva szedte ki a veteményes ágyakból a dudvát. Ezt a munkát mindig szombat délutánra hagyta, ezt nagyon szerette végezni.

- Úgy teszel, mintha a barátom lennél. Zöldellsz hasznos növényeim közepett. Virágzol és színeket raksz apró virágaidra, hogy megtévesszél velök, vagy hogy könyörögj nékem: ne bánts; látod, szegény, alázatos kis virág vagyok: engedj itt élnem csöndesen... meghálálom! - És Immánuél nagy élvezettel piszkálta ki a gazt gyökerestül. - Ohó, picikém, dehogy is hagylak itt. Ismerlek: rossz vagy, gonosz vagy, ellenem vagy. - Az összehordott gazt a szemétdombra hajította: ott vesszetek!

Immánuél a kúthoz ment. Levetette átizzadt, piszkos ingét; a teknőben megmosakodott; öntötte a vizet széles hátára, domború mellére, vastag, izmos karjaira, s nagyot nevetett hozzá. Amíg megtörülközött, kis házukat nézte, mely szerényen igénytelenül állott a kert sarkában, közel az úthoz. A ház, melyen már kívül is ragyogott a tisztaság, s a falait dúslevelű folyondár ékesítette kedvesen - nemsokára sötétkék virágokat tűz ki lombja körül, a virágkelyhekben fehér csillag világít, - ez az ő háza a csönd, a béke, a boldog nyugalom otthona volt. Amint így nézegette, Immánuél a pillantásával dédelgette a néki kedves kis lakot és szívével szólt hozzá becéző szavakat. Bement a házba, a hálószobába, s ott tiszta inget húzott. Szerette a hófehér, szépen vasalt vászon jószagú, hűs odasimulását testéhez: ennek is tudott örülni.

Amikor ezzel megvolt, frissen, tisztán, ragyogón, kiült a padra, kicsiny háza elé. Két hatalmas tenyerét nagy kerek térdeire fektette, felsőtestét nekitámasztotta a kerítésnek, gömbölyű nagy fejét, mely úgy élt vastag nyakán mint buzogány gömbje a nyele végén, kissé fölfelé emelte. Tágra nyílt orrlyukakkal szítta magába a pompás földszagot, mely a vetésről feléje áradt. Éles, szürke szemét félig lehunyta, így nézett végig a réten, mely elterült előtte. Kacagott benne az élet: a tavasz! - ujjongott benne a vér: a csodálatos tavasz! Minden csupa munka, csupa hála, csupa áldás! Apró szemeket dugdosott a földbe és gazdagon termő növények lesznek belőlük. És ha jó vagy hozzá: a növény nem tud betelni vele, hogy néked örömet okozzon. Bájos virágaival felvidít, pompás gyümölcseivel táplál.

Immánuél szája - kurtára nyírott sűrű bajusz meg szakáll keretezi, vörösesbarna, mint kurtára nyírott sűrű haja - mosolyra húzódott. Elgondolja: milyen szorgalmasan dolgozott a héten, s nem maradt önmagának semmivel adósa. Örül a szombat estének, mely néki már vasárnap. Ilyenkor végiggondolja, hogy mi az elvégezni valója a jövő hat napon. Csöndes, egyforma munkában elmúló élet, szép, kedves, nyugodt élet, csendes örömök, ártatlan gyönyörűségek. Néki ölti fel kék színét az ég, néki tűz le forrón a nap, néki pompázik az élet.

Amint így ül és elgondolkodik, bár munkája nem nagy fejtörést kíván, szívesen fülel apró-cseprő zajra, mely a házból hallatszik ki hozzá, mert itt igen nagy a csend. Hannah dolgozik benn a konyhában. Soha el nem fáradó, sohasem pihenő kezekkel most a kettőjük vacsoráját főzi. Szelíd jókedv van az asszonyban, most énekelni kezd s Immánuél ezen mosolyog. Igénytelen, ártatlan nóta, mely elmondja, hogy áll a malom, nincsen vitorlája, s a szerelmes kislány vacsorát főz a rózsájának. Kedves dallamát Hannah nem tudja helyesen végigénekelni; hangja kisiklik. Immánuél mély hangján dörmögi vele a nótát s így segít, hiábavaló fáradozás, az asszonynak, de erről Hannah persze nem tud.

Sötétedik.

Immánuél nézi a régen megszokott tájat. Nézi a lenyugvó nap utolsó sugarainak színező játékát az ég peremén. Nézi a szürkület fátylait, melyeket az est tereget a tájra. Már nem is figyeli e sokszor látott elváltozásokat. Nem figyeli, mint folynak egymásba a rét mozdulatlanságában a táj finom színei, mint mosódnak el a leveledző fák meg bokrok körvonalai, melyek között ritkán jár ember. Csak éppen nézi. De most figyelni kezd. A mező szélén, ahol a fák állanak, valami megmozdult... vagy valaki?... Mintha az egyik vékony, még lombtalan fa megunt volna a helyén maradni, mintha útnak eredt volna. Nem jól teszi, gondolja Immánuél; amelyik fa elmegy a helyéről, otthagyja a gyökerét; ha megél, egy másik fa rovására él és ha virágot hajt is, nem hord, nem érlel gyümölcsöt és elpusztul áldatlan. Mosolygott játékos elképzelésén; mert a fa okos, a helyén marad, gyökeret ereszt és nő, fejlődik, él s ez így van helyesen.

Sovány, keskeny vállú ember jön a réten. Ritkán jár erre ember. Hát ez ki? Immánuél vállat von: hadd jöjjön!... de mégis csak kissé előrehajol.

Az idegen Immánuélhez ért s megáll előtte. Immánuél kíváncsian felhúzza sűrű, barna szemöldökét, s a szája félig kinyílik, amikor kerek szürke szemét rászögezi az előtte álló emberre. Az idegen is nézi egy pillanatig, most puha, finom mozdulattal alázatosan leveszi fejéről a kalapját. Ócska, agyongyötrött kalap, karimája alig van már, zöldes penészszínű teteje csupa horpadás. De most látni az idegen fejét. Koromfekete ápolatlan haja simán lapul erősen domború koponyájához. Szeme mélyen fekszik gödrében, mint két apró egytestvér fenevad és lapul, fekete és csillog, ha a szemhéj, ez kékesszürke, fölrebben. Arca keskeny, sápadt; orcáit sűrű fekete sörte fedi: rút moh. Ajaka keskeny, fakó, vértelen: Gonosz szenvedés lappang ez arc mögött.

Gyönge, törékeny testén fantasztikus öltözet: hosszúszárú kabát, melyet bizonyosan madárriasztó-vázról szedett le valahol a földeken, fedi térdéig végigrongyos nadrágját, melynek tölcsére felemás, lyukas cipőre borul, melyet takarni igyekszik, mintha szégyellené a láb harisnya nélküliségét. Az egész kosztüm undorító.

A keze - mely a megtépázott kalaptöredéket úgy tartja, mint finom sétatéren a legelőkelőbb úr drága kalapját, amikor köszönt hozzá illő előkelő úriembert - keskeny, finom, nemes. Megszólal és hangja, mely most fáradt, bágyadt, mégis lágy, még így is hízeleg:

- Alázatos szolgája, minden jót kíván, mélyen tisztelt uram. E bájos ház előtt nyomorult vándorember áll, aki e percben nagyon, de nagyon szerencsés, mert hiszen eljutott ide. Legalázatosabban kérem, kegyeskedjék megengedni, hogy agyonfáradt hitvány testem itt egy kis pihenőre térhessen. Elférek bárhol, bármelyik zugban, az istállóban vagy a padláson, ahogyan intézkedni méltóztatik - mindenképpen nagyszerű lesz. Mert bámulatosan kevés az, ami jót a magamfajta haszontalan ember kér a felebarátjától, vagy a sorstól?, az élettől, vagy az ismeretlentől?... valóban nem tudom, kitől, melyiktől, de hiszen ez egészen mindegy!... Egy kis zugot kérek alázatosan, ahol éjszakára megpihenhetek. Ez minden.

A fáradt hang lágyan, megkapóan muzsikál, keresi az utat egy idegen ember szívéhez. Immánuél csak ül mozdulatlanul; két hatalmas tenyere még mindig hozzátapad a térdéhez, félig nyitott ajka mögül elővillannak a széles erős fogak, a szürke szempár rámered az előtte álló rongyosra: jelenség, soha nem látott álomkép szól hozzá soha nem hallott nyelven és ő sejti csupán, hogy ez itt mit akar. De most megmozdul, odébb ül a padon, mely csak két embernek való s megkínálja hellyel az előtte álló alázatost:

- Fáradt, látom, fáradt. Tessék, üljön le ide.

- Ó, kérem, bocsánatát kérem, hogy zavarom - mondotta a rongyos és megint mélyen meghajolt, de még nem ült le.

- Csak nem akar már most lefeküdni - szólt Immánuél; most hallotta, hogy a hangja milyen érdes, durva; ritkán beszél, keveset beszél, talán azért nem cseng olyan mélyen, lágyan, kedvesen, mint ezé az emberé. - Bizonyosan még nem is evett estére - és Immánuél iparkodott barátságos lenni; most a tenyerével ráütött kissé a padra, biztatóan, így mutatta a helyet: - Tessék, üljön már le!

A rongyos lassan leült, s úgy tudott elhelyezkedni, hogy még maradt hely kettőjük között. Fáradt, hajlékony hátát nekitámasztotta a kerítésnek, egymáshoz szorította a két lábszárát, a felemás cipőkbe bújtatott lábát keresztbe rakta finoman; a két karját könyökben az oldalához szorította s úgy nyújtózott egy kicsit, lágy, hullámos mozdulattal. Sötéten csillogó szemét félig lehunyta, fejét is hátrahajtotta, hogy a kerítéshez érjen s halkan felsóhajtott:

- Ah, de jó!... de jó itt ülni a csöndben, a jóság kicsiny hajléka előtt és tudni, hogy most a nyugalom, a pihenés néhány órája fog beleszövődni kusza életembe. Nekitámasztom hátamat az erős kerítésnek és boldog vagyok, mert itt szívesen adott nyugvóhely vár reám!... Innen, ha nézem, milyen barátságos ez a tájék s mily ünnepélyes a békés naplemente!

Immánuél, aki két hatalmas tenyerét - hat napig dolgozott kora reggeltől késő estig el nem lankadó szorgalommal ez a két kéz - megint nagy gömbölyű térdein pihentette, bámuló kedvvel hallgatta e beszédet, mint ahogyan idegen muzsikát hallgat zenéhez nem szokott ember. És hogy ő is mondjon valamit:

- Ma még nem evett estére, igaz-e? - ismételte a kérdést, melyre az imént nem kapott volt választ.

A rongyos elmosolyodott. Kalapját kedves mozdulattal elhajította; s az elnyűtt kalap néhány másodpercig forgott a földön mint a bohóc hegyes süvege a cirkusz színterén. Keskeny kezével a rongyos végigsimított fejebúbján és beretvás állán s így szólt:

- Nem is sejti, ez milyen rossz kalap. Nem tudok vele már elérni semmit. Hiába raktam ki az utcára, ott, ahol előkelő utakon előkelő emberek sétálnak, meg ott, ahol bánatosszívű emberek a templomba mennek, de még a szegény emberek utcáin is hiába raktam ki: ez a hitvány kalap üres maradt! Már napok óta nem akadt ember, aki csak egy árva garast is dobott volna ebbe a hitvány kalapba. Mert ennek, higgye el, nem az ember az oka, hanem a kalap. És mégis, én a városra haragudtam meg, a város életére, az ott élő derék, jóravaló, kitűnő emberekre, s otthagytam, menekültem onnan. Nem akarom látni azt a sok-sok derék, jóravaló, kitűnő embert! Nincsen igazam, tudom, ezt a hitvány kalapot kellett volna a folyóba dobnom, de nem tehetek róla, nem ezt tettem és: az éhes ember igazságtalan.

Hangjában nem volt megvetés, harag, gyűlölet. Kedvesen, alázatosan mosolygott, nem akarta megzavarni ezt az embert, aki engedte, hogy ideüljön melléje a padra, s aki bizonyosan ad neki egy kis helyet éjszakára... talán vacsorát is. Ránézett: és mert látta, hogy a fehér inges még mindig tátott szájjal hallgatja és kerekre nyílt csodálkozó szemmel bámulja, barátságosan bólintott, rúgott egyet a kalapján, hogy az nagy ívben odébb szökött, s kacagva mondta, hangosan:

- Higgye el, a kalap az oka!

Immánuél nézte a kalapot, mintha ez eleven teremtés lenne, valakije ennek a rongyosnak, akit ez most bevádolt. Hallgatta a rongyos beszédét, de ezalatt járt az ő esze is, és most lassan, kicsit vontatottan felelt neki is, meg a kalapnak is:

- Kérni nem jó. Kérni azért nem jó, mert minden ember egymáshoz idegen. Miért engedelmeskedjék az, akinek van, annak, akinek nincs? Amit szereztem, magamnak szereztem. Amim van, az az én munkámból lett. Meg tudtam szerezni. Miért adjak a magaméból? Mert jön a másik, az idegen, és kér? Kapni akar csak azért, mert ő él s a világon van. Részt akar kapni az enyémből. Miért? Ezt nem tudom megérteni. Nincsen ember, akinek egy másik ne tudná hasznát venni. Munkát kell adni. De aki dolgozik, ne adjon alamizsnát a semmittevő kéregetőnek. Kérni nem jó - mondotta Immánuél csöndesen s a fejét rázta.

A rongyos udvariasan, színlelt érdeklődéssel hallgatta ezt a véleményt és most kissé közelebb hajolt Immánuélhez.

- Aki kér, kapjon. Akinek van, adjon - utánozta a gazda beszédét. S amikor ez kerek szürke szemét kételkedő kifejezéssel, talán kérdő pillantással a rongyos sápadt, elnyűtt arcára függesztette, lassan, mint egy különös gépet, mely most sugarakat fog belebocsátani fekete csillogó szemén keresztül az idegen agyba, hogy megtudja, mi is van ott igazán, a rongyos mély, megható hangon mondotta:

- Jót tenni! Ez a legszebb ami az embernek adatott. Segíteni a másikon, aki tehetetlen, nyomorult, gyönge! Erősnek lenni és gyöngédnek, hatalmasnak lenni és gondoskodónak, szerencsésnek lenni és megértőnek: ez az áldás! Nincsen édesebb érzés, mint kezet nyújtani segítőn a tehetetlennek! Tudom, voltam én is erős, gazdag, hatalmas...

A rongyos ránézett Immánuélre s tágra nyitotta izzó, fekete szemét; könny csillogott benne. Immánuél elcsodálkozott. Sír? Bánata van, melyet el akar mondani? Immánuél a fejét rázza: nem szereti hallgatni a más ember baját, nem akar bíró lenni a rossz-sors meg a pórul járt ember között. Leveszi tekintetét a rongyosról, aki erre gúnyosan elmosolyodik.

- Szép tavaszi este - mondja Immánuél -; a természet nem hagyja abba a munkáját, nem hagyja tönkremenni az életet. Mindig új erőt, új életet ad. Szép, hogy a földből kitörekszik a mindenféle növény, szép, hogy az ágakon csücsül a fakadó rügy. Mindenütt meleg reménység, becsületes ígéret; a föld nem hagyja el a munkás embert. Ő az erő, a jólét, a hatalom.

Lassan beszél; sokszor elgondolta már, amit most elmond, de még eddig nem mondotta el hangos szóval, nem is tetszik néki beszédjének csengése. Szokatlan néki ez a sok beszéd. Megáll és vár, néha egy-egy szó után is, hogy a rongyos majd csak belevág és folytatja, mond valamit, s ő szívesen elhallgat. De a rongyos nem beszél. Miért nem szól ez az ember, akinek olyan könnyen esik a beszéd? kérdi magában Immánuél és bánja, hogy ideültette maga mellé. Örült ennek a szombat estének, és most megeshetik, hogy ez a rongyos valahogyan még elrontja az örömét. Ha nem bírja ki tovább váratlan társaságát, ad neki néhány garast, hadd menjen. Elküldhetem, ha akarom, állapítja meg gondolatában Immánuél, és ez megnyugtatja.

A rongyos nem szól; nézi Immánuélt és nézi a rétet, melyre rárakódik az esti szürkület. Fáradt; éhes. Nem szereti ezt a beszélgetést. Vajon ad-e majd ez az Otromba János néki egy falat kenyeret? veti föl benne a kérdést az üres gyomor. Ad, ne aggódj, feleli gyomrának az agya; jó bolond ez, azt teszek vele, amit akarok.

Hannah a konyhában énekelni kezd. Megint csak azt a rövid nótát énekeli, kisikló, bizonytalan hangján s megint abbahagyja a melódia közepén, a magas hang után, melyet sehogy sem tud helyesen elénekelni.

A rongyos kissé a ház felé fordítja a fejét, ahonnan az ének jön.

- Leányének - mondja; és hallgatja a bizonytalan hangokat -; vidám, szép leányének! Milyen kedvesen hangzik; jóleső meglepetés. Kár, hogy abbahagyta - teszi hozzá, amikor Hannah elhallgatott.

Immánuél mosolyog.

- Nem leány - szól csöndes elégedettséggel -, asszony; de még leányos. A feleségem, Hannah énekel. Csak ennyit énekel; ezt szereti, eddig tudja, és itt mindig abbahagyja.

- A felesége?! - mondja a rongyos, és úgy tesz, mintha ez nemvárt kijelentés lenne, melynek ő nagyon megörül. - Valóban nagyszerű! Felesége van! Igazán meglep. Azt hittem, hogy nincsen asszony a háznál.

- Nem tudom, miért hitte - dörmögi csöndesen Immánuél.

- Mert nem látok a ház körül gyermekeket - feleli szinte titkolódzó suttogással a rongyos.

- Itt mindenütt nagy a rend, nagy a tisztaság. Itt szorgalmas munka folyik. Ez itt a csendes boldogság, a megelégedettség: a nyugodt élet fészke. Tehát itt a háznál derék, jóravaló asszony is van, szerető feleség, segítségem, aki iparkodik a kedvemben járni megtesz mindent, ami nékem öröm s én is megteszek mindent, amiről azt gondolom, hogy néki öröm.

- Milyen egyszerű megoldás! - mondotta a bámuló elismerés hangján a rongyos. - Az ilyen asszony kincs, nem is lehet eléggé megbecsülni. Így már nyugodtan kiülhet a gazda ház elé, s nyugodtan nézhet a messzeségbe. Nem jöhet rossz, melyet ne tudna leküzdeni. Nyugodt lelkiismerettel azt lehet mondani, hogy e földi életben a jó asszony az igazi áldás, mert mindennél többet ér.

- Honnan tudja mindezt? - kérdezte Immánuél kurtán; a hangja még recsegőbb volt, a türelmetlenségtől. Nem történt még vele, hogy az ő dolgáról ennyit és ilyen egyszuszra beszéljen más, idegen ember neki.

A rongyos kiérezte a kérdés hangjában lappangó ingerültséget. Kissé lehajtotta a fejét és csöndesen magyarázgatta:

- Nagyon sokfelé voltam már, nagyon sokat jártam mindenféle emberek között. Sok mindent láttam, sok mindent hallottam, sok mindent tapasztaltam. Tudom, hogy mi az áldás, tudom, hogy mi az átok. Volt idő, amikor én adtam a fáradt vándornak ételt, italt, hajlékot s most... én vagyok a megtűrt a más ember padján. Nem szomorkodom ezen; azért mondom, mert így azután igen sokat tanul az ember. Az életem váltakozó, és a nagy birkózás köztem meg a rossz-sors között még nem ért véget. Ma ő ül rajtam, s be akar nyomni a földbe. Hagyom; úgy teszek, mintha nem tudnék tovább. De még bírom, bírom erővel, akarattal, okossággal, szívóssággal. Még rám kerül a sor!

A rongyos ezt úgy mondta, mintha ezzel Immánuélt akarná vigasztalni. Halkan beszélt, mintegy titkot bízott az idegenre, akit azonban már megszeretett. És úgy ült a padon, mint aki már csöndes évek óta ül itt, s mintha ez a pad egy kicsit már az ő padja is volna.

Immánuél lóbálta a fejét, de nem szólt rá semmit, mert nem akart foglalkozni a rongyos sorsával. Kis hallgatás után közönyösen megállapította:

- Ha fáradt, találhat egy kis helyet, ahol megpihenhet. Ha éhes, adnak egy falat kenyeret, ha kérni tud. Lehet, hogy ez is élet, lehet, hogy van aki megelégszik ennyivel is. Én ehhez nem értek! - és vállat vont s egy kicsit elfordult a rongyostól.

A rongyos udvariasan hallgatta.

- Higgye el, kérem - mondotta -, van úgy, hogy a rossz-sors erősebb, mint az ember. Van úgy, hogy az ember, bármibe kezd is, minden iparkodásával kudarcot vall. S bár megfeszítse minden erejét, nem tud elérni semmit, de semmit. Megtörténik, hogy minél jobban iparkodik, annál nagyobb bajba jut. Ezek a felismerések is eredmények. Bizony, bőséges tapasztalatokat szereztem én már életemben - fejezte be oktató megjegyzését szerény sóhajtással, és legyintett a kezével -, kegyeskedjék elhinni, nagyon sokat tudok, amit más ember még csak nem is sejt.

Immánuél látta ezt a kézlegyintést.

- Jöjjön - mondotta kissé parancsoló hangon és fölállt; széles, erős, tagbaszakadt, szilárd volt. - Elmegyünk a kúthoz; adok szappant meg törülközőt, megmosdik. Mert vacsorához ülünk mindjárt.

A rongyos csodálkozva nézett reá: mi leli? És elmosolyodott. Lassan fölállt, belekapaszkodott a kerítés lécébe, úgy egyenesedett ki. Hosszúnak látszott a termete, mert sovány volt; nem volt magasabb, mint Immánuél.

- A kertbe megyünk, ott a kút. Vigye a kalapját - figyelmeztette Immánuél a rongyost, aki lassan, puhán lépkedett utána.

- Itt hagyom - felelte nagyon szerényen, alázatosan a rongyos: - Ez a kalap rossz, nem nekem való, felsültem vele. Ha madárriasztónak óhajtaná használni a kertjében, tanácsolom: ne tegye. A madarak rögtön tudnák, hogy nem kell tőle tartani. Félek, hiába hagyom itt, nem viszi el senki. Ha nem lennék olyan nagyon fáradt, bizony belerúgnék! - mondotta és felkacagott.

Immánuél vállat vont; a kúthoz vezette váratlan vendégét:

- Itt a csöbör, merjen bele vizet és mosakodjék. Itt a szappan meg a törülköző - s rámutatott egy tarka törülközőre, melyet az asszony terített volt oda még délután, száradni.

A rongyos megmosdott, megtörülközött.

- A vizet öntse ki oda - mutatta a helyet Immánuél. - Minálunk rend van, s aki ide jön, annak alkalmazkodnia kell a rendhez.

- Értem, könyörgöm, és ez nagyon természetes - mosolygott elismerően a rongyos -; a rend nagyon fontos, ó, én tudom. Én is szeretem a rendet meg a tisztaságot. Fájdalom, azt kellett tapasztalnom, hogy vajmi ritkán találtam rendre, tisztaságra. Igazán hálás vagyok, hogy alkalmat adott a mosakodásra.

Visszatette a törülközőt a helyére s kiöntötte a vizet a csöbörből.

Immánuél rázta a fejét:

- Nem jól áll a kezében a csöbör.

A rongyos alázatosan mentegetőzött:

- Nem gyakoroltam a ház körül való munkát, könyörgöm.

Immánuél erre azt kérdezte inkább, hogy szóljon és nem azért, mert érdekelte:

- Milyen munkát szokott végezni?

A rongyos elmosolyodik, ránéz Immánuélre, készül valami meglepőt, vagy valami furcsaságot mondani.

Felhangzik ekkor az asszony hangja:

- Immánuél, szívem! Jer, az asztalon a vacsora!

Erős, érces hang, vidám, most simogató.

Immánuél nem vár feleletet, sarkon fordul és csak annyit mond a rongyosnak:

- Jöjjön!

Nem néz hátra, tudja, hogy ez követi. Követi mosolyogva, alázatosan.

A ház mögött kis gömbölyű faházikó állott, melynek csak padlója meg teteje volt, az oldalgerendákat nem kötötte össze deszkafal, csak derékmagasságig. A házikóban köröskörül deszkapad volt a gerendákhoz szögelve, a középen kerek asztal állott. Erre most piros-fehér kockás tarka abrosz terült. Kicsiny állólámpa világított rajta szerényen. Két virágos tányér volt az asztalon, mellettük kanál, kés meg villa. Ott illatozott a kenyér, virágos korsóban ott volt a friss víz, a korsó mellett két pohár. Nagy tálban az ízletes párolgó étel.

A lugas előtt állt Hannah.

Magas a növése, szép a termete. Ruhája egyszerű, ragyogóan tiszta. Szőke haja vastag fonatokban pihen a fején. Sűrű sötétszőke szemöldök alól tiszta kék szempár néz Immánuélre, majd csodálkozva a nyomában felbukkanó rongyosra. Az asszony orra széles, illik a széles archoz, melynek pofacsontja kissé előreáll. Nagy, erősen ívelt ajaka mögött egészséges fehér fogsor pompázik. Erős, önérzetes, komoly asszony.

Immánuél tudta, hogy az asszony meg fog hökkenni, ha meglátja a nemvárt vendéget s elmosolyodott.

- Vándor - mondotta csöndesen -, aki erre járt s kért egy kis zugot, ahol megpihenhet. A padon ült, a ház előtt, velem. Elbeszélgettünk. Éhes, velünk eszik.

A rongyos mélyen meghajlott és alázatosan nyúlt az asszony keze után. Hannah visszahúzta a kezét.

- Ne... - mondotta kissé vontatottan; de máris fürgén, vidáman szólt: - Tessék, üljön az asztalunkhoz. Egyetlen tál ételünk van csak, de ha tudtam volna, hogy vendégünk lesz...

- Hagyd abba, fiam - mondogatta nyugodtan, szélesen Immánuél. - Ahol bőven ehetik kettő, nem marad éhen három. Üljön le oda! - s megmutatta az alázatos vendégnek a helyét. - Mert ez itt a Hannah helye, mellette meg én ülök.

- Jaj, mégis csak szólhattál volna, Immánuél! - sopánkodott az asszony. - Az e heti tarka terítő van az asztalon! A vasárnapi tiszta fehér abroszt hozhattam volna.

- Ha nem adod ki a magunk örömére, Hannah - mondotta csöndes mosollyal Immánuél, s nagy, erős tenyerét rátette az asszony gömbölyű kemény vállára - akkor csak hadd meg a szekrényedben. A vendég se kapjon többet, mint én. Mert nem a vendég az első. Itt én vagyok az első. Ha nékem jó a tarka abrosz, meg kell vele elégednie a vendégnek is. Egyszerű életünk nem szégyelleni való; nékünk tiszta öröm, miért rejtegetnéd mások előtt?

- De tányért, evőeszközt, poharat kell még számára hoznom; eressz, Immánuél!

- Ülj csak le ide, édesem. Ez itt az ő tányérja; rakd tele étellel; itt az evőeszköz; itt a pohara. Mi meg majd egy tányérból eszünk és egy pohárból iszunk. Fogjunk hozzá, éhes vagyok.

Az asszony telerakta a rongyos tányérját, azután leült Immánuél mellé. Néki a villa jutott, a férj a kanalat fogta. A tányérjuk fölé hajoltak és jóízűen ettek. Egymásnak kínálgatták a felbukkanó jó falatokat és hagyták a vendéget; nem zavarták nógatással, beszéddel. Immánuél bal kezébe vette a kanalat s jobbjával Hannah bal kezét fogta. Így bújtak össze s ettek jóízűen, vidáman. Immánuél néha súgott az asszonynak valamit és Hannah halkan fölkacagott.

Immánuél egyszerre csak a rongyoshoz fordult: - Jó étel - mondotta -, igaz-e, pompás étel?!

- Valóban kitűnő, könyörgöm alázattal - felelte rögtön szolgálatkészen a rongyos, aki lassan evett s válogatta a falatot.

- Megmondjam, hogy miért olyan nagyszerű ez az étel? Vagy talán ezt is tudja? - kérdezte a rongyostól Immánuél és most a feleségéhez fordult: - Mert ő nagyon sokat és sok mindent tud és tapasztalt. - Egy-két másodpercig várt a feleletre, ámbár gondolta, hogy erre más nem tud felelni, csak ő. - Idefigyeljen, megmondom: ez az étel azért olyan pompás, mert az asszony szeretettel főzi. A szeretet a legkitűnőbb fűszer.

És Immánuél keze mint egy nagy pajzs ráborult az asszony kicsiny öklére és eltakarta.

- Ez mindennek a titka - mondotta tovább -; amit az ember tesz, értéke csak akkor van, ha szeretettel teszi. Különben nem ér semmit.

A rongyos látszatra nagy figyelemmel hallgatta Immánuél beszédét, megjegyzéseit; keresztbe tette tányérján a kést meg a villát, ha a gazda beszélt, s úgy nézett rá. Kedves mosoly ült a szája szélén, s amikor Hannah dicsérete következett, fejet hajtott a zavarban levő asszony előtt.

Hannah nem szerette, hogy Immánuél róla beszél s ezeket mondja. Próbált a férje szavába vágni, de nem tudta, hogy mit mondjon. Hiába akarta kiszabadítani öklét Immánuél hatalmas tenyeréből, a férfi keze alig mozdult, amikor az asszony ugyancsak erőlködött.

- Miért huzigálod a kezedet? - szólt rá Immánuél. - Tudod, hogy most úgy sem eresztem el. Így szoktuk meg. - A rongyoshoz fordult: - Mindig így eszünk; legszívesebben egy tányérból, egy tálból. Ilyenkor fogom az asszony kezét. Nekem jól esik, meg neki is jól esik. Ne tegyem vajon azért, mert egy harmadik is itt ül az asztalomnál? Nevetséges lenne. Nem engedem, hogy akárki is megzavarjon csöndes életemben. Ha a vendégnek ez nem tetszik, itthagy és többet nem jön el. Igazam van?

- De bizony, kérem szeretettel, nagyon is igaza van! - mondta készségesen, gyorsan, kedvesen mosolyogva a rongyos.

- Nem kellett volna kérdeznem. Tudom, hogy igazam van. Azt akartam mondani, de nem kérdezni: így van ez és nincsen másképp! Nagyon ritkán szoktam beszélni és keveset. Az asszony megért kevés szóból, én is megértem az asszonyt, pedig majdnem mindig hallgat. Egymáshoz valók vagyunk.

Immánuél és Hannah tovább ettek. Amikor a tányérjuk üres lett, a férj szedett bele. Halkan szólt néha az asszonyhoz:

- Egyél no, kis galambom.

Az asszony meg a férjét kínálta:

- Ez a falat a tied, kisapa.

Ketten megették, ami a tálban volt. Immánuél csak most nézett a vendég tányérjára.

- Ez az egész tudománya? - szólt rá kissé elcsodálkozva. - Még ezzel az egy tányérral sem ette meg? Azt hittem, hogy már legalább két napja nem evett.

- Úgy van, kérem szeretettel, tegnapelőtt este ettem utoljára. Egy darab száraz kenyér volt a vacsorám, egy kis gyermek adta; magam előtt látom azt a kedves kis fiút - mondotta derűs mosollyal, közönyös hangon, mintha egy harmadik személyről lenne szó, a rongyos.

- De hiszen még a felét sem ette meg a vacsorájának. Nincsen más, csak ez az egy tál étel, ezzel kell jóllaknia, vagy éhesen marad! - jelentette ki Immánuél.

- Nagyon, nagyon szépen köszönöm, jóllaktam - mondta a rongyos illedelmesen és a kést meg a villát egymás mellé a tányérjába tette, melyen még maradt étel elég.

- Talán nem jó? - kérdezte szigorúan a gazda.

- Alázatosan engedelmet kérek: kitűnő! - s a rongyos mélyen bókolt a piruló háziasszony felé.

- Hát akkor miért nem eszi meg? - szólt rá Immánuél.

- Mert jóllaktam, nagyon szépen köszönöm. Nem eszem sokat. Máskor ennyit sem eszem, még ha van, akkor sem, igazán. Elég két-három falat s máris jóllaktam, kérem szeretettel - mondotta a rongyos alázatosan és mosolygott.

- Ez igazán furcsa! - szólt Immánuél. - Éhes és nem eszik meg egy tányérral sem. Ízlik, s ott hagyja az étel felét. Nem szeretem az olyan embert, aki nem eszi meg a jó ételt az utolsó falatig!

- Bocsánatot kérek... - suttogta a rongyos és lehajtotta a fejét.

- Immánuél, kérlek... - szólt halkan az asszony.

- Mit kérsz? Mit akarsz? - pirított rá a gazda. - Itthon vagyok, igaz-e? Csak szabad elmondanom, amit el akarok mondani?! Amikor összeültünk, te sem ettél, Hannah. Piszkálgattad az ételt és hamar jóllaktál. Én akkor megmondottam volt neked, hogy aki velem asztalhoz ül, annak ennie kell, ha jó barátságban akar velem lenni. Meg is tanultál enni, Hannah. Talán már jobban is tudsz hozzá, mint én?! - Immánuél fölkacagott. Azután megint a vendéghez fordult: - Két napi koplalás után, (el sem tudom képzelni magamat ilyen állapotban!) megennék én mindent és mindenkit, aki csak elém kerül!

Hannah végre ki tudta szabadítani kezét Immánuél tenyeréből s fölállt. Összeszedte a tálat, tányérokat, evőeszközt.

- Tedd csak el az ő részét, amit most meghagyott - mondotta Immánuél egészen komolyan: - majd holnap ott folytatja, ahol ma elhagyta.

- Ugyan, Immánuél! - szólt rá az asszony, meg lehetett érteni a hangjából: hagyd abba, elég volt!

- Ó, kérem, nagyon szívesen! - mondotta a rongyos és udvariasan nevetett; de most Hannah asszonyhoz fordult s élénken beszélt hozzá: - Legyen szabad kijelentenem, hogy ez az étel valóban remekbe készült. Illata, zamatja, íze olyan, hogy nem fogom egyhamar elfelejteni, de talán nem fogom elfelejteni sohasem. Ha azonban megtörténnék velem az a csúfság, hogy erre az ételre már nem emlékezném - amit most el sem tudok képzelni! igazán felejthetetlen marad előttem életem utolsó leheletéig az a jóságos kéz, mely nékem, valóban érdemtelennek, ma este itt, a boldogság, a szeretet gyönyörű hajlékában, enni adott. Nem volt semmiféle jogom megállani a ház előtt s kérni, könyörögni. Nékem nincsen semmim és valóban, ez nem kötelez senkit arra, hogy a magáéból adjon. Mert mit adhatok én azért cserébe, amit ma itt bőségesen kaptam? Meghajtom fejemet alázatosan, s hálám imádkozni fog Hannah asszony boldogságáért, aki jóságos asszony az asszonyok között!

És amikor a rongyos ezt mondta, fölállott és mélyen meghajlott. Hannah arcát elöntötte a pír, nem felelt, nem is nézett a beszélőre, sietett az összeszedett holmival a konyhába.

- Ha annyira ízlett az étel, akkor holnap folytathatja, ahol ma abbahagyta! - ismételte Immánuél akart otrombasággal; bosszantotta, hogy a rongyos bókolt az asszonynak és hogy Hannah zavarba jött. - Az asszonyhoz ne szóljon ilyen prédikáló hangon, mert ezzel zavarba hozza, s én ezt nem szeretem. Inkább ne beszéljen vele sehogysem; ezt nem fogja rossz néven venni. Aki itt van nálam, az igazodjék hozzám! - szólt rá Immánuél a rongyosra.

- Legyen szabad elismernem: igaza van! Teljesen igaza van. Nem tagadom, szeretnék mást mondani, talán ellenmondani, de ebben nem tudok - válaszolt a rongyos és fejet hajtott; de még nem elégelte meg: - Minden szavát aláírom. Leteszem a fegyvert, föltétlenül igaza van?

- Tud írni? - kérdezte Immánuél, érdeklődve.

- Valóban nagyszerűen tudok írni, de nem teszem, nem írok.

- Olvasni is tud?

- Kitűnően; mert én nemcsak a szöveget látom, hanem mögéje is tudok nézni. Talán éppen azért nem olvasok - felelte őszinte vidámsággal a rongyos. - Nem is méltóztatik sejteni, hogy én még mi mindent tudok: sok más egyebet is!

- Igazán? - Immánuél kételkedően nézett a rongyosra.

- Tudok idegen népek nyelvén beszélni, elevenekén is, meg holtakén is! - és a rongyos kissé előre hajolt, hogy belelásson Immánuél csodálkozó szemébe - de tudok azonkívül idegen emberek nyelvén is, ami, méltóztassék elhinni, sokkal, de sokkal nehezebb amannál a tudománynál, tudásnak pedig értékesebb. - Mintha a csodálkozó szemek biztatták volna az efféle beszédre, ajakáról most már patakzott a szó. - Nagy, gazdag városokban gyönyörű palotákat építenek azok számára, akik többet akarnak tudni, mint amennyit az ember általában tud. S e palotákban nagyon okos emberek tanítják a kevésbé okosakat. Jó ideig magam is tanultam, s áhítattal hallgattam a mások bölcsességét. De jött az óra, amikor beláttam, hogy igen nagy a különbség az ő bölcsességük meg az én agyam között. Az ő tudásuk nékem idegen maradt. Beláttam, hogy csak egyetlen egy ember van, akitől tanulhatok, és ez az egy ember... ó, kegyeskedjék ezt nékem elhinni!... ez az egy ember én magam vagyok! Igenis! Mert mástól, hiába minden, nem lehet tanulni. Az embernek egyetlen egy igazi tanítója van s ez ő maga. Más kérdés, könyörgöm, egészen más kérdés, vajon ez a tanító, jó-e vagy rossz-e? Szerencse dolga, mint minden ezen a nagyszerűen berendezett világon. Amikor beláttam, hogy bolondság a más ember okosságára figyelnem, hiszen nem tudok végezni a magam ostobaságával, ott hagytam a tudomány pompás csarnokait. Tanácskoztam önmagammal... mert kije van az embernek, kérdem szeretettel, kije van más, aki úgy érdeklődnék az ember dolga iránt, mintha valóban a saját hitvány bőréről lenne szó? Senkije sincsen, könyörgöm, senkije sincsen ezen a nagyszerűen berendezett világon, csak éppen ő maga egyazon személyben: okos és oktalan, mester és tanítvány... így tehát kénytelen voltam tanácskozni önmagammal, egyetlen felebarátommal, aki érdeklődött sorsom iránt. És ekkor a tervek szebbnél szebb egymásutánját teregettem ki magam előtt, úgy, hogy reményekben valóban dúsgazdag voltam. A tervek mögött pedig kisebb meg nagyobb akarások lappangtak: méltóztatik megérteni? És minden akarások alatt, mindnek a legmélyén ott szunnyadt az igazi iparkodás - ma már tudom -: ez akartam lenni, íme: rongyos, züllött, semmirevaló csavargó! Akinek nincsen senkije, semmije, és megesik, hogy napokig egy betevő falatja sincsen. Esküszöm: mindig is ez akartam lenni, máskülönben ez nem sikerült volna nékem ilyen kitűnően!

- Értem: nem jutott volna ennyire - igazított Immánuél a rongyos szaván.

- Alázatosan engedelmet kérek, tudom magamat kifejezni - felelte, hangjában finom gőggel a rongyos -, és amiről most beszélünk: a magam sorsáról, az én életemről már annyiszor gondolkodtam, hogy egészen pontosan úgy el tudom mondani, ahogyan ezt az én pályafutásomat magamban rég megállapítottam. Ha azt mondanám: «ennyire jutottam», ez mintha azt jelentené, hogy nem vagyok megelégedve a sorsommal, a helyzetemmel, a körülményeimmel, az eredményekkel, melyek reám vonatkoznak. Holott ez nincsen így. Van bennem elégedetlenség, nem tagadom, azonban ez nem erre a külső, jelentéktelen életemre vonatkozik, hanem egészen másra. Nem veszi rossz néven, könyörgöm, ha fölteszek egy kérdést, melyre, természetesen, felelni nem kell?

A rongyos most váratlanul felkacagott. Immánuél meg kérdőn nézett rá, nem mosolygott.

- Engedelmet kérek, nem szeretném, ha közöttünk félreértés támadna, - folytatta a rongyos kedvesen. - Azért nevettem, mert hirtelen azokra a kérdésekre kellett gondolnom, melyek mindig bennünk vannak, valahogyan mélyen az agyunkban gubbasztanak, mint a piszok férgei tisztátalan lakásokban. Előkerülnek, előbújnak, csakúgy, mint azok a férgek, rendesen éjjel, és bántanak s nem hagynak aludni bennünket. A pihenni vágyó felriad és mert ezeket a gonosz kérdéseket elpusztítani nem lehet, próbálja őket visszafricskázni, bújjanak vissza a résekbe, ahol eddig élték titkos életüket. - A rongyos kissé elgondolkodott s dünnyögve hozzáfűzte: - Vannak ugyan féregirtó vállalatok, most egészen újszerűek keletkeztek... A féreg azonban mindig megterem, ha nem az egyik emberen, életre kap a másikon; ha nem vigyáz a tiszta (márpedig, méltóztassék elhinni, nem lehet folyton-folyvást vigyázni,) akkor a féreg átmászik hozzá, befészkeli magát nála, szaporodik, vígan van. Az élet szennyes; hiábavaló munka ezt tisztántartani. Már most legyen szabad föltennem a kérdést: szereti az életet?

Hangjában nem volt semmi riasztó, a rongyos ezt lágyan, kedvesen kérdezte. Immánuél hallgatta, egy kicsit elgondolkodott, de ez nem volt egyéb, csak annyi, hogy magában ismételte a kérdést: «szereti az életet?» s elmondta néhányszor, egyre hangosabban, bár hangtalanul s a kérdés már elkezdett harsogni agyában. De válasz nem jött reá, bármennyire hallgatózott Immánuél, aki erre fölhúzta sűrű, barna szemöldökét, úgy, hogy a néki idegen kérdés kiült az arcára.

A rongyos kissé félrehajtotta a fejét, nekitámasztotta a lugas gerendájának, s így ült kényelmesen. Félig lehunyta villogó fekete szemét, s nézte Immánuél arcát, élvezte az arcizmok játékát, mely elárulta, hogy a kérdés már dolgozik annak az embernek az agyában, aki az asztalához ültette, ételével etette s éjszakára a házában helyet fog néki adni.

Immánuél türelmetlen mozdulatot tett. Hatalmas kezét kinyitotta meg összecsukta, mintha meg akarna fogni valamit jó erősen. A lámpa körül korán előbújt finom szárnyú, karcsú testű zöld meg sárgásszínű rovarok körtáncot jártak. Az egyik most az abroszra ült. Ha ezerszer akkora, mint amilyen, beleillenék mesebeli sárkánynak. Illegette finoman tagolt, karcsú potrohát; egymáshoz dörzsölte áttetsző, pompásan erezett szárnyait; buzgón forgatta furcsa, fekete gombostűfej-alakú fejét s nyújtogatta két hosszú, hajszálvékony tapogatóját; táncoltatta hajszálvékony hosszú lábait. Immánuél nézte. Agyában visszhangzott a nem várt kérdés: «szereti az életet?». Immánuél nagy mutató-ujját rátette a rovarra, s a miniatűr remekműből egy kis piszok lett az abroszon.

A rongyos elégedetten bólogatott. Keskeny finom keze a lámpa srófja után nyúlt; felsrófolta a lámpát. Ránézett Immánuélre s mosolyogva mondotta:

- Azt is kérdezhettem volna: «szereti-e az életét?» De ez már nagyon kényes, sőt meg nem engedett kérdés. Elmondhatom azonban, hogy nem múlik el nap, amelyen legalább egyszer ne kérdezzem magamtól: «uram, legyen olyan kegyes és mondja, hogyan vagyunk most, ez idő szerint? Szereti az életet és szereti az életét?» Mert ez nem ugyanaz, kérem alázatosan, ez két egészen különböző dolog. Ha megengedi, elmondom, hogyan vagyok most ezzel a belső állapottal: nem szeretem az életemet, és ez már régen van így. Ellenben most szeretem az életet. Van most valami, egy fejlődő fordulat, mely érdekel; kíváncsi vagyok, hogy mi lesz belőle. Ezt óhajtom, kérem alázattal, megtapasztalni.

A kérdő kifejezés Immánuél arcáról csak nem tűnt el. Még mindig nézte a rongyos keskeny finom arcát, a száját, mely körül mosolyok cikáztak, a szemét, mely bujkált a kékes szürke szemhéj mögött. A rongyos most kebelére tette két kezét, fejet hajtott s így szólt:

- Alázatosan bocsánatot kérek, hogy olyan sok mindenféle butaságot beszélek. Mámoros lettem a pompás ételtől, hiszen már napok óta nem ettem volt, ezért fecsegek most mindenféle szamárságot... alázatosan bocsánatot kérek!...

Immánuél röviden bólogatott kettőt-hármat; arca kiderült; örült a megoldásnak, melyre nem is gondolt, «mámoros lett az ételtől?», fecseg; elégedetten mondotta:

- Az asszony nagyszerűen főz. Ha elém tennének mindenféle ételt, ahányat, annyi asszony főztjét, én bizony megismerném, hogy a feleségem melyiket készítette. Mert ez az asszony szeretettel főz!

Nyújtózkodott. Két hatalmas karját kilökte oldalt s két nagy ökle úgy meredt a karja végén, mint a bunkó feje. Nagyszerű mellkasa domborodott, mint egy pajzs.

- Ááááh!... - sóhajtott fel elégedetten, azután felállt. - Na, menjünk. Én még egy kicsit kiülök a padra. De előbb megmondom az asszonynak, hogy készítsen fekhelyet az ön számára. Lefekhetik, bizonyosan fáradt. Aludja ki magát; korán kelünk.

Bement a konyhába; az asszony még rakosgatott.

- Hol adsz helyet éjszakára ennek a... ennek az embernek? - kérdezte Immánuél és csak most tűnt fel neki, hogy még a nevét sem tudja.

Az asszony ránézett a férjére; meglátszott rajta, hogy szeretne valamit mondani. Immánuél kérdezte biztatóan:

- Mondjad, fiam, mondjad!

Az asszony hátra vetette a fejét, úgy mondta:

- Nem tetszik nékem ez az ember!

Immánuél nevetett.

- Azt már elhiszem. Nagyon züllött legény. Beszélgettem egy kicsit vele, tanult ember, sok mindenfélét tud, és ma csavargó meg naplopó meg mit tudom én még mi. Értem, hogy nem tetszik neked. De azért ne ítélkezzünk. Kár érte. No, fiam, hová ágyazol neki?

Az asszony csöndesen, megadással nézett az urára; vállat vont.

- Szerencsétlen, sorshajszolta ember - védte Immánuél -; nem kell mindjárt azt hinni, hogy gazember.

- Majd a benyílóba... ott hálhat - mondotta az asszony lassan, kedve ellenére.

- Jól van, fiam, csináld meg mindjárt a fekvőhelyét, kérlek; azt hiszem, a barátunk nagyon fáradt.

Az asszony dörmögött magában és fölösleges ágyneműből, melyet a kamrából hozott elő, nem szívesen, megvetette a vendég számára a nyugvóhelyet.

A rongyos ezalatt kiült a padra.

Immánuél most kiment hozzá, de nem ült le melléje; várta, hogy az asszony meglegyen a fekhely elkészítésével. A rongyos is hallgatott egy kis ideig, azután egyszerre csak felkacagott.

- No mi az? - kérdezte Immánuél.

- Hiába gyúr meg puhít a sors - mondotta a rongyos és jókedv csengett ki a hangjából - nem bír az elégedetlenséggel, mely bennem dolgozik. Két napja nem ettem. Erre azt mondotta a gyomrom: hallod-e, öreg, jó lenne már valamit enni! Talán tíz napja, hogy utoljára háltam födél alatt, akkor egy szénapadláson, nem pedig jóravaló szobában. Erre rám szólt a testem: hallod-e, hitvány, jó lenne ám már egyszer rendesen megpihenni! Ma a jószerencsém pártfogolt és idehozott. Kaptam nagyszerű meleg vacsorát, terített asztalnál ültem jóságos emberekkel, most lefekhetem, pompás fekhelyem lesz, tudom, mintha itt laknám, mintha idetartoznám. Mindez nagyszerű, nem várt ajándéka a véletlennek. De nini, az elégedetlenség máris fészkelődik bennem és azt súgja szemtelenül: mit ér az egész jóra fordulás, a finom vacsora meg az emberhez méltó fekhely! Tudod-e, pajtás, most mi lenne jó? Egy csésze illatos feketekávé meg két finom cigaretta. Hát, kérem alázatosan, ezen nevettem. Méltóztassék elhinni, ilyen az ember.

Immánuél figyelmesen végighallgatta a rongyos beszédét, azután így szólt komolyan:

- Feketekávéval nem élek, cigarettám nincs.

- Ó, kérem alázatosan, hiszen nem is azért mondottam - jelentette ki gyorsan pergő szóval a rongyos -; bocsánatot kérek, még ha meg is kínál, dehogy is fogadtam volna el! Szíves engedelmével, legyen szabad újra elmondanom, hogy én nem vagyok igazában ágról szakadt; jól tudom, mi való, mi nem való. Mulattam ezen a kívánságomon és azt hittem, hogy másnak is mulatságos, azért voltam bátor elmondani. Persze, a fekete kávé nem tesz jót, meg a cigaretta sem egészséges; tökéletesen igaza van.

Hannah szólt a házból:

- Immánuél!

- Mi az, fiam?

- Az a... ember lefekhetik!

- Jól van, fiam!

- Ó, bocsánatot kell kérnem, ezerszer bocsánatot kell kérnem! - szólt a rongyos, felugrott s úgy tett, mint aki kétségbe van esve. - Csak most ötlik eszembe, hogy én haszontalan ember mennyi dolgot adok mélyen tisztelt nejének. Persze, amikor olyan szívesen fogadott, hogyan is gondolhattam arra, hogy az én ittmaradásom mennyi munkával jár. Bocsánatot kérek, de dolgozni egy idegen, rongyos emberért: ezt nem fogadom el, nem fogadhatom el. Nagyon szépen, hálásan köszönöm, amiért jó és szíves volt hozzám! A feleségének csókolom a jóságos kezét, mely könyörületesen ágyat vetett nekem. De én most megyek, eltűnök, mintha itt se lettem volna! Ugyebár, megbocsát, hogy nyugalmát megzavartam?!

És a rongyos mélyen meghajolt és menni készült.

- Maradjon! - szólt rá Immánuél, aki most csak azért is jó akart lenni. - Az asszony már megcsinálta a fekhelyét. Jöjjön, megmutatom, hogy hol van, pihenjen le. Mondottam már, hogy holnap reggel korán kell fölkelnie. Jöjjön, no... azt se tudom, hogy mi a neve... ne vesztegessük az időt.

- Megint csak bocsánatot kell kérnem, de nem hittem, hogy érdeklődik egy ilyen magamfajta ember neve iránt. Hogyan is mertem volna a nevemmel előhozakodni! De ha megtisztel az érdeklődésével: a nevem Theodosius, ami egy régen letűnt idegen nép nyelvén annyit tett, hogy «Isten ajándéka». Valóban az vagyok-e?

- Jöjjön, Theodosius! - mondotta Immánuél. - Fáradt ember pihenjen.

A rongyos hálásan megköszönte a nagyszerű fekhelyet.

Immánuél kiment a ház elé s megint leült a padra. Szerette hallgatni a tavaszi est muzsikáját. Kedves volt néki a sok ezer tücsök egybeszövődő cirpelése. A békák kuruttyolásán néha elmosolyodott; volt közöttük egy vastaghangú, ez mulattatta. Néha bokor rezdült, lombja közül madár szállt el, csipogva, hirtelen. Szellő suhant végig a réten, játszott a fák meg cserjék leveleivel. Távol kutya ugatott. És mindez összeszűrődött egy nagy, csöndes muzsikává.

Hannah jött ki a házból; kendő volt a vállán. Leült Immánuél mellé a padra és hozzásimult. Fejét férje széles vállára hajtotta, úgy pihent. Nem szólt. Hallgattak.

Egyszer csak megszólalt Hannah:

- Kisapa, mi lesz azzal az emberrel?

- Ne gondolj vele, fiam, majd elmegy magától. Megkérdeztem, mi a neve. Theodosius, mondotta.

- Theodosius? - csudálkozott Hannah. - Ilyen nevet még nem hallottam.

- Szép név; annyit tesz: «Isten ajándéka» - magyarázta Immánuél.

Hannah felsóhajtott.

- Fáradt vagy, fiam? - szólt gyöngéden Immánuél. - Igen, fáradt vagy, nem is csoda. Gyere, báránykám, menjünk aludni. Én majd betakarlak és elcsicsíjgatlak, álomba ringatlak...