Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 21. szám

Éber Ernő: A magyar mezőgazdaság átalakítása

A háború után elkövetkező időre annyi probléma tornyosul már föl, annyi kívánság bonyolódik már össze, hogy ha ezekhez nem nyúlunk már most hozzá, ha nem igyekszünk legalább kereteket csinálni, melyekbe a békés idő energiája belelendül majd, akkor megoldhatatlan, vagy csak rosszul megoldható feladat elé kell kerülnünk.

Azt hiszem, az átmenet-gazdasági problémák között egy sincs, amely a mezőgazdaságnál fontosabb, azzal ezer és ezer szállal összeszövődött nem lenne. A valuta megjavításának kérdése, az adóteljesítmény fokozása, a közélelmezés ügye, az iparfejlesztés terve, a szociális kérdés megoldása mind-mind a legszorosabb összefüggésben van a mezőgazdasággal. Régen fölvetett, frázissá süllyedésig sokszor hangoztatott igazság az, hogy Magyarország par excellence mezőgazdasági állam. Az. Csakhogy ennek az igazságnak a konzekvenciáit nem akartuk levonni és azért vált a mondás frázissá. Tudtuk, hogy a mezőgazdaság leviathan-hátán épül fel egész állami és gazdasági életünk; de nem tettünk sokat, vagy nem tettünk meg mindent, hogy a mezőgazdaság fejlődése mélyrehatóbb és gyorsabb ütemű legyen és ezért nem tudott erősebbé válni állami és közgazdasági életünk sem. Talán sohasem éreztük volna ezt annyira, mint amennyire ez alatt a háború alatt érezzük. Tessék elgondolni, milyen lenne a mi helyzetünk ma, ha termés-átlagainkat a német termésátlagok közeléig tudtuk volna emelni, ha az állattenyésztés, az állatok és állati termékek feldolgozása a dánoknak, vagy svédeknek ezt az industriáját elérte volna, ha a zöldségtermelés tekintetében a francia cultura maraichére, gyümölcstermelés tekintetében az amerikai gyümölcsfarmok nyomába tudtunk volna eljutni. De nem szabad elgondolnunk sem, hogy milyen helyzetbe kerülünk, ha még most sem, ennek a háborúnak mindent átértékelő, minden energiát fölrázó hatása után sem indul itt meg minden késedelem nélkül egy olyan munka, amely évszázados mulasztásokat és hibákat kell hogy rövid idő alatt helyrehozzon.

És ha megfigyeljük a magyar mezőgazdaság fejlődését a külső és belső háború alatt, akkor érdekes és tanulságos változását láthatjuk meg a gazdák lelki diszpozíciójának. Láthatunk sok, régebben jóravaló gazdatevékenységet megbénulni az egymásra tornyosuló nehézségek alatt. Láthatunk sok, fáradságot és munkát nem kímélő törekvést a gazdálkodás régi rendjének fönntartására. Láthatunk azután sok helyen ügyes számítást, üzleti leleményességet a háborús kívánalmak és tanulságok értékelésénél. Láthatjuk, hogy ez a számítás és leleményesség sokaknál csak egy múló konjunktúra kihasználására irányul, másoknál azonban reveláció: a háborúval el nem múló hatású lesz. Minden rosszban van hát valami jó is és mint a Rückert naiv meséjének ravasz arabusai hol gabonát termeltek, mikor az ördög a föld alatti termésből kért vámot, hol répát, mikor a föld felettiből kellett a vámot fizetni, úgy a mi gazdáink egy része is alkalmazkodott a közéhesség kívánságaihoz és az államnak ármegszabó tevékenységéhez és a föld felett vagy a föld alatt igyekezett úgy termelni, hogy a neki megmaradó jövedelem minél nagyobb legyen.

A mezőgazdaság fejlesztését azonban most már majd szervezni kell, mert igazán nem érünk már majd rá arra, hogy kicsiny eszközökkel mozdítsuk elő ezt a fejlődést és nagy türelemmel várjuk ezt meg. Jól tudom, hogy ma általában be kell érnünk a meglévőnek fönntartásával, a régi kereteknek az összeomlástól való megóvásával. De az átmenetet a háború utáni gazdálkodáshoz már most elő kell készítenünk nemcsak minden rendelkezésre álló eszközzel, hanem rendelkezésre ma még nem is álló eszközök előteremtése útján. A cél tehát egyszerű, mint az igazság, világosan áll az előttünk, mint ahogy a borulatból kitörő nap megvilágítja a testeket. Termeljünk többet, mint ahogy ezt a Serényi a Béla akkori földmívelésügyi miniszter által kirobbantott jelszó után olyan sokszor emlegették, Vagy amit én primernek tartok a többtermeléssel szemben: gazdálkodjunk jobban. A többtermelés már csak következménye a jobb gazdálkodásnak.

A jobb gazdálkodásnak a mezőgazdaság minden rétegét átható meghonosításánál nagyobb feladat a jövőt megalapozni hivatott mai nemzedék előtt nincs. Csakhogy nekünk igazán nincs időnk és módunk most megvárni azt, amíg ez a feladat magától nyer megoldást. Nekünk a legközelebbi jövőben kell a mezőgazdasági termékek tömegének megnövekedése, mert ebből kell majd fizetnünk a hadikiadások kamatait, ebből kell majd valutánk megjavításánál kiindulnunk és ebből kell a belső adminisztráció megnövekedett költségeit fedeznünk. Nem szabad és nem lehet továbbra is a laissez faire álláspontján maradnunk a gazdákkal szemben, nem szabad, mert nem lehet továbbra is magánügynek tartanunk, hogy milyen tudással, tehetséggel és szorgalommal művelik a földet a föld birtokosai, hanem ahol másképp nem megy, kényszerítő eszközökkel kell a jobbgazdálkodást, a jó gazdálkodást kierőszakolni. Hogy ez valami eddig ismeretlen és szokatlan dolog volna, hogy földrengető fölzúdulást okozna és a magánjogviszonyokba való mélységes belenyúlást jelentene, azt tudom. De hát a háború három év alatt sok ismeretlen és testünknek, lelkünknek idegen dologhoz szoktatott hozzá, sok és nagy fölzúdulást váltott már ki a gazdákból is és sokszor nem respektálta a magán-jognak formáit sem, lényegét sem. És ha a vagyonadóval az állam rá tudja tenni a kezét arra, ami az enyém, ha az állam el tud tiltani attól, hogy fölhasználjam azt, amit magam termeltem, ha az állam polgárait kényszeríteni tudja, hogy bizonyos hadi-szolgáltatásokat végezzenek, ha az állam előírhatja, hogy mennyit szabad ennünk, akkor nem tartozhatik a lehetetlenségek közé, hogy az állam előírja: így kell gazdálkodnod. És mihelyst nem tartozik a lehetetlenségek közé, meg is kell történnie. A békekötés előtti háborúban beletörődtünk már az államnak egy nagy mindenhatóságába, a békekötés utáni háború talán semmivel sem lesz könnyebb az itthonlevőknek, az állam gondjai bizonyára semmivel sem lesznek kisebbek - akár szentesíti, akár nem szentesíti az eszközöket a cél, a célt el kell érnünk és a célhoz vezető eszközöket meg kell találnunk.

Törvényt kellene hozni, vagy kormányrendeletet kellene kiadni a gazdálkodásról.

A törvényhozás tökéletesebben kifejezésre juttathatná, de talán eltemetné a gondolatot. A rendelet kevésbé legális, kevésbé tökéletes volna, talán eltemetné a kormányt, de megmenthetné az ideát.

Mint ahogy Deák Ferenc a sajtótörvényt három szóba akarta vésni: nem szabad hazudni! úgy ennek a törvénynek, vagy rendeletnek protoplazmája az lenne: jól kell gazdálkodni!

Tudom, hogy az ellenvetéseknek és kételyeknek egész oszlopa buggyan föl erre. Talán magam sem tudom mind megcáfolni, mind eloszlatni. De bizonyára lesznek olyanok, akik, ha jónak tartják az elvet, nálamnál jobban el tudják találni azokat az eszközöket, amelyekkel ez az elv keresztülvihető, és azokat a módokat, ahogyan ez kodifikálható lenne.

Jól kell gazdálkodni - ez az elv. És én úgy képzelem megvalósítását, hogy minden vármegyében egy, az ottani legjobb gazdákból alakítandó bizottság, vagy a mezőgazdasági kamarák megszervezése után a mezőgazdasági kamara megállapítja azt, hogy a meghatározandó kategóriába tartozó birtokokon a gazdálkodás megfelelő-e, vagy nem és határozatot hoz azokra az átalakításokra, javításokra, termelési irányra nézve, melyek az illető birtokon végrehajtandók. Bizonyos kategóriájú birtokokra gondolok elsősorban. Ilyenek a papi, a hitbizományi, a községi és közbirtokossági és bizonyos meghatározandó nagyságú birtokok lennének elsősorban, utóbb fokozatosan a kisebb birtokok is az ellenőrzés alá kerülnének. A bizottság, amely túlnyomó részben gyakorlati gazdákból állana, nem egy ideális, de megvalósíthatatlan irányban határozna, hanem az okszerű gazdálkodásnak a helyi viszonyokkal egybevetett alapján. Kellő óvatossággal, kezdetben csak a vármegyében közismerten rossz - és minden vármegyében vannak közismerten rossz - gazdaságok megjavítására tenne bizonyára intézkedéseket a bizottság, utóbb fokozatosan sorra kerülnének a többiek is. Igen hosszadalmas és fölösleges lenne itt fölsorolni azokat a szempontokat, amelyek a gazdálkodónak - hogy úgy mondjuk - elítélésénél a bizottságokat kell, hogy vezessék. A vetésforgó, a trágyázási turnus, a holt és eleven leltár nagysága, a földek kultúrállapota és sok más, a képzett és gyakorlati gazda által meglátható és értékelhető részlet összevetése adná ki az ítélethez szükséges anyagot.

Nem tartom túlságosan nehéznek szakértők részére annak megállapítását, hogy egy birtokon jó, vagy rossz-e a gazdálkodás és hogy milyen reformokra van szükség annak megjavításához. A legnagyobb kérdés az, hogy mi lenne ennek a megállapításnak, ennek az ítéletnek a szankciója. Mert én abban az elvben, hogy jól kell gazdálkodni, nem egy híg óhajtást akartam kifejezni, hanem az államnak paranccsá sűrűsödött akaratát. Szankciónak, célhoz vezető szankciónak kell tehát lenni, de mi legyen az? Több rendszabály lenne életbeléptethető. A bizottság határozata nem úgy szólna, hogy: jobban kell gazdálkodnod, hanem úgy: ilyen vetésforgót kell beállítanod, vagy: ennyi igásállatot kell még beszerezned, vagy: mélyebben kell szántanod és erre a célra jobb talajmívelőket kell venned, vagy: új istállókat kell építened stb. A birtokos köteles volna a reformokat bizonyos, a gyakorlat által megkívánt és a lehetőséghez alkalmazott határidőn belül megvalósítani. Ellenkező esetben...? Itt koordinált és szubordinált rendszabályok lehetnének: egy büntető adókulcs alkalmazása a rosszul kezelt birtokokra, a birtoknak állami kezelésbe való vétele, kényszerbérbeadása, vagy kisajátítása. Elképzelhetetlen következmények ezek ma még, az egyéni szabadságnak olyan megcsonkítása, az államhatalomnak olyan kitágítása, amilyent most, amilyent éppen csak ez az elképzelhetetlen dimenziójú háború produkálhat posthumusan is, a lezajlása utáni időkre is. Egy altruista, valóban altruista pénzintézetnek mindenesetre kellene lennie, amely a gazdálkodás önkéntes- vagy kényszer megjavítását finanszírozná, amely a birtokok kényszer-bérbeadását, vagy kisajátítását lebonyolítaná. Óriási feladat volna egy pénzintézetnek, de azt hiszem, nem megoldhatatlan feladat.

Sebezhető pontjai bizonyára vannak ennek az eszmének. Az egyik az, hogy a szakértő bizottságok működése talán kevésbé alapos, esetleg kevésbé tárgyilagos lehetne. A bizottság helyett a mezőgazdasági kamara bizonyára jobb lenne és a mezőgazdasági kamarákat már ezért is a legsürgősebben meg kellene szervezni. De a bizottságok ítéletei fellebbezhetők lennének egy országos bizottsághoz, esetleg máshova is, az egyes bizottságok ítéleteinek kinövéseit ez a felsőbb fórum letördelhetné, a túlságos súrlódások felületeit lecsiszolhatná, különösen kezdetben. A másik az, hogy az elrendelt meliorációk, átalakítások, rendszerváltoztatás keresztülvitelének ellenőrzése is szükséges lesz és az állandó munkát és apparátust igényel. Ha mezőgazdasági kamarák lennének, ezek erre teljesen hivatottak volnának, addig is a bizottságok dolga lenne ez is. Módot kell találni, hogy ezek a bizottságok nagy feladataikat teljesíteni tudják és akarják. A legnehezebb kérdés kétségtelenül az, hogy az egyes esetekben a retorziónak melyik eszközét kellene igénybe venni a jobb gazdálkodásra képtelen, vagy akarattalan birtokos ellen. Ezt az élet és a helyi viszonyok fogják megmutatni. Nem elodázás okáért mondom ezt, hanem azért, mert könnyű paragrafusokba szedni, hogy hol melyik eszközt kell igénybe venni, de nehéz ezt azután a valóságos viszonyokhoz simítani. Csak arra akarok rámutatni, hogy a gazdálkodás megjavítását milyen mértékben tudná előmozdítani a kényszerbérbeadás, vagy kisajátítás fenyegető veszedelme, a szociális szempontból való jobb birtokelosztást és telepítési politikát pedig az, ha a tehetetlen, pénztelen, vagy haladásellenes nagyobb birtokok tényleg több és jobb kezekbe kerülnek et si fractus illabatur orbis

Fölkarolásra, megvalósításra kerül-e ez az eszme, vagy ötlet, azt nem tudom. Óriási nehézségei mindenesetre vannak, de hogy megvalósulásának eredményei olyan grandiózusak lennének, amelyek minden nehézség leküzdését érdemessé tennék, azt gondolom.

Hogy a nehézségek legsúlyosabb sziklatömbjeit azok görgetnék a tervvé váló eszme útjába, akik ellen az fölvettetett, az bizonyos. De ez az ellenállás egy indokkal több lesz ennek az agrárreformnak minden poklokon keresztül való kierőszakolására. Nem hiszem, hogy időnk volna a magyar mezőgazdaságnak a szükség által megkívánt megjavulását egy békés, fokozatos evolúció során megvárni. Azt hiszem, hogy a viszonyok olyanok és olyanok lesznek, hogy erőszakos, forradalmi cselekedettel kell azt egy olyan pályára belendíteni, amelyen a haladás üteme gyorsabb lesz.