Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 21. szám
Mikor Talleyrand meghalt, Metternich tűnödve kérdezte: mit akarhatott vele?! Ilyesmi villant át az agyakon, mikor e héten egy estefelé Tisza István a munkapárttal váratlan leszavaztatta Ugron minisztert. Mit akarhatott vele - Wekerle?
Mert miután két hét óta suttogták, hogy Tiszáék mily feltűnő enyhék Wekerle iránt, s Wekerle mily megértő a munkapárti fájdalmak iránt: Tiszának e hirtelen támadása lehetett érthetetlen, de lehetett nagyon is érthető. Például, ha: csak példának mondom: Wekerle e leszavaztatást egyenest kicsinálta volna Tiszával: ebben lett volna rendszer, s nem lett volna őrültség. Mert, tovább is csak példának mondom: így benyújthatta volna a maga és kabinetje lemondását, a király e lemondást elfogadhatta volna, Wekerlét aztán megbízhatta volna új kabinet alakításával, s ekkor végre Wekerle azt vehetett volna kabinetjébe, akit akar. S nem kellene az Esterházy boldogtalan dilettantizmusától nyakán - s az ország nyakán - hagyott ifiúri rendszert tovább cepelnie, olyankor, mikor óriás kormányzati feladatok közepett nem rendszabályok teszik, hanem emberek s a legkülönb emberek éppen csak hogy jók.
Nem tudom, ez volt-e a Wekerle gondolata, s ha mégsem ez lett volna, kaphatna-e már e tanácson. Mert az őt támogató pártok még mindig jobban gyűlölik Tiszát, mint ahogy utálják egymást, s hamar kijelentették Ugronhoz való rendületlen ragaszkodásukat, amit aztán követnie kellett Wekerlének is. Hogy igen hálás volna ebbeli támogatásukért, az éppoly kétséges, mint amennyire nem bizonyos, hogy e pártok nagyon hálásak-e azért, hogy éppen Wekerle az, akit támogatniok nemzeti kötelesség. Kérdés, hogy akár az országgal, akár egymással szemben jobban állanának-e, ha a parlamentarizmus most azzal találna nálunk diadalmaskodni, hogy Apponyi váltaná fel Wekerlét a miniszterelnökségben? Akik erre gondolnak s e felé dolgoznak, azzal a gondolatmenettel teszik, hogy közeledik a hadseregre vonatkozó nemzeti engedmények megadása, s ezzel Apponyi élete munkájának sikere. Illő, parlamenti felfogás szerint, hogy e lelkéből lelkezett alapon ő álljon meg az ország kormányzatával. Ebben van valami - de hát akkor miért ne azok vegyék át az ország kormányzatát, kik az általános szavazatjog gondolatát az országban felvetették s az országra rákényszerítették? S miért nem tud ily rettenetes és párt- és program- és minden érvekszövetkezeti és fontoskodási különbségeket tolakodásban marasztaló élet közepett ez az élete felől tűnődő ország egységesen megegyezni egy komoly és arravaló emberben, akit, ha az egész ország mögötte állna, nem tolhatna el semmi előszoba-politika bármely illedelmes fiatalember javára, s aki, ha kezében a kormányalakítás, maga mellé vesz egy tucat arravaló embert s a pártoknak azt kiáltja: meglátom, ki meri akár ifiurait, akár öregurait nyakamba varrni, mikor milliók életéről és jövendőjéről van szó?!
Mert ameddig a háború tart - s akármily ragyogó szerencsével - mindvégig erről van szó, s még inkább erről lesz szó, ha a háború megáll s következnek a béketárgyalások. A békekonferenciára is aszerint akarják tán küldeni az embereket, hogy melyik pártnak minő állásokra van száma szerint joga? Nem rettenetes, hogy mikor nyilvánvalóan elérkeztünk a háború delelőjéhez: a monarchia mindkét államában, de egészében is a bizonytalanság s az ideiglenesség ül kormányszéken? Nálunk maga Wekerle sem veheti magát komolyan, amíg mai társaságára van utalva. Ausztriában senki nem veszi komolyan Seidler urat, kit bánatos jókedvükben maguk neveztek el Outsidler úrnak. S az egész világon csak az a csakis nálunk találtató hűbele-pacifizmus veszi reálpolitikának a Czernin grófét, amely elsősorban radikálisainknak és szocialistáinknak reális béketörekvése számára veszedelem. Kell-e sokat magyarázni, hogy a békéért sem lehet másképp dolgozni, mint akármi egyébért, vagyis úgy, ha a valóság talaján vetik meg a lábukat? A valóság pedig az, hogy nem igaz, egyszerűen nem igaz az, hogy ma a német birodalmon áll a béke s ha a német akarná, már meg is volna. Ez éppúgy nem igaz, mint nem igaz az, hogy 1914 augusztusában rajtunk állt a háború s ha akartuk volna, elkerülhettük volna. Mint ahogy akkor úgy sem kerülhetjük vala el a háborút, ha magunk ajánljuk fel önnön testünknek azon cafatait, melyeket ebből az entente ígért tagjainak és szövetségeseinek segítségük fejében, mert akkor ezek itt a helyszínén vesztek volna össze ugyanúgy fegyveresen e cafatokon, mint összevesztek volt a balkáni háborúban: azonképpen ma még nem volna meg a béke, ha Németország önként adná oda Elzászt a franciának, legfeljebb Anglia ugyanúgy torkon fogná a talán különbékére gondoló Franciaországot, mint ahogy most együtt fogják - s Amerikával és Japánnal is együtt - a különbékére gondoló Oroszország torkát. Nem szabad bolondítanunk szent vágyainkat s égő reményeinket olyan feltevésekkel, melyek a való helyzettel nem vágnak egybe, s a rendületlenséget, melyre szükségünk van, ha nem akarunk elveszni s életben akarjuk megérni azt a békét, amely után epedünk, nem szabad hátbatámadtatnunk ilyen hívságosan feltüzelt reményekkel. Rossz néven vették nálunk, hogy mikor a nagy olasz offenzíva első sikereit bejelentették képviselőházunkban, valaki azt kiáltotta: ez az igazi békepolitika! Pedig ha mégoly rossz néven veszik, s aki mondta, talán gondolattalanul mondta: e percben igazán ez a békepolitika, s Czernin grófnak, bármennyit extratouroz szóban, cselekvésben mégis erre kellett áttérnie. Mert mind világosabb, hogy nincsen, csak ez az egy mód, kilőni az entente-kormányok alól a lovat, minekutána becsületes békeajánlatokkal nem lehetett szájukból kipacifikálni a sajtot. Amíg Anglia nem akarja a békét, addig nem lesz béke, nem lesz semmi áldozattal, nem lesz akkor sem, ha önként megadják neki, amiket talán már maga sem akar. Nem lesz addig, amíg Anglia azt nem érzi, hogy mi éppoly kellemetlenek tudunk lenni az ő számára, mint ő a mi számunkra. A béke csak egyféleképp áll mirajtunk s minekünk bárminő lemondásunkon vagy áldozatunkon: ha tudunk háborúban is olyan kellemetlenek lenni Anglia számára, amily kellemetlen volna számára a béke. Alábecsüli Angliát, nagyságát, terveit, aki hisz most egy békés békeakció rögtöni sikerében. Ha valaha igaz volt, úgy most és éppen a pacifizmus s a világnak szükséges és kiküzdendő pacifista rendje számára igaz a si vis pacem, para bellum. Jaj volna a békének, vége volna az annexió és kárpótlás nélküli békekötés lehetőségének, s nemzedékekre befellegzene a pacifista világrendnek, ha csakugyan nem bírnók tovább ezt a rettenetes, ezt a sanyargató háborút.