Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 21. szám · / · Babits Mihály: Drága élet
A leányok állás után néztek: Claire egy bankhoz járt, Marceline pedig tanítónő-képezdét végzett. Fáradtan és rosszkedvűen tértek haza robot munkáikból. Van Leberghe jól látta ezt.
Irodalmi sikerek reményével vigasztalta magát. Előszedte régi dicsőségének dokumentumait és mutogatta a lányoknak. Egy ilyen alkalommal az elkeseredett Claire (aki atyjának intelligenciáját érzésbeli könnyűsége nélkül örökölte) valami gúnyos megjegyzést tett. Arra is lehetett érteni ezt a megjegyzést, hogy atyjuk többet dolgozhatna és kereshetne ma is, amikor annyira szükségük volna pénzre; arra is, hogy nevetséges a múltakon rágódó hiúság egy divatját vesztett íróban. Az apának ez nagyon rosszul esett. Ingerülten felelt, keserű szók buggyantak ki száján:
- Ez a hála egy egész élet munkájáért, a dicsőségért ami mindannyiotokra visszafénylett! Dolgoztam én annyit életemben, mint akárki! Van jogom egy kis pihenésre.
Claire meg nem állhatta, hogy célzást ne tegyen az egész família önfeláldozására és hogy minden bajt tulajdonképpen atyjuk drága betegsége óta szenvednek.
- Sajnáljátok tőlem az életet - kiáltott erre a beteg ember idegesen. A szegény van Leberghené sírva fakadt és a kis Marcelinenek a legnagyobb fáradtságába került, hogy a kedélyeket egy kissé csillapítsa.
Ettől fogva a jelenetek napirenden voltak. Madame van Leberghe, a ki oly soká megtartotta fiatalos üdeségét, most, a gondok és izgalmak között rohamosan megfonnyadt, mint a virágok a sciroccóban. Néha valósággal beteg lett egy-egy hevesebb jelenet után, mely idegeit nagyon is elővette. Ilyenkor a lányok atyjukat okolták és ezt nem is titkolták előtte. Van Lebergheben a lelkifurdalás és a düh vívott csatákat. Madame van Leberghe azonban szemrehányást tett leányainak, mire azok keserűen hányták fel előtte a közös szenvedéseket:
- Amit tűrünk, el ne felejtsétek, hogy apa életéért tűrjük - mondta madame van Leberghe ilyenkor. - Gondoljatok rá, hogy ki az apátok - mondta madame van Leberghe, aki előtt férje alakja mindig a régi fényben állt. - Mindent el lehet tűrni, hogy apa élhessen...
Megesett ilyenkor, hogy Claire elkeseredve és kevéssé meggondoltan kifakadt:
- Bárcsak már ne élne!
Madame van Leberghe képes volt zokogásba kitörni, ha ily szavakat hallott, s a fiatal lánynak tulajdonképpen nem is volt más célja velük, mint új könnyeket fakasztani. Mert a keserűség olyan, mint a mákony; egy kevés nem ízlik, de ha sokat éltünk belőle, nem tudunk többé betelni vele, s akaratunk ellenére is elkövetünk mindent, hogy magunk körül új és új zokogást fakasszunk.
Történt azonban egyszer, hogy egy ilyen kifakadást maga van Leberghe is meghallott, s minden valószínűség, sőt tegyük hozzá, minden józanabb meggyőződése ellenére komolyan vett. Ettől fogva eleinte kissé készakartan, később már teljes, ideges jóhiszeműséggel egy rettenetes hipotézisbe izgatta magát bele: azt képzelte, hogy megunták életét és szabadulni szeretnének tőle: hisz oly sok terhet mér reájuk ez a drága élet! Azt képzelte, hogy csak a restelkedés tartja vissza őket, hogy meg ne tagadják az élete fenntartásához szükséges gyógyszerre a pénzt. Ez rendkívül hálátlannak és igazságtalannak tűnt fel előtte: hisz nem ő volt-e az, akinek hosszú időn át általános tiszteletet, sőt dicsőséget és valóban tisztességes jövedelmet is köszönhettek: nem ő volt-e az apa, a család feje, akinek minden szeretettel tartoztak? Milton leányai jutottak eszébe, s némileg tetszelgett is magának az öreg Milton pózában. De aztán megint elszorult a szíve: a rettenetes, sötét bűnre gondolt, arra, hogy halálát kívánják a saját gyermekei, ki tudja, talán a felesége is? E gondolatok, s vissza-visszatérő fájdalmai végképp megbénították irodalmi képességeit; s felizgatott fantáziája írásművek helyett sötét feltevésekben élte ki magát: elképzelte, hogy valóban életére törnek, s mert Nivedita herceg árkánumát megtagadni tőle restellik, mérget öntenek kávéjába vagy megnyitják szobájában a gázcsapokat. A halálfélelmek újból erőt vettek rajta, s ezúttal bizonyos dühös makacssággal: ha kívánják halálát, hát most már azért sem akar meghalni! És megmutatja, hogy élni fog! Élni minden áron! A nemzedékeknek egymás ellen való gyűlölete és gyanakvása égett fel lelkében; s makacsságát csak növelte egy önkénytelen érzés, hogy nincs igaza, mert a természetnek örök rendje az hogy az öregek helyet csináljanak a fiataloknak. Eszébe jutottak a vad népek, ahol bevett szokás, hogy az elaggottat megölik gyermekei. Mindaz csak növelte félelmeit: beteg, rafinált, vénhedt idegzete mindenben a primitív, egészséges, ifjú Bünt szaglászta. A babonáknak, elővigyázatoknak és kémkedésnek egész rendszerét fejlesztették ki nála ezek a félelmek, s ez úgyszólván minden energiáját felemésztette. Ő maga is tudta ezt, s dühe csak annál nagyobb lett: mert érezte, hogy ily módon irodalmi terveit sohasem fogja megvalósítani. S csak annál jobban kapaszkodott az időbe, fogózott a hosszú életbe: hogy nyitva maradjon előtte a nagy kapu, a jövő szabadsága, s minden ismeretlen lehetőség felé! Az életvágy, minden ember legtermészetesebb érzése, így lett nála monomániává.