Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 21. szám · / · Babits Mihály: Drága élet
A szegény madame van Leberghe, e kétségbeesett légkörben, hetekig el nem mozdulva a betegágy mellől, életét adta volna, hogy segíthessen urán. Párizs leghíresebb orvosai - megannyi tisztelője a betegnek s barátja - fordultak meg a szomorú szobában, s a szegény asszony iszonyattal olvasta szemeikből a tudomány tehetetlenségét, s hogy a kegyetlen természet ítélete jogerős.
Volt a betegnek egy barátja, egy híres theozóf, egy indiai herceg, aki Párizsban élt és az okkult tudományokkal foglalkozott. Utolsó fellebbezésnek a kegyetlen Természet ellen ezt kereste fel a szegény asszony - s azzal a babonássággal mely mindnyájunkban ott szunnyad mint a bagoly, hogy előröpüljön az aggodalmak éjjelein, e kiaszott, egzotikus arcnak delejes szemeiből természetfölötti reményeket akart kiolvasni. Mindent tudnak e rejtelmes emberek; s madame van Leberghe hallott már az életerőnek titkos átültetéseiről ifjú, ép testekből haldoklók, sőt halottak testébe, hallott már csodálatos avatar-okról, ahol az Erő elektromos szikraként ütött át szájból-szájba a szeretők között s a lankadt, élete fogyott gépezetet új létre mozgatta.
- S madame nem sajnálná fiatal életét? S nem fél a haláltól?
- Féltem, senki sem félt jobban mint én - azelőtt - de mit félthetnék még? - szólt madame van Leberghe. - Őt félthetem csak, aki annyi mindent visz magával, mindenünket! Nem a magunk halála a szörnyű: ki önmagát elveszti, mindegy már! De elveszteni azt akit szeretünk, hogy abból semmi lesz, hogy mindez a gondolat, melegség érzés, ember, társ, egyszerűen eltűnik, semmi lesz; elviselhetetlen. S mennyire szeretne, akarna még élni!
És megragadta az indus kezét:
- Segítsen! Tegyen csodát; mindenre kész vagyok.
- Asszonyom - szólt a theozófus halkan - mit ér az élet egy elhasznált testben? Ha lehetne is, mint ön mondja, csodát tenni, ha, lehetne is módját találni az idegrendszer állandó életre-izgatásának, erőforrást mely e finom műszerben lefolyó folyamatokat változatlanul továbbfűtené, mikor már a test animális ereje kimerült is, hogy mindaz ami az: idegek dolga az életben, s azt az egyén számára voltaképpen életté teszi, tudat, érzés, gondolat, továbbműködnék: mit érne mindez egy erőtlen és elernyedt testben? Mit érne az élet, a puszta lélek meztelen élete, ha nem volna amit éljen? Mert a testünket éljük mindnyájan. Elfogadná a haldokló az ilyen életet?
- Volna hát valami módja, volna hát? - kiáltott az asszony, ragyogó szemekkel. - Ó, tegyen meg mindent, tegye meg! A lélek a minden, a gondolkodás, a tudat a minden. Nem igaz, nem igaz, hogy semmit sem ér! Ha hallotta volna, de hiszen hallotta, hogy könyörög szegény, csak a gondolatért, csak az életért, akár vakon, akár süketen, nyomorékon, csak élni akarna! Csakhogy ez, az érzés, a gondolat ne suhanjon bele a semmibe: ez a borzasztó! Hát volt-e nagyobb kincse a gondolatnál? Hát nem az volt-e ő? A gondolat, az érzés? Amíg az megvan, ő van meg. A lelke! Nem azt imádja-e egész Franciaország? Az egész világ? Csakhogy legyen, éljen! Mentse meg a lelkét a világnak!