Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 21. szám · / · Babits Mihály: Drága élet

Babits Mihály: Drága élet
1.

Egész Franciaországban nagy részvétet keltett a van Leberghe betegsége. Az újságok pártkülönbség nélkül melegen emlékeztek a kiváló íróról, aki, bár névben és származásban idegen, megtestesítője volt a tipikus francia szellemnek. A hivatalos körök is élénk figyelemmel fordultak felé, mert van Leberghe azok közé tartozott, akik a legmodernebb ízlést kifogástalanul konzervatív gondolkodással tudták egyesíteni, s akiknek szereplése sohasem tért le a hagyományos korrektség pályájáról. A társaság pedig, tout Paris, valóságos izgalommal vette körül a jeles parisien betegágyát: mindenki ismerte őt, mindenki kedvelte, senki sem volt a nagyvárosban, akit valaha ne kápráztattak volna szellemes szavai a felolvasó asztal vagy a szalonok kandallói mellől.

Van Leberghe betegsége rendkívül fájdalmas volt, és a kis családnak minden gyengédségére és szeretetére volt szükség, hogy a szenvedő kedélyét valamennyire csillapítsa. Nője, egy valódi párizsi matróna, abból a fajtából, mely kifelé, a társaságban, csupa örök elegancia és fiatalság, csupa vakító szellem és malícia, de otthonában a legragaszkodóbb nő és legszeretőbb anya tud maradni, valóságos önfeláldozással ápolta, amiben segítségére voltak leányai, a viruló Claire és az alig serdülő kedves Marceline, akik atyjukat gyermeki büszkeséggel bámulták és szerették.

A beteg fájdalmai azonban egyre súlyosbodtak és szinte elviselhetetlenekké váltak már. Semmi sem töri meg jobban a lélek acélos erejét, mint a testi fájdalom, s kivált, ha hozzájárul a szörnyű gondolat, hogy nem szabadíthat meg tőle többé egyéb a halálnál. Van Leberghe pedig nagyon tisztában volt a sorsával, s kínjaiban fetrengve halálos keserűség töltötte el lelkét, ha eszébe jutott, hogy ez most már mindig így lesz, egész a végső pillanatig, s nem lesz immár egész életében egyetlen egy szabad, egyetlen egy nyugodt perce sem. S nem tudott aztán másra sem gondolni. Cserélt volna a halálraítélttel, akinek van legalább még egy fájdalomtalan éjszakája: ó, milyen hosszú egy fájdalomtalan éjszaka! mennyi mindent lehet azalatt elgondolni, csinálni, emlékezni, élvezni lélekben! mennyi mindent tudna ő azalatt csinálni! csak egy óra alatt is! Úgy érezte, nagy, súlyos tennivalói, mondanivalói vannak még a világ számára. És minden csekély ideje a rettenetes fájdalmak és szörnyű, állati kábultság között oszlott meg!

Megfeszítette agyát, egész idegzetét - és nem tudott másra gondolni, mint betegségére, mint az ajtónál leskelő halálra.

Bár tudta, hogy csak az szabadíthatja meg kínjaitól, mégsem úgy gondolt arra, mint szabadítóra, hanem mint hóhérra. Sohasem érzett oly életvágyat, olyan tettvágyat, mint mostan; úgy érezte, halála borzasztó veszteség mindenkire, az egész világra; érezte, hogy életét elpocsékolta, hogy lehetőségeit föl nem használta: föl nem használt, pótolhatatlan valami költözik ki vele a világból. S mint a gyermek, ki bár szemeit alig tartja nyitva, nem akar még aludni menni, «mert aznap még nem játszott eleget» - úgy ő is makacson, kétségbeesetten kapaszkodott volna az életbe, s elképzelhetetlen, kimondhatatlan igazságtalanságnak érezte, hogy meg kell halnia. Haragban és izzadtságban fürdött tehetetlenségének gondolatára - és másra sem gondolt.

S ki egészségében maga volt a fölényes nyugalom, most elhagyta minden tűrés, minden tartózkodás. Az egész világ ellensége lett kérlelhetetlen egyformaságában, amellyel előre megtagadta a megmentő csodát. Környezetének minden gyengédségét, minden önfeláldozását csekély semmiségként fogadta el: mert hisz micsoda is minden áldozatuk ahhoz a szörnyű veszteséghez képest, amin neki kell átesnie: a halálhoz! Mindenki csak tartozhatik neki. És szemében-szavában egyetlen iszonyú, követelő, felelősségre vonó kérdés csendült egyre:

- Hát nem tudtok rajtam segíteni?