Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 21. szám
Joggal ezt a címet lehetne adni id. Szögyény-Marich László emlékiratai ama kötetének, mely a napokban hagyta el a sajtót. Szögyény-Marich László Windischgrätznek 1848 végén Budára történt bevonulásától kezdve egész 1860-ig közvetlen közelből szemlélhette a Magyarországra nehezedett abszolút korszak eseményeit, ismerhette ezeknek titkosabb rugóit is, és tényleg elég jelentékeny részt vett azokban a jószándékú, de meddő küzdelmekben, melyekkel a magyar konzervatívek az abszolút rendszer nyomását és rombolásait enyhíteni igyekeztek.
Szögyény emlékiratainak első kötetét még 1903-ban tették közzé fiai. Ez a kötet az 1840-től az 1848 márciusi napokig terjedő korszakot öleli föl. A bécsi forradalom és Metternich bukása napjaiban gróf Apponyi György magyar udvari kancellár betegsége miatt visszalépett s ekkor Szögyény alkancellár végezte a kancellári teendőket, ő terjesztette föl az országgyűlési föliratokat a királynak s István nádorral folyvást érintkezett.
A pozsonyi magyar képviselőház az 1848 márciusi napokban tudvalevőleg követelte, hogy a nádor legyen a távollevő király teljhatalmú helytartója, s független felelős magyar minisztérium neveztessék ki. István nádor Bécsben Szögyény alkancellárnak egy királyi kézirat fogalmazványát nyújtotta át, melyben a király megígéri a fönt érintett kívánat teljesítését. A nádor kijelentette, hogy csak akkor mehet vissza Pozsonyba, ha e kézirat kibocsáttatik.
A Lajos főherceg elnöklete alatt tartott értekezleten, melynek napirendjére a megürült kancellári állás betöltése volt kitűzve, Szögyény előterjesztette a neki István nádor által pár órával előbb átadott ultimátumszerű kézirat-fogalmazványt, s utalt arra, hogy mindenekelőtt erről kell határozni. A gyűlést nem folytatták, hanem a főherceg utasította Szögyényt, hogy a kézirati javaslatot tárgyaltassa a kancellária dietális bizottságában s ennek véleményét esti 8 óráig terjessze elő. Ez megtörtént s az este folytatott ülésen, melyen már a nádor is jelen volt, azt határozták, hogy a kérdéses kézirat kibocsátása a királynak ajánltassék. Azokban a nagyfontosságú tanácskozásokban, melyek ettől kezdve az 1848-i törvények április 10-én bekövetkezett szentesítéséig lefolytak, Szögyénynek nevezetes szerepe volt. Április 13-án kapta a nádor és Batthyány aláírásával ellátott levelet, melyben fölhívatott, hogy a kancelláriát oszlassa föl és szolgálatainak más helyen leendő igénybevételéig a Budán fölállítandó államtanácsban foglaljon helyet. Miután Eszterházy ő felsége oldala melletti miniszternek e minisztérium személyzetének összeállításában segédkezett, elhagyta Bécset és csoóri birtokára vonult.
Szögyény életpályájának első korszaka a fölvonuló bécsi és magyar forradalom villámlásai közepett nyert befejezést. Ezzel egyúttal lezáródik az Emlékiratok első kötete. A második kötet, mely most 14 évvel az első után jelent meg, azt a tíz évet öleli föl, mely Ferenc Józsefnek 1848. dec. 2-án történt trónraléptétől 1859 végéig terjed. Az abszolútizmus korszakának egy szemtanú által megrögzített valódi krónikája ez a kötet. A harmadik kötet az 1859-től Szögyény haláláig terjedő korszakot fogja felölelni.
Az elnyomás szomorú éveiben a magyarság magatartásában három árnyalat különböztethető meg. Az egyik, melynek a külföldre menekült Kossuth a megszemélyesítője s mellyel itt az országban a magyarságnak legnagyobb része rokonszenvezett, külső invázió segítségével forradalmi úton gondolta az osztrák igát lerázhatónak. A másik árnyalat tipikus képviselője Deák Ferenc volt, ki tökéletes passzivitásban tartotta bevárandónak, hogy az abszolút rendszer lejárja magát, s bár éppen nem volt valami vérmes reményekkel eltelve valami egyelőre kiszámíthatatlan fordulattól várt némi javulást a nemzet sorsában. Ehhez az árnyalathoz számítható az értelmiségnek mérsékeltebb fölfogású rétege, mely a nemzetet egy méltán kockázatosnak tartott forradalomba vinni nem akarta. Odáig azonban, hogy mint maga Deák, a 48-i törvények helyreállítását merték volna a majdani új korszak kiindulási pontjául kitűzni, még gondolatban is igen kevesen merészkedtek.
A harmadik árnyalatot a konzervatívok alkották. Ők jóval optimistábbak voltak Deáknál s erősebben reménykedtek abban, hogy a centralizáció és germanizáció gyűlölt rendszere nem is nagyon távol jövőben összerogyik. De a fordulatot ők sem a küleseményektől, sem a puszta passzivitástól nem várták, hanem arra számítottak, abban reménykedtek, hogy a hőn óhajtott változás az uralkodó lelkében földerengő jobb belátás folytán, s ennek spontán elhatározásából fog előállani.
Azért abban a hosszas aknamunkában, melyet a magyar konzervatívok a Bach-rendszer ellen folytattak, fő törekvésük mindig oda irányult, hogy az uralkodóhoz közelebb férkőzhetve ennek bizalmát megnyerjék, s őt az általuk kontemplált, körülbelől a 48 előtt fönnállott magyar állapotokhoz hasonló berendezésnek a korszak parancsolta módosításokkal való visszaállításának kezdeményezésére rávegyék. Odáig ugyan reményeikben nem mentek, hogy még a 48 előtti csonka magyar alkotmányosság is teljesen helyreállíttatni fog. De még egy szerényebb mértékű autonómiában is nagyértékű javulást láttak volna a teljes és rideg központosító abszolutizmushoz képest, mely nemcsak a magyar államiságnak még emlékét is kiírtani igyekezett, de egyúttal e cél elérésének lényeges előföltételét a magyar nemzetiség letörésében ismerte föl.
A magyar konzervatívek viselkedése az 1849 után következett évtizedben erős adag optimizmusnak s ehhez képest a csalódások és kiábrándulások sorozatának képét nyújtja. Lehangoló, de érdekes és tanulságos fejezete ez a magyarság politikai történetének.
Hogy a magyar konzervatívok jóhiszeműségéhez kétség nem fér, annak Szögyény emlékiratainak e második kötetében meggyőző bizonyítékait kapjuk. Szögyény 1849 januárjában, mint a Windischgrätz herceg által szervezett «ideiglenes polgári központi igazgatás» elnöke egy végtelenül hálátlan szerepre vállalkozott. Hogy egy gazdag és független magyar úrnak ezt a vállalkozását megértsük, nem szabad szem elől tévesztenünk azt a tényt, hogy mikor Bécs bevétele után Windischgrätz serege majdnem ellenállás nélkül bevonult a magyar fővárosba s a magyar országgyűlés Debrecenbe távozott; az egész 48-i magyar mozgalmat és átalakulást nemcsak a konzervatívok, de mások is sokan egy oly epizódnak tartották, mely talán pár hét múlva végleg lejátszódik. Azután pedig, mint bizton hitték, visszatér egy a 48 március előttihez nagyban és egészben hasonló állapot magyar udvari kancelláriával és helytartó-tanáccsal.
Windischgrätz herceg maga sem gondolt arra, hogy most már egy teljesen abszolút és centralizáló korszak következik. Ő bizton számított arra, hogy a magyar sereg nemsokára leteszi a fegyvert s óhajtotta, hogy mindazok a magyarok, kik a trón hívei, seregeljenek körüle, segítsék őt a «törvényes» rend helyreállításában s azt a reményét fejezte ki, hogy módjában lesz az uralkodónál közbenjárni a nemzet érdekében.
Szögyényt, kit az 1848 márciusi és áprilisi udvari konferenciákról ismert, 1849 januárjában Budára hívta s felszólította, hogy vegye át a polgári ügyek országos központi ideiglenes igazgatását. Szögyény, mint emlékirataiban elmondja, e feladatra három föltétel alatt volt hajlandó vállalkozni,
1. Hogy az ország területi épsége megsértve nem lesz. (Akkor ugyanis már pengették a szerb vajdaság felállítását.)
2. Hogy az ország törvényes alkotmányos intézményei - már ti. a 48 előtti értelemben - föl nem forgattatnak.
3. Hogy a magyar nemzetiség törvényes állása és hegemóniája elismertetik és fönntartatik.
Szögyény arról biztosít bennünket, hogy őt Windischgrätz mindezekre nézve teljesen megnyugtatta. A szerb vajdaságról ő sem akart tudni, a régi állapotnak csak kinövéseit akarta megszűntetni s némi vonakodás után elfogadta Szögyénynek azt a követelését is, hogy a felállítandó kormányszék a magyar nyelvet használja hivatalos levelezéseiben.
A megszervezett kormányszék négy osztályának élére Szögyény kiváló magyar tisztviselőket állított: Nyéky Mihályt és Dubraviczky Simont, kik mindketten osztályfőnökök voltak az első felelős magyar minisztériumban. Továbbá Korizmics Antal címzetes püspököt s a nagytehetségű fiatal br. Sennyey Pált, ki előbb titkár volt a magyar udvari kancelláriánál.
Windischgrätz nem sokat avatkozott az ideiglenes kormányzat működésébe. Szögyény a magyar érdeket sértő egyes intézkedések ellen - minő pl. Muraköznek Horvátországhoz csatolása volt - tiltakozott. Windischgrätz helyeselte Szögyény tiltakozását s ily értelemben átiratot is intézett Jellacsicshoz. Bécsben gr. Apponyi György elnöklete alatt br. Jósika Samu, gr. Dessewffy Emil, Ürményi József és Zarka János tagokból álló bizottság a magyar törvények alapján már el is készítette a tervezetet a magyarországi ideiglenes közigazgatás szervezéséről. Ezt Windischgrätz átadta Szögyénynek tanulmányozás céljából. Ez a tervezet középút akart lenni a régi magyar törvényes állapot s az osztrák miniszterek alkotta rendszer között.
Ekkor egyszerre, március 4-én meglepte a magyar konzervatívokat a március 4-i osztrák oktroyált alkotmány kihirdetése, mely egyszerűen konfiskálta Magyarország államiságát.
Apponyi nyomban kijelentette herceg Schwarzenberg előtt, hogy ily körülmények közt működése feleslegessé vált, de a herceg igyekezett őt megnyugtatni s az oktroyált alkotmányt Magyarországon, illetőleg Budán, valamiféle - a kedélyek megnyugtatását célzó - nyilatkozat kíséretében szándékoztak közzétenni. De ez a közzététel a magyar seregek győzelmei és az osztrákok visszavonulása következtében elmaradt.
Windischgrätz hercegnek Bécsben nemcsak hadvezéri működésével nem voltak megelégedve, hanem politikai tekintetben is túlságos szelídséggel és engedékenységgel gyanúsították, a kormányszék tagjairól pedig úgy nyilatkoztak, hogy Kossuth, ha visszajönne, bátran átvehetné őket. Windischgrätz április 6-án távozott Bécsbe. Budán - mint Szögyény írja a bástyáról már látcsővel látni lehetett a magyar sereg közeledését. Szögyény parancsot kapott, hogy hivatalos személyzetet véve maga mellé, a pénztárakkal együtt, melyek közt a több millió értékű alapítványi pénztár is volt, vonuljon Sopronba. 1849. április 22-én távozott Budáról. Haim János prímás, sok püspök és királyi érzelmű magánzó is vele ment. A kormányszék Sopronban folytatta működését. Májusban Bécsújhelyre vonultak. Itt értesült, hogy br. Haynau neveztetett ki magyarországi főparancsnoknak. Erre Szögyény írásban benyújtotta lemondását, s hogy ezt élőszóval az uralkodónak is előterjessze, de azért is, hogy hivatala átadása céljából a miniszterekkel is érintkezzék, Bécsbe ment. Az uralkodó elfogadta lemondását. Visszavonult csoóri birtokára. Ott érte meg a világosi fegyverletétel, majd Batthyány és a többi vértanú kivégeztetésének gyászos napjait. Szögyény életének e korszakát emlékirataiban annak kijelentésével zárja le, hogy a közigazgatási kormány elnökségében való működése közben hazánk és nemzetiségünk érdekeit soha fel nem áldozta, igyekezett megakadályozni a fenyegető rosszat. Öntudata nyugodt, lelkiismerete tiszta.
«De most - így ír a Világos után bekövetkezett rettenetességek hatása alatt - midőn látom, hallom és tapasztalom a Bécsben táplált szándékot és forralt terveket, keserű fájdalom vesz rajtam erőt.» Elszomorodása a vérpadok és számtalan bebörtönzések láttára s az új germanizáló rendszer behozatala, a szerb vajdaság felállítása után tetőpontját érte el.
Mély lehangoltság fogta el most már általában a magyar konzervatívokat. 1850 tavaszán gr. Apponyi György, gr. Dessewffy Emil, br. Jósika Samu és még más huszonegy konzervatív politikai egyéniség abban reménykedtek, hogy egy emlékirat benyújtásával talán megakadályozhatják a Magyarországra zúduló veszedelmet. Mint Jósika Samu 1850. április 23-án Szögyényhez intézett levelében írja, ezzel az emlékirattal kettős célt akartak elérni. Először is hatni akartak magára az uralkodóra, másodszor mintegy lobogót akartak kitűzni az ország előtt, mely megmutassa, amiben a lojális magyarok egyetértenek.
Szögyény ezt az emlékiratot, mely a bécsi kormánykörökben kérlelhetetlen haragot gerjesztett a magyar konzervatívok ellen, távolléte miatt nem írta alá, de fölment Bécsbe egyenesen azért, hogy az illetőknek szóval megmondja, hogy az emlékirattal egyetért.
Schwarzenberg herceg miniszterelnök, alighogy hozzá Szögyény belépett, erősen kikelt az emlékirat ellen, s midőn Szögyény kijelentette előtte, hogy azzal ő mindenben egyetért, erősen felindult s ellenséges indulattal kezdte taglalni a forradalom előtti magyar kormány működését. Azt mondotta, hogy a konzervatívok elvei mellett a dolgok ismét csak oda fejlődnének, ahová 1848-ban és 1849-ben jutottak. Hisz a hatalom 1848 előtt az urak kezében volt és mégsem tudták megakadályozni a forradalmat - mondá gúnyosan.
Szögyény br. Bachnál is tett látogatást. Ez ugyanoly szellemben nyilatkozott a konzervatívok emlékiratáról és eljárásáról, mint Schwarzenberg.
Az uralkodónál is megjelent kihallgatásra. Ferenc József annak a reményének adott kifejezést, hogy Magyarország a kormány szándékainak jóságát nemsokára be fogja látni. Kossuthra vonatkozólag is nyilatkozott s azt mondotta: «a nemzetközi egyezmények alapján lett volna jogunk a portától kiadatását követelni, de mégis futni engedtük őt». (Ez mutatja, hogy a fiatal császár minisztereitől nem egészen jól volt informálva, mert Ausztria tényleg és erélyesen követelte a portától Kossuth és társai kiadatását, de Abdul Medsid szultán ezt megtagadta.)
Híre terjedt ez időtájt, hogy br. Vay Miklóst vagy gr. Zichy Ferencet, vagy pedig Szögyényt fogják kinevezni magyarországi helytartónak. Br. Vaynak tényleg tettek is ilyen ajánlatot. De Szögyény úgy vélekedett - s ebben Majláth György és br. Eötvös Ignác is egyetértett vele - hogy magyar embernek a helytartóságot elfogadni vagy éppen nem, vagy csak a kormányzat irányának lényeges megváltoztatása árán lehetne. A hír egyébiránt nem bizonyult valónak. De mikor 1851 tavaszán az 1849 márciusi osztrák oktroyált alkotmányban megígért «birodalmi tanács» felállítására került a sor, Szögyényt a császár április 14. kelt kéziratával kinevezte e tanács tagjának. Szögyény habozott, elfogadja-e e rá nézve egészen váratlan kinevezést. De tartott attól, hogy a visszautasítás még fokozná a konzervatívok ellen Bécsben uralkodó ingerültséget. Levélben közölte Deák Ferenccel aggályait, kijelentvén egyúttal, hogy ha a közjó előmozdítására vonatkozó becsületes törekvései meghiúsulnának, állásáról azonnal visszalép. Deáknak 1851. május 1-én kelt válaszából kitűnik, hogy Deák az állás elfogadását tanácsolta neki.
Bécsbe 1851 május első napjaiban megérkezve első látogatását br. Kübecknél, a «birodalmi tanács» elnökénél tette meg. Őszintén elmondta ennek, hogy a kormány eljárása mellett, nevezetesen az ország területi épségének a Vojvodina fölállításával történt megsértésével, a magyar nemzetiség elnyomásával és minden törvényes intézményeink eltörlésével a monarchikus érzés elfojtatik s hogy Magyarországra nézve itt van az utolsó perc, melyben még jobb útra lehet térni. A hallgatag és óvatos br. Kübeck oly bizalmat gerjesztő módon nyilatkozott Szögyény előtt, hogy ez azt hitte, hogy Kübecktől a magyarok kívánságainak pártolását remélhetjük. De már néhány nap múlva meggyőződött, hogy ez a nagytehetségű ember tökéletes abszolutista és a magyar törvényes önállóságnak s a magyar nemzetiségnek ellensége.
Meglátogatta Schwarzenberg herceg miniszterelnököt is s hosszasabban beszélgetett vele. A herceg indulatos modorban nyíltan megmondta neki - ugyanezt tette br. Bach is -, hogy ők jól tudják, hogy Szögyény és magyar kollegája (gr. Zichy Ferenc) a kormány politikája ellen akadályokat fognak a birodalmi tanácsban gördíteni, de ők is védeni fogják politikájukat, s az idő és tapasztalás nekik fog igazat adni.
Sorban látogatta a többi minisztereket is, br. Krausz igazságügyi és br. Bruck kereskedelmi minisztert és a többieket. Valamennyinél hasonló fölfogást tapasztalt. Az uralkodó pedig, nála való kihallgatása alkalmával különösen hangsúlyozta Kübeck iránti határtalan bizalmát.
Ferenc Károly főhercegnél, a császár atyjánál is tisztelgett. Nevezetes, hogy ez a főherceg nem helyeselte a Magyarországgal való elbánást.
1851. augusztus 20-án megszűntették az 1849. március 4-i osztrák alkotmányt. A császárnak ezt a lépését a magyar konzervatívok nagyobb része megelégedéssel fogadta. Akkor a császárnak ezt a lépését kizárólag br. Kübeck befolyásának tulajdonították, de Szögyény úgy vélekedett, hogy br. Brucknak is része volt benne.
1854. szeptember 12-én Albrecht főherceget nevezték ki Magyarország polgári és katonai kormányzójává. A főherceg, mielőtt hivatalát elfoglalta, magához hívatta gr. Apponyi Györgyöt, hogy vele a magyar dolgokról beszéljen. Apponyi nyíltan föltárta előtte az ország bajait és sérelmeit és gr. Zichy Ferencet ajánlotta neki segédéül - de ez az ajánlata nem fogadtatott el. Apponyi egyébiránt nem győzte dicsérni a főherceg tiszta fölfogását, s remélte, hogy az ő kormányzata alatt jobbra fordulnak Magyarország állapotai. Mikor a főherceg leutazott Budára, Apponyin kívül a magyar konzervatívok közül többen: br. Sennyey Pál, Ürményi József, herceg Brezenheim, gr. Barkóczy János stb szintén lesiettek az országba, hogy a főherceg körútján jelen lehessenek, s őt a dolgok és egyének iránt fölvilágosíthassák.
De nem soká tartott az örömmámor. A magyar konzervatívok ismét egy nagy csalódással lettek gazdagabbak. Körútja befejezte után a főherceg a nála megjelent konzervatívokat hidegen fogadta, s kijelentette, hogy panaszaikat túlzottaknak tartja s az ország állapotát és a lakosság hangulatát jobbnak találta, mint azt neki leírták.
«Valóban különös fátum sújtotta szegény hazánkat - így kiált föl ez alkalomból Szögyény emlékirataiban - hogy minden, még oly alaposnak látszó remény is rövid idő múlva semmivé lett s minden bekövetkezett változás után, melytől a dolgok javulását vártuk, még rosszabbra fordultak állapotaink. Így a szigorú, de nemes lelkű Windischgrätzet az eszében megháborodott Welden, ezt a féleszű és kegyetlen Haynau, a derék Lichtenberg tábornokot a magyargyűlölő Leiningen, a közigazgatási téren Geringert a veszedelmesebb Hauer, a törvénykezés terén Cziráky Jánost Nádasdy Ferenc váltotta föl. Semmivel sem lehet szerencsétlen hazánk sanyarú állapotát jellemzőbben leírni, mint annak megemlítésével, hogy olyan időket éltünk, melyekben még a vérszomjas Haynau lelépte is kalamitásnak tartatott.»
1851 vége felé került tárgyalás alá az egész kormányzatnak újjászervezése most már egészen az abszolútizmus elvei szerint. Ez szoros kapcsolatban állt a márciusi alkotmány megszüntetésével. Az új kormányzati szervezet tervét Bach és Kübeck készítették. A «birodalmi tanács» tárgyalás alá vette a terveket. A tárgyalás előtt Szögyény elment br. Kübeck elnökhöz s elmondta neki a Vojvodina, az ország felosztása stb iránti észrevételeit. A tárgyaláson először is a fő alapelv, az abszolút kormányforma került megvitatás alá. Miután a fölszólalók mind az abszolutizmus mellett nyilatkoztak, Szögyény fölállott s előadta, hogy Magyarország alkotmányát és jogait ünnepélyes szerződések és királyaink esküi biztosítják. Mindezeknél fogva Magyarország alkotmányát eltöröltnek nem tekintheti, s a forradalom következtében szükséges átmeneti idő letelte után az alkotmányos állapotnak vissza kell állíttatni. Nézetét gr. Zichy Ferencen kívül senki sem pártolta. Az országnak négy közigazgatási kerületre való fölosztása, és a szerb vajdaság iránti ellenvetéseit azonban Zichyn kívül még öt birodalmi tanácsos helyeselte s csak kettő ellenezte, de a miniszterek mind ellene nyilatkoztak. A tervezet szerint az erdélyi szászok lakta területet is külön koronatartománnyá akarták alakítani. A tervezetnek ez a része azonban elesett.
Mindezen csalódások után újból reménykedni kezdtek, mikor a magyarországi szervezeti munkálatok készítésével gr. Apponyi Györggyel együtt Cziráky, Hauer és Geringerből álló bizottság bízatott meg. Apponyi azonban csakhamar meggyőződött, hogy ez utóbbiakkal semmiben egyet nem érthet, azért a tanácskozásokban többé részt nem vett, hanem különvéleményt dolgozott ki. Dolgozata két emlékiratból áll: az egyik az ország területi integritása, a szerb vajdaság megszüntetése, a Muraköz azonnali visszacsatolása, a magyar nemzetiség sértetlen fönntartása s a magyar törvényes állapotnak hazánk, a trón és birodalom érdekében való visszaállítása mellett szólalt föl, a másik a közigazgatási szervezetet tárgyalta.
A miniszterek nem fogadták el Apponyi javaslatait s nyíltan megmondták, hogy - szerintük - a magyarok, ha nekik csak egy engedmény tétetnék, a többit lassanként visszaszereznék maguknak. Kübeck azt mondotta, hogy amit Apponyi az ország elégedetlen hangulatáról mond, úgy hangzik, mint egy összeesküvés. «Nem tudná - kérdé gúnyosan - Excellenciád nekem ennek az összeesküvésnek tagjait és vezéreit megnevezni?»
Schwarzenberg herceg úgy vélekedett, hogy az Apponyi által tervezett rendszer okvetetlenül ismét forradalomra vezetne. Legjobban meglepte és lesújtotta a magyar konzervatívokat Albrecht főherceg nyilatkozata, aki a dolgozatot elolvasván, azt neki e szavakkal adta vissza: «Az egész tervezetben csak a dátum látszik elhibázottnak, mert ha azt 1848 vagy 1849-ben Batthyány Lajos gróf nyújtotta volna be, érteni tudnám.»
Ezzel végleg megszakadt gr. Apponyi György összeköttetése a főherceggel.
A császár is fogadta Apponyit s két óra hosszat értekezett vele munkálatáról. De lényegében ő is úgy nyilatkozott, mint Albrecht főherceg. A Vojvodina és a Muraköz visszacsatolásáról azt mondotta, hogy «hálátlanság volna jutalom nélkül hagyni éppen azokat, kik a forradalom alatt a leglojálisabban viselkedtek». Apponyi szomorúan távozott a felségtől, de Szögyény azt írja, hogy mindamellett úgy nyilatkozott előtte, hogy Ferenc József magasztos föladata nagyságától áthatva a szükséges lelki tulajdonokkal is bír annak megoldására és hogy nem kell minden reményről letennünk.
Ilyen volt a helyzet 1852 elején. Az idők jellemzéséül szolgál, hogy ez év nyarán került döntésre a pesti haditörvényszék előtt Duschek volt magyar pénzügyminiszter ügye, valamint a br. Vay Miklósé, kit váratlanul haditörvényszék elé állítottak a forradalom alatt Erdélyben folytatott működése miatt. Duscheket halálra s megkegyelmezése után hat évi várfogságra ítélték. Vayt szintén halálra és jószágvesztésre. Kegyelem útján ennek halálbüntetését négy évi várfogságra változtatták. Br. Vay kilenc hónapig ült Theresienstadtban, Duschek azonban csak három évi sanyarú várfogság után, teljesen megtört testtel hagyhatta el Theresienstadtot. Mikor szabadulása után meglátogatta Szögyényt, ez és barátai elérzékenyülve fogadták.
Mennyire alaptalan volt gr. Apponyi Györgynek fönntebb említett reménykedése egy jobb fordulat bekövetkeztének lehetősége iránt, az legjobban kitűnt, mikor Schwarzenberg miniszterelnöknek váratlanul bekövetkezett halála után néhány héttel a minisztereket és a birodalmi tanácsot egy közös ülésre hívták össze, melynek tárgya előre jelezve nem volt. Az elnöki széket a császár foglalta el. Hosszabb megnyitó beszédében állást foglalt azok ellen, akik azt híresztelik, hogy a fönnálló kormányrendszer csak az elhunyt miniszterelnök egyéni nézetein és akaratán alapult s kimúltával változnia kell. Kijelentette a császár, hogy a rendszer az övé. Ő pedig a miniszterektől és a birodalmi tanácsosoktól elvárja, hogy parancsainak hű végrehajtói lesznek. Tudomására jutott - úgymond - (s ez a kijelentése főképpen a magyar konzervatívoknak szólott), hogy többen lojális és dinasztikus érzelmek köpenye alatt a kormányrendszer ellen minden lehető alkalommal kikelnek, s annak üdvös céljai elé akadályokat gördítenek. De az álarc, mely alatt bűnös partikuláris célok utáni törekvés rejlik, róluk le fog rántatni, s ő tudni fogja az ily veszedelmes terveket császári hatalmával fékezni és elnyomni.
Mindnyájan meglepetve némán hallgatták e váratlan előadást. Egyedül Bach intett helyeslőleg fejével. Bach már az előző nyáron kemény körlevelet intézett a megyefőnökökhöz, melyben a konzervatívok veszedelmes irányát és törekvéseit a legsértőbb gyanúsításokkal megbélyegezvén, meghagyta, hogy azok magukviselete őrszemmel tartassék.
Az abszolút rendszer az 1853-tól 1859-ig terjedő években érte el tetőpontját. 1854-ben életbe lépett az új közigazgatási szervezet, melyben az abszolút kormányrendszernek és a központosításnak minden kelléke a legszélsőbb következésükig keresztül van vive. Ezzel Szögyény befejezve látta a méltatlanságok hosszú sorát, mellyel Magyarország négy év óta folytonosan ostoroztatott, s elhatározta, hogy visszavonul. Egy ő felségéhez intézett előterjesztésben őszintén elmondott mindent, ami neki és honfitársainak szívén fekszik. Munkálatát közölte Apponyi, Zsedényi, Lonovics s még több más barátaival s ezek annak tartalmát helyeselték. De oly indokokból, melyeket Deák Ferenccel is közölt s melyeket ez 1854. december 14-én kelt levelében helyeselt, egy időre elhalasztotta fölterjesztése benyújtását.
A reménykedések és kiábrándulások sorozatában nevezetes fejezet a magyar konzervatívoknak az az akciója, melyre az uralkodó párnak 1857-i magyarországi körútja adott alkalmat. Ferenc József a budai várban fogadta a magyar előkelőségek tisztelgését. Scitovszky prímás üdvözlő beszédére a királyi palota nagytermében 1857. május 4-én egyebek közt ezt mondá: eljöttem, hogy az ország állapotáról személyesen meggyőződjem és annak kívánatait lehetőleg teljesítsem.
Határtalan lelkesedést keltettek e szavak. Sokan a jelen voltak közül örömkönnyeket hullattak. Csak a Szögyény mögött álló gr. Grünne és br. Hauer arca sápadt el.
A konzervatívok elhatározták egy emlékirat szerkesztését. Ezt gr. Dessewffy Emil szerkesztette meg. Ebben a magyar nemzetiségnek, az ország területi egységének megsértése, a közigazgatás idegenszerű átalakítása emeltetett ki. Br. Sennyey, gr. Károlyi István és gr. Cziráky János elvitték a prímáshoz, ki elsőnek írta alá. A 131 aláíró közt az egykori ellenzék soraiból is ott volt br. Eötvös József és Ghyczy Kálmán. Az iratot nem nevezték emlékiratnak, hanem hódolati föliratnak. De mikor Scitovszky prímás a felségnél kihallgatást kérve a föliratot át akarta nyújtani, a császár azt el nem fogadta. Ezután a prímás elment Albrecht főherceghez. Ez azonban szemrehányásokat tett neki azért, hogy a föliratot aláírta. Megjegyezte még, hogy különösen meg nem foghatja, hogyan írhatta azt alá egy birodalmi tanácsos? ti. Szögyény. Azonban elkérte a prímástól a fölirat német fordítását.
Gr. Apponyi György audienciát kért Budán a császártól, hogy őt a fölirat elfogadására rábírja. De az uralkodó Apponyi kérelmét hallva nagyon elkomorodott s az egész lépést izgatások nyomása alatt keletkezett demonstrációnak nyilvánította. Ha - úgymond - a fölirat elfogadtatnék, akkor mindjárt az országgyűlés engedélyezése is követeltetnék. Június végén a prímás ismét még egyszer elvitte a föliratot a császárhoz, de ez ismét megtagadta annak elfogadását.
A fölirat tartalmát azonban a prímás által Albrecht főhercegnek átadott német fordításból mégis megismerték, s a császár magyarországi körútjának befejezése után - ez félbeszakítása miatt csak szeptember elején következett be, - egy kéziratot intézett Albrecht főherceghez, mely tényleg megadta a választ a föliratra. A kézirat ugyanis kimondja: «Szilárd elhatározásom továbbra is törhetetlenül megmaradni azon alapelvek mellett, melyek engem az uralkodásban eddig is vezéreltek.»
A császár egyúttal megbízta a birodalmi tanács új elnökét, Rainer főherceget, hogy Szögyénytől írásbeli nyilatkozatot kérjen, melyben őszintén és körülményesen előadja, miért írta alá a szóban forgó föliratot. Ezt a nyilatkozatot Szögyény megírta, de anélkül, hogy aláírása miatt sajnálkozást nyilvánított volna. A főherceg erre őt október 31-én magához hívatta s átadott neki egy legfelsőbb kéziratot melyben a császár «megütközését és rosszallását fejezte ki afölött, hogy azt a föliratot, figyelmen kívül hagyva birodalmi tanácsosi állását, aláírta.»
Szögyény erre nyugodtan megmondta a főhercegnek, hogy a császár ezen megrovása után állását meg nem tarthatja s kérte a főherceget, hogy hozza ezt a császár tudomására. Másnap azonban a főherceg tudatta vele, hogy ő felsége befejezettnek tekinti az ügyet s kívánja, hogy állásában tovább is megmaradjon.
Megjegyzendő, hogy a kalocsai érseket, Török Bálintot, Ranolder veszprémi püspököt sőt a prímást is kérdőre vonták, illetőleg megrótták a fölirat aláírása miatt.
Ugyanez időben történt, hogy a magyar tudományos Akadémia alapszabályaiból a kormány önkényesén törölte azt a szakaszt, mely azt mondja, hogy az Akadémia a tudományokat csak magyar nyelven műveli. Hiába kérelmezte az Akadémia az alapszabályok visszaállítását, hiába mentek ebben az ügyben gr. Károlyi György, br. Eötvös József és gr. Cziráky János a császárhoz, ez hidegen és kedvetlenül fogadta őket s a kérelmet elutasította. Bachnál is volt az Akadémia küldöttsége s a miniszter is elutasító választ adott.
Az általános elégületlenséget érdekesen jellemzi az a tény, hogy Budán Albrecht főhercegnél az estélyeket nem lehetett megtartani a megjelenők csekély száma miatt.
Minden téren a legnagyobb kíméletlenséget lehetett tapasztalni. Az országos gazdasági egyesület alakulásánál a megválasztottak sorából törölték Ürményi Józsefet, Somssich Pált és Zsedényi Edét.
Sokan reményteljesen tekintettek Miksa főherceg tervei felé, ki az olasz tartományok számára szabadelvűbb kormányzást javasolt. Úgy okoskodtak, hogy ami az olaszoknak megadatik, azt a magyaroknak is szükségképpen meg fogják adni. Ámde ismét csalatkoztak, mert a nagyhírű olasz engedményekből semmi sem lett.
1859. január 1-én elhangzott Napóleon császár híres újévi beszéde s a háború viharfelhői vonultak föl a láthatáron. Magyarországon valódi forradalmi hangulat terjedt. Külső támogatástól várták Magyarország fölszabadulását. Gr. Apponyi György kihallgatást kért a császárnál s előterjesztette neki, hogy ha a kormány magatartása Magyarország irányában meg nem változik, a forradalom kitörése, sőt az országnak a birodalomtól való elválása is okvetetlenül bekövetkezik. Apponyi nem minden remény nélkül hagyta el a császárt s a magyar konzervatívok várva várták Apponyi előterjesztésének hatását. A válasz végre megjött. Albrecht főherceg magához hívatta Almássy Móric birodalmi tanácsost és meghagyta neki, nyilatkoztassa ki a magyar konzervatívoknak, hogy mindazokról, amiket Apponyi a császártól az ország számára kívánt, szó sem lehet s hogy a rendszerben semmi változás sem fog történni.
Mindez még nem volt elég, A kormány elhatározta, hogy az önkormányzati jogoknak Magyarországban utolsó maradványát, a protestánsok egyházi autonómiáját is összetöri. Éppen a háború kitörése idejében került tárgyalásra a «birodalmi tanácsban» a kibocsátani szándékolt protestáns pátens ügye. Szögyény bátran síkra szállott a protestánsok autonómiája mellett s keményen megokolt különvéleményt adott be, de Almássy Móricon kívül csak egy-két birodalmi tanácsos pártolta. Az ügy további tárgyalásából pedig a birodalmi tanács magyar tagjait egyszerűen kizárták.
Az olasz háború kitörése után május közepén elterjedt gr. Buol külügyminiszter bukásának híre. Buol elejtésében része volt az öreg Metternich hercegnek, kivel a császár az utolsó időben sokat érintkezett. 1859. május 17-én Rechberg gróf, addig frankfurti osztrák követ, neveztetett ki külügyminiszterré. Rechberg a magyar ügyeket nem ismerte, s tájékozódás végett értekezett Jósika Samuval, Széchen Antallal és Zichy Ferenccel, ami ismét újabb reménykedésekre adott alkalmat. Megtörtént a magentai és montebellói ütközet, a császári hadsereg a Mincio mögé vonult vissza. A közhangulat nemcsak Magyarországban, de az örökös tartományokban is egyre rosszabbra fordult.
A kormány úgynevezett «országos képviseletek» engedélyezése útján akarta megjavítani a közhangulatot. A tervezet úgy határozta meg ezeket a képviseleteket: «Minden koronatartományban a helytartók oldalán választmányok alakítandók, melynek tagjai a lakosság által választatván, a közigazgatási és egyéb ügyek tárgyalására lesznek hivatva.» A javaslat természetesen a «birodalmi tanácsban» is tárgyalás alá került. Rainer főherceg elnökölt, Bach is jelen volt és maga sem tagadhatta, hogy ez a javaslat ma már az óhajtott hatást alig fogja megtenni. Kész volt abban szabadelvűbb módosításokat tenni. Szögyény is fölszólalt. Elmondta, hogy nem tudja, mennyiben elégítendik ki a tervezett képviseletek az örökös tartományokat. Ezt nem tudja, de Magyarországra nézve kétségtelen, hogy a kérdéses intézmény még árnyékát sem képezi a hajdani magyar képviseleti jognak. Felülrá annak tervezett alakja is olyan, hogy inkább ingerültséget és nyugtalanítást, mint kielégítést fog szerezni, minthogy a magyarországra vonatkozó képviseletnek a helytartóságok szerint öt, illetőleg a Vojvodinával együtt hat részre való fölosztásában az ország földarabolása fog újra kimondatni. Magyarország még csak árnyékát sem nyeri vissza bírt jogainak. Nem felel meg a javaslat abból a szempontból sem, mert alig lehet várni, hogy az emberek a politikai jogoknak oly csekély mértékével, mint amennyi itt nekik nyújtatik, huzamosan beérjék. Szögyény fejtegetéseit ismét csupán Almássy Móric kollegája támogatta. Az ún. «országos képviseletek» tervezésével való szánalmas kísérletezést gr. Dessewffy Emil egy Szögyényhez írt (1859. szeptember 14-én kelt) levelében maró gúnnyal ostorozza s egy orvosi konzílium eljárásához hasonlítja, mely egy agyvelőgyulladásban szenvedő betegen úgy akarna segíteni, hogy elhatározná, a beteg tyúkszemeinek operálását.
Az uralkodó a béke megkötése után tíz nappal Veronából Bécsbe visszatért, s ekkor az a hír terjedt el, hogy eddigi csalódásai folytán nagy változásokat tervez. Windischgrätz herceg kihallgatáson volt a császárnál s az audiencia után elmondta Szögyénynek, hogy a felség elismervén az eddigi rendszer hibás voltát s uralkodása eddigi éveit elpazaroltaknak tekintvén, el van határozva úgy a rendszerben, mint a személyekben lényeges változtatásokat tenni. Szögyény azt javasolta Windischgrätznek, hogy eszközölje ki őfelségénél Jósika, Apponyi és Dessewffy Emil meghívatását, hogy alapos tanácsokat adhassanak neki arra nézve, mit kellene a magyar kérdésben tenni. Felvilágosította a herceget, hogy országgyűlés nélkül a magyar állapotok célszerű rendezése nem is képzelhető.
A magyar konzervatívok sok jelbűl, különösen a császárnak a villafrancai békekötés után kibocsátott július 18-i proklamációjából ismét azt a reményt merítették, hogy Magyarországra nézve nagy változtatások várhatók. Scitovszky prímás, ki a felségnél való audienciája után meglátogatta Szögyényt, elmondta neki, hogy a császárt a magyar nemzet megnyugtatásának szükségességére figyelmeztette, s erre a császár megígérte, hogy az ország érdekében több dolgot fog tenni. Ily értelemben nyilatkozott gr. Grünne főhadsegéd is gr. Zichy Ferenc előtt. Széchen Antal is ilyféle nyilatkozatot hallott Rechberg külügyminisztertől.
Ezek a remények azonban ismét csakhamar lelohadtak, midőn Coronini altábornagy horvát bánná, Sokcsévics br. tábornok pedig a Vojvodina helytartójává neveztetett ki, mivel az eddigi rendszer két legkiválóbb sérelme: ú. m. a főhivatalokra idegenek alkalmazása és az ország területi épségének megsértése ama kinevezésekkel újra ünnepélyesen megerősíttetett.
Júliusban Deák Ferenc látogatta meg Szögyényt Bécsben. A lapok azt híresztelték, hogy Deák a magyar ügyben való tanácskozás végett hivatott Bécsbe, pedig ő csak átutazóban a marienbadi fürdőre állapodott meg Bécsben. Szögyény közöl egyet-mást Deákkal folytatott beszélgetéséből. Kérdezte tőle, hogy ha csakugyan meghívná a kormány, eljönne-e? Deák erre a kérdésre tagadó választ adott. Egy második kérdésére, hogy hogyan vélné a magyar kérdést rendezendőnek, azt felelte, hogy az 1848-i törvények alapján összehívandó magyar országgyűlés által vélné egyedül a törvényes rendet helyreállíthatónak, mely úton azután a Magyarország és az örökös tartományok közti viszonyok - a változott körülményekhez képest - volnának rendezendők.
Augusztus 22-én bekövetkezett Bach elbocsátása s gróf Rechberg - külügyminiszteri állásának megtartása mellett - miniszterelnökké neveztetett ki. Rechberg kinevezése ismét nagy várakozásokat keltett, melyeket bizonyos pontig Szögyény is osztott, mert úgy tudta, hogy Rechberg az eddigi rendszer tarthatatlanságáról meg volt győződve.
Falun töltött szabadságáról 1859 szept. elején Bécsbe visszatérve, ott találta Dessewffy Emilt, Jósikát, Széchent és ifj. Majláth Györgyöt, kiket Rechberg és Hübner miniszterek a magyar állapotok iránti értekezés végett meghívtak. Ezek az urak nagyon meg voltak elégedve mindkét miniszter fölfogásával, kivált Hübnerről nem győztek elég dicséretet mondani.
A teendő javaslatokra nézve gr. Dessewffy Emil tervezetét fogadták el, melynek lényege röviden ez volt: a magyar törvényes állapot visszaállítása s az örökös tartományoknak is a magyar intézmények mintájára való szervezése. Alkotmányos alapra volt fektetve az egész javaslat, a protestáns autonómia fenntartását is hangsúlyozta. A kül-, had- és pénzügy központosítását kontemplálta.
Rechberg, midőn több napi értekezés után Dessewffytől búcsúzott, azt mondá ennek: sokat gondolkoztam eszméi fölött, de azokkal megbarátkozni nem tudok. Tehát ismét füstbe ment egy remény. Még jobban kiábrándította a magyar konzervatívokat Hübner miniszter rögtöni visszalépése, mert ennek oka a közhiedelem szerint az volt, hogy Hübner a Dessewffy javaslata szellemében készített egy tervet, melyet a minisztertanácsban előadott, de azt úgy összes minisztertársai, mint maga a császár egyhangúlag visszautasították.
Szögyény is készített egy több mint száz lapra terjedő munkálatot a magyar kérdés megoldásáról. Ez a munkálat emlékiratai II. kötetének egyik melléklete gyanánt egész terjedelmében közölve van. Jósikának és Sennyeynek nagyon tetszett ez a munkálat s biztatták, hogy közölje azt Rechberggel. Erre nemsokára alkalma kínálkozott. Eszterházy hercegnél együtt ebédelt Rechberggel s több osztrák miniszterrel, s ebéd után hosszasan beszélgetett Rechberggel a magyar ügyekről. November 12-én volt azután Rechbergnél. Most még hosszabb beszélgetés folyt köztük a magyar kérdésről s Rechberg fölkérte, küldje el neki emlékiratát. Ezt Szögyény megtette.
Az országban az elkeseredés egyre nőtt. A protestánsok közt a patens miatt nagy volt a fölháborodás. Felsőbb tilalom dacára megtartották gyűléseiket, melyeken a patens visszavonását sürgették. A késmárki evangélikus kerületi gyűlésen Zsedényi Ede erélyesen fölszólalt a patens ellen. Ezért perbefogták «közcsendháborítás» miatt. Szögyény ezt az eljárást nemcsak igazságtalannak, de nagy politikai hibának is tartotta, azért Zsedényi érdekében - ki egyébiránt jó barátja is volt - közbenjárt Rainer főhercegnél és az igazságügyi miniszternél. Azt tanácsolta nekik, hogy a vádhatározatot távirat útján beszüntetvén, br. Vay Miklóssal és Zsedényivel tartandó tanácskozással kíséreljék meg a protestáns bonyodalom kiegyenlítését. De mindenütt süket fülekre talált. Szögyény jól sejtette, hogy a szolgalelkű s többnyire idegenekből álló kassai bíróság el fogja ítélni Zsedényit. Csakugyan, három havi fogságra ítélték. Br. Vay Miklós ez alkalomból levelet írt Szögyénynek, melyben azt a véleményét fejezi ki, hogy református hitsorsosai százanként fognak a törvényszékekhez fordulni a Zsedényiéhez hasonló megbüntetésüket kérendők.
Szögyénynek emlékirata, melyet Rechbergnek átadott, egy egész könyv, kérlelhetetlen bírálata az egész abszolút rendszernek, bátor elősorolása Magyarország sérelmeinek. Ily munkát csak oly ember írhatott, ki oly közelről szemlélhette az abszolút rendszer gazdálkodását, mint Szögyény. Végül összefoglalta azokat a követeléseket, melyek teljesítésével az ország nyugalmát helyreállíthatónak tartotta. Ezek rövid összefoglalása következő: Állítsa helyre őfelsége a régi jogállapotot, koronáztassa meg magát, mint Magyarország apostoli királya egy e célból összehívandó országgyűlésen, állítsa helyre az ország területi épségét a Vojvodina megszüntetésével, a Muraköz és a magyar tengermellék visszacsatolásával, állítsa helyre a városok és megyék önkormányzatát, nevezzen ki magyar udvari kancellárt.
Szögyény emlékiratára választ nem kapott. Rechberg soha vissza sem adta. De Albrecht főherceg - kit akkor a magyar ügyek jobbra-fordultának fő akadályozójául tekintettek - nyilván megismerte az emlékirat tartalmát, mert nagyon kedvetlenül nyilatkozott Szögyényről, hogy az alkotmány visszaállításáról álmodozik s ezzel magát lehetetlenné teszi, pedig - mint mondá - éppen akkor (1859 végén) szándékoltak neki fényes új tevékenységi kört nyitni. «Miben állott volna ez? - nem tudom, de a jelen viszonyok közt azt úgysem fogadtam volna el.» Ezzel záródik le az egykori magyar alkancellár emlékiratainak nagyérdekű második kötete.