Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 20. szám · / · Boross László: A világháború Grey hattyúdaláig

Boross László: A világháború Grey hattyúdaláig
Folytatás

1914-ben a németek rohama Belgiumon át Párizs ellen csak a Marne-ig jutott, hol Joffre a belga határon meglepett északi francia sereget gyors visszavonulás után összegyűjtötte és megerősítette körülbelül a Verdun-Párizsi vonalon, miközben az angolok és francia erősítések harcvonalat szerveztek Párizstól a csatornáig és a túl gyorsan előrevágtatott német hadsereg szárnyát, sőt hátát fenyegették. Heves harcok után azonban és a németek visszavonulása után az Aisne-vonalra, ők is meg tudták szervezni, illetőleg meghosszabbítani szárnyvonalukat a csatornáig. Az utolsó hézagot azzal a sereggel töltötték be, mely éppen jókor bevette Antwerpent és előre dobható volt. Erre már ki volt terjesztve a nyugati front az egész rendelkezésre álló harc területre Svájctól a Canalig, és itt már csak fronttámadás volt lehetséges, ami egyenrangú ellenféllel szemben nem szokott sikerülni. Csak ezután gondoltak a németek Dünkirchen és Calais megszerzésére a Párizs elleni előnyomulás újrafelvételének fedezetéül. Ebből és az entente-hadsereg igyekvéséből Antwerpen felé származott a hosszadalmas véres iperni csata, mely mind a két fél szempontjából eredménytelen volt. De igen nagy erőket kötött le, melyek az orosz harctéren hiányzottak. Erre a nyugati harc holtpontra jutott.

Ekkor már az oroszok offenzívája is zátonyon feneklett, melyet a magyar-osztrák hadseregnek - sokáig lógó szárnyakkal - kellett kiállania. Német csapatok a terepet Kelet-Poroszországtól a magyar-osztrák hadsereg balszárnyáig csak fokozatosan állták el. Az orosz hadsereg nem tudta kihasználni a számára kedvező helyzeteket, bizonyos nehézségénél fogva, mely állandó tulajdonságának mutatkozott. 1915. májusában, mikor elmúlt a zord tél és a központi szövetségnek alkalma nyílt, hogy az eddigi haditervét megváltoztassa és javaerejével végrehajtson egy lökést az orosz hadsereg ellen, - a helyzet ha már nem is volt természetesen oly kedvező, mint 1914-ben a felvonulások alatt, de mégis annyival kedvezőbb volt, mint a később kialakult helyzet, mert Olaszország még közvetlenül, - és Oláhország jóval hadüzenet előtt állt. A helyzet hátránya 1914-el szemben abban nyilatkozott, hogy az összes harcvonalak már kinyújtóztak a szélső határig, a tengerig vagy a semleges határvonalig, kitöltötték az egész harcteret. A támadás módja már nem lehetett szárnymozdulat, hanem csak frontális áttörési kísérlet. A biztató momentum az oroszok kimerültsége a húsvéti kárpáti offenzíva miatt és az volt, hogy az áttörés is sikerülni fog egy inferior ellenséggel szemben, ki rendelkezik bár a modern hadsereg minden eszközével, de nem olyan emberanyaggal, mely ezeket az eszközöket ellátni, - se olyan szervezettel, mely a modern hadviselés egész gépezetét üzemzavar nélkül működésben tartani tudja. A természetes cél az volt, hogy a központi hatalmak azt az erőt, melynek a nyugat ellenállt, az ellenállás irányát folytatva - keletre vigyék és esetleg kitolják ott a napnyugati civilizáció határait. A kérdés az volt, hogy az orosz front melyik szakaszával szemben várható az áttöréstől a legnagyobb eredmény? A központi szövetségesek az áttörést Gorlicénél, a kurland-gorlice-bukovinai orosz harcvonal csúcsában hajtották végre. Az eredmény az volt, hogy az orosz harcvonalat Breszt-Litovszkig benyomták, miközben temérdek fogolyszámra és zsákmányra tettek szert és az orosz hadsereget megbénították. A döntés tovább erőszakolásától azonban le kellett mondaniok, midőn az utánpótlások elosztását illetőleg kezdett már nagy súllyal szerepelni az olasz front és megint a francia front.

A németek ugyanis, ha beszüntették is 1915-re az offenzívát a nyugati harctéren, még se vonultak vissza a legkedvezőbb defenzív harcvonalra, hanem megtartották az előreugró ékállásokat, melyek alkalomadtán, az oroszok legyőzése után, az offenzíva újrafelvételére megint számbajöhettek. A legnagyobb jelentősége volt annak az ékállásnak, mely Flandriától és az Argonné-erdőtől kiindulva körülbelül Noyonnál, tehát Párizs közelében, érte el csúcspontját. A harcvonal egész terjedelmét kitöltené természetesen az egyenes összekötés is az Argonok és Flandria között, bár ez sokkal rövidebb harcvonal volna és kevesebb katonát kötne le. Mellette szólhatott az is, amit 1915-ben már tudni lehetett, hogy végtelen (vagyis az egész harctéren végighúzódó) harcvonalon csak fronttámadás lehetséges és ez egyenrangú ellenféllel szemben kilátástalan. Pláne ékállásból, mint a noyoni befogó állásokkal szemben. Ilyesmit Joffre kísérelt meg utolszor Woëvreben 1915 tavaszán, de kísérlete harcászatilag nem volt keresztülvihető, bár hadászatilag nagyon ígéretteljes. A világháborúban több ilyen kísérlet nem is történt. A németek azonban megtartották a luxuriózusabb harcvonalat, egyrészt makacs ragaszkodásból a Párizs elleni offenzíva gondolatához, másrészt hogy francia területből zálog maradjon a kezükön azzal a záloggal szemben, melyet Anglia a német gyarmatokkal foglalt. Az utóbbi, politikai megfontolás nem volt oktalan és később megerősítette az a stratégiai előny is, hogy a német állások megtartása francia földön az entente-ot mindig támadásra ösztönzi, dacára, hogy ez csak fronttámadás lehet és - legalább végkimerülésig - kilátástalan.

De a franciaföldi német luxushadállás fenntartása mindenesetre hozzájárult ahhoz, hogy az orosz harctér tartalékolását 1915 őszén resztringálni kellett. Ami fölös ereje a központi szövetségnek a védővonalak kellő megszállása után offenzív lökésekre maradt, annak harcbavetése aktuálissá vált ősszel Szerbiával szemben, mert ekkor dőlt el a diplomaták csatája Bulgáriában. A szerb háború addig kisebb méretekben váltakozó szerencsével folyt; a szerbek Putnik vajda vezetése alatt mindenesetre bravúrosan állták a helyüket, - a mi oldalunkon leginkább magyarok harcoltak, de nem magyar vezetés alatt. 1915-ben az őszi hadjáratig a szerbek kimerültsége miatt nagyobb harcok már nem voltak. Felmerült az eszme, hogy az antant nagyobb haderőket szakítson Szerbiába, de nem valósult meg idejében. Az őszi balkáni hadjárat Szerbia, Macedónia és Albánia elfoglalására vezetett. Itt is beigazolást nyert, hogy a központi hatalmak természetes sikerei a keleti sphaerában kínálkoznak, amikhez képest a nyugati sikerek erőltetése prométheusi vállalkozás, - alkalmasint a civilizáció testvérharca a civilizáció terjesztése helyett. Ha azonban inkább ez következett be, mint az, amit a legplauzibilisebb felfogás szerint a civilizáció terjesztésének lehetett volna tartani, - akkor nyilvánvaló, hogy az a legplauzibilisabb felfogás nem egészen helyes (azóta már nem is plauzibilis).

Bár Románia 1915-ben még semleges volt, mégis elég barátságtalan magatartást tanúsított a központi szövetségesekkel szemben. Gátolta például a tranzit-forgalmat Német-Ausztria-Magyar- és Törökország között, holott erre a Dardanellák, egyébként sikertelen ostroma miatt elég nagy szükség volt. Románia nehézségeket okozott a központi szövetségesek élelmezésének is. Éppen ezért nagyon aktuális volt akkor, mikor az orosz hadsereg csökkent harcképességgel bírt és aztán skardba került a szerb hadsereg is, - hogy a központi szövetség ultimátummal lepje meg Romániát és folytassa az offenzívát az oroszok ellen még az orosz hadsereg retablírozása előtt, Románián keresztül. Ez nem történt meg a baráti érzelmeknél fogva, melyekkel irányadó tényezők a központi szövetség körében Románia, - és különösen a román királyi udvar iránt tápláltak.

A világháború ezzel megint holtpontra jutott. Az 1916-i események nem tudtak lendíteni ezen. A nyugati harctéren bekövetkezett a tervezett német offenzíva - de Verdunnél, az 1915-i harcászati tanulságok értelmében, melyek után noyoni offenzíva már nem látszhatott ajánlatosnak. Volt egy magyar-osztrák offenzíva Olaszországban is, melyet felváltott aztán a retablírozott orosz hadsereg egy eleinte nagyon veszedelmesnek látszó, de - az elért eredményekhez képest - hamar kifulladó offenzívája. Különben az offenzívák közül egynek sikere sem ért fel az áldozatával. Ezt az oláhok beavatkozása követte, kik természetesen az oroszok nagyobb állóképességére számítottak. Nyilvánvaló, hogy már zavarban volt az entente is, mikor a központi szövetség csökkenő iniciatív tevékenységére nem tudott mással felelni, mint áttörési kísérletek veszteségteljes erőszakolásával és egy oly szövetséges verbuválásával, kinek hadi célja az entente koncepciójába sehogy sem illik. Ezt megvilágították az első hadi operációk is, mert Oláhország nem alkalmazkodott az entente haditervéhez, nem kereste a találkozást az entente Szalonikiből előretörő utolsó balkáni hadseregével, bár a szerencse folytán jó hátvédet nyert ilyen operációhoz az erdélyi határszorosokban. Romániát sokkal hevesebben csábította Erdély, hol azonban az oláh hadsereg hamar megtorpant, a központi szövetségesek aztán elfoglalták Oláhországot, melyből az entent-nak haszna kevés, csak új gondja lőn. Az oláh harctéren a központi szövetségesek keleti szuperioritása szintén érvényesült, egy nagyon szép haditerv keretében, melyhez hasonló azonban Oláhország földrajzi fekvésénél fogva mindig lehetséges volt. 1917-ig érve - különben minden év végén - a világháború ismét holtpontra jutott és felmerült az a kérdés, hogy vannak-e még egyáltalán látható hadi célok vagy talán a háború csak a tehetetlenség törvényével folyik-e már? A diplomaták, már 1916 ősszel, megint átvették a szót. Mind a két fél még kezében tartotta ugyan az utolsó tromfját. Az entente már csak a háború elnyújtásától várhatta csak túlereje érvényesülését a megmaradottak csatájában, a hullahegyeken, miközben a központi szövetség kifogyna már anyagi segédforrásaiból is, melyek a védekezést az entente blokádja ellen táplálják. Ezzel szemben a központi szövetség is csak 1917-ben folyamodott utolsó tromfjához, a szigorított búvárhajó harchoz, nem véve tekintetbe többé az Egyesült-Államok tiltakozását. Így indult meg az utolsó tromfokkal 1917. Mily messze voltak már ezek az utolsó tromfok a kezdet reménységeitől. De szörnyen hasonlítanak a haláltusához, a végső kétségbeesés vonaglásához! Hol vagyunk már 1917-ben az orosz felvonulás meggátlásától, a szerbek bevonulásától Budára nemzetiségeink ujjongása közepett, a cseh lázadástól, a gyors döntéstől a francia harctéren, az orosz gőzhengertől, az entente bomlásától, Orosz- vagy Franciaország leterítésétől, a központi szövetség összeroskadásától, az olasz vagy az oláh hadizenet pillanatában! - és ami hasonló délibáb még volt! Mindattól messze volt már 1917, ami ennek vagy annak békét ígért Európa katasztrófája előtt. Azok a látens erők, melyeket virágzó nemzet a méhében hord, és melyek a szükség órájában csudálatos meglepetésekkel kergetik széjjel a felhőket, derítik fel az eget, megkönnyítenek és meggyorsítanak mindent - ezek a látens erők mind csalódást okoztak, mind csütörtököt mondtak, mind gyengéknek bizonyultak ahhoz, hogy Európát utolsó tromfoktól megóvják.

Természetesen ezek az utolsó tromfok sem vonták maguk után kényszerítő erővel a háború végét. A szigorított búvárharc 1917-ben Angliának ugyan kellemetlenségeket, de Németországnak csalódást okozott. Az angol csapat- és muníciószállítás Franciaországba zavartalanul folyt és Anglia ellátása jobb maradt más országokénál. És ha nem maradt jobb? Tudhatta-e bizonyosan Tirpitz, hogy nem fog-e például Anglia inkább nélkülözni a szigorított búvárhajóharc következtében, inkább lemondani a breatfastek zavartalan rendjéről, a fényűző táplálkozásról, mint feladni a búvárhajók miatt egy háborút, melyért már a szokatlan védkötelezettséget is vállalta és melyben egész vagyona és jövője a tét? Az a remény szintén hazárdőr számításnak bizonyult, hogy az entente túlereje a háború harmadik esztendejében kellő számú figurák megtörtént lecserélése után végre érvényesülni fog. Ez elég értelmesen hangzik, de a kérdés az, vajon rendelkezik-e az entente annyi tartalék többlettel, hogy a területei offenzív visszafoglalásához szükséges áldozattöbbletre jusson? Az entente túlerejéből nemcsak erre az offenzív áldozattöbbletre kell hogy jusson, hanem egy másik áldozattöbbletre is, melyet bizonyos természeti előnyök kiegyenlítése igényel. Ugyanis van egy másik oldala is annak az éremnek, melynek egyik oldalán az áll, hogy a központi szövetséget könnyű blokálni.

A másik oldalon fel vannak jegyezve a belső operációsvonal előnyei. Ezekhez tartozik az, hogy a belső operációsvonal birtokosa könnyebben vethet csapatokat az egyik frontszakaszról a másikra, ahol erre éppen szükség van, tehát nem kénytelen minden frontszakaszt állandóan annyi erővel megrakva tartani, hogy a legrosszabb esetre is teljen. Végre számbajön az is, hogy a központi szövetség frontja a világháború harmadik évfordulóján még luxuriózus, lehetne jóval rövidebb is, anélkül, hogy szilárdságából veszítsen, tehát sok katonát még megtakaríthat. Ilyen értelmű frontrövidítéssel 1917 tavaszán kezdett is foglalkozni Hindenburg. Mindenesetre az entente 1917-ben a nyugati harctéren mindig a támadó fél volt és habár területnyereségei szerények, de számíthatott már Amerika segítségére. Októberben még makacsul folytak az angol-francia támadások a flandriai síkság irányában, de lassan haladtak előre. Megint szóba került az angol flotta segédakciója a németek jobbszárnyán, amely már régóta plauzibilisnek látszott, de sohse valósult meg a dreatnoughtok féltése miatt.